…Szentkirályszabadja közelében repülőtér épül. Mellette barakktábort állítottak fel a földmunkákat végző munkaszolgálatosok részére. Ide helyezik el a boriakat is. A kísérő keret már régóta itt van. Cservenkán egyszerűen elzavarta őket egy SS-parancsnok. Zomborból hívták fel a Honvédelmi Minisztériumot, ahonnan ide irányították őket.
Már az első napokban megtudják a munkaszolgálatosok, hogy nem itt, hanem a nyugati határszélen fognak dolgozni védőművonal építésén. Már október 30-án el kellett volna indulniuk, de talán a Bajára hajtott századokra kell várniuk. Talán pihentetni akarják őket az újabb út előtt?…
Sorakozók, számlálás, lajstromozás. Az emberek többsége alig lézeng. Naponta egyszer kapnak enni, többnyire káposztát. Konzervdobozokkal állnak sorba az üstök előtt, csajkája kevés embernek van már.
A keret teljesen megvadult. Ütik, verik az embereket, okkal és ok nélkül. Akik Szerbiában, a partizánoktól való félelmük miatt leginkább igyekeztek jóban lenni a munkaszolgálatosokkal, azok most napok alatt veszik át a nyilasok szókincsét és magatartását. Még az eddig emberségesnek ismert katonák közül is jó néhányat mintha kicseréltek volna. Az egyik szegedi szakaszvezető szerint az oroszok kegyetlenkednek az otthoniakkal: olvasta és hallotta is. Dühében a munkaszolgálatosokon áll bosszút.
Radnóti, ha csak teheti, fekszik. Nagyon gyenge. Fél az újabb gyaloglástól: a bakancsa tönkrement, bedagadt lába csupa seb. Többnyire egyedül van. Társai is erejük végére értek, nemigen tudnak törődni már egymással.
„Szentkirályszabadja, 1944. október 31.” – ezt írja még Mohácson megkezdett és most befejezett 4. Razglednica alá. Ószivácot, a legnagyobb rettenetet a többiek sem felejtik. Fel-felbukkan a név az egyre ritkuló beszélgetéseken.
November 2-án rendelik el a menetkészültséget, és november 3-án reggel indulnak el Győr felé, át a Bakonyon.
(A M. kir. Honvédelmi Miniszter 9/5. – M.42-1944. – számú és 1944. október 26-án kelt utasítása alapján a menetnek november 3-án kell indulnia, Győrben kell bekapcsolódniuk a menetvonalba, Mosonmagyaróváron egy nap pihenő, és november 11-én kerülnek átadásra Hegyeshalomnál a német hatóságoknak: minél munkaképesebb állapotban.)
Veszprémi útelágazás. Egy katonai autó mellett Marányi Ede alezredes áll. Megszemléli a menetet. A foglyok átnéznek rajta. Sokan már teljes apátiában vonulnak.
Gyulafirátót. Pihenő a községháza előtt. Esős, hideg az idő és hatalmas a sár. Az emberek enni kérnek. Sokan mezítlábasak, de kabátjukat vagy nadrágjukat kínálják egy falat élelemért. Az asszonyok köténybe takarják arcukat a látvány elől. Aki ételt próbál nekik adni, azt a keretlegények fenyegetik.
– Menjenek innen, mert magukat is közéjük vágjuk.
Az éjszakai szállás a falu felett körülbelül hét kilométerre van a Magyalosnál, a préposti, cserepes birkaakolban.
November 4. Olaszfalu, Zirc, Kardosrét. A kis faluban templomba igyekvő emberekkel találkoznak.
– Néni! Értünk is imádkozzanak! – kiált utánuk egyikük.
– Mi mindenkiért imádkozunk, aki nem tud eljönni – válaszol az egyik asszony. Néhányan keresztet vetnek az olvasóval. Embereket még ilyen állapotban nem láttak a környéken.
– Ne sajnálkozzanak, mert magukat is közéjük vágjuk!
Egyesek szökni próbálnak. Kevésnek sikerül. A környék tele van tábori csendőrrel, fegyveres, nyilaskeresztes pártszolgálatosokkal. Néhányat összeverve visszahoznak, de legtöbbjüket a helyszínen agyonlövik. A keretlegények furkósokat vágnak, és azzal hajtják a munkaszolgálatosokat. Nagyesztergáron az uradalmi istállóban éjszakáznak.
November 5. Reggel az a hír terjed el, hogy néhány pestinek svéd és pápai menleveleket hoztak. Azt mondják: a határról vissza fogják kísérni őket.
A menet nem megy vissza a győri útra, hanem Dudar felé, Bakonyoszlopnak kerül. Réti ösvényeken kanyarognak a cseszneki vár alatt, majd Bakonyszentkirálynál térnek vissza a győri országútra. Kenyérosztáshoz az úton kell leülni. Gémberedett kézzel törik a vizes kenyeret. Szemerkél az eső. Naponta egyszer kapnak enni, a tábori konyhát előfogatok szállítják a menet után.
– Nem bírom tovább! – ezekkel a szavakkal ül le Radnóti Miklós az út szélére. Társai továbbmennek, a költő el-elmaradozva sántít a menet után. Veszprémvarsányban a református iskolában helyezik el, a gyengélkedők közé. A többiek pajtákban éjszakáznak és az iskolaudvaron.
November 6. Csak kora délutánig tart a menetelés. Ravaszdnál jobbra térnek le az országútról. „Szent Benedek-rend, Pannonhalmi Gőztéglagyár.” Most nem esik. Reggelenként deres minden. Az orvosok válogatják ki, hogy kik fekhetnek be a nemrég még fűtött kemencébe vagy a felettük lévő tüzelőtérbe. A többieknek a szárítókban jut hely.
November 7. Egy nap pihenő. A téglagyár területét nem szabad elhagyni. Csak a legmerészebbek szöknek ki élelemért. Két szökevényt visszahoznak a tábori csendőrök. Egymást kell verniük karókkal. Amikor már nem akarják folytatni, akkor a tizedes meg a szakaszvezető esik nekik. A téglagyáriaknak tilos etetni a munkaszolgálatosokat, tilos beszélni is velük, mert ha megkísérlik: „közéjük vágjuk magukat is”.
1944. november 8. Szerda. Reggel felszólítják az embereket, hogy aki beteg, vagy nem tud menni, az jelentkezzen. Indulás. Elvonulnak az apátság alatt, végig Győrszentmártonon, majd ki a győri országútnak. Écsen a községháza előtt állnak meg. Két előfogatot kérnek, betegszállításra. Orvos jelöli ki, hogy kik szállhatnak fel a szekérre. Mindenki a kocsira akar kerülni, hiszen jóformán mindannyian menetképtelenek. Bárdos József dr. Radnótit szólítja. Egyik társát elküldi a szekér mellől.
– Te nem szállhatsz fel! Nézd meg Miklós lábát.
A költő felkapaszkodik a kocsira. Lábát kilógatja a saroglya rácsai között. Világosszürke zakó, bricsesz-nadrág és viharkabát van rajta. Néhányan feladják nekik pokrócaikat, hogy legalább azt ne kelljen vinniük. Beburkolóznak. Szürke az ég. Kevés dara szitál.
A menet megindul. Utánuk a két szekér.
Egy fiatal munkaszolgálatos elájul a sorban. Társa támogatja tovább. A pihenőnél azt az utasítást kapja, hogy vigye hátra, és tegye fel a szekérre. A bakon a kocsis, mellette egy altiszt. A kocsi végében Radnóti ül, homlokán véres csík.
– Miklós! Mi van veled? – A költő ránéz, de nem felel.
Győr. Át a vasúti hídon, el a városháza előtt, a bécsi országútnak. Csak késő este állnak meg, mert sehol sem sikerül fedett szállást találni: zsúfolt az út a nyugatnak vonuló munkaszolgálatosoktól. Az országút mellett, a réten éjszakáznak. A pokrócokat hiába várják, a szekerek nem érkeznek meg. (…)
…A két szekér Győrben marad le a menettől. A kocsisok a kórház elé hajtanak. Itt kell leadniuk a betegeket. A kórház feltehetőleg túlzsúfolt, nem veszik át őket. Egy iskolában berendezett szükségkórházhoz küldik a két kocsit. Az altiszt hosszasan időz benn, a kocsisok a lovakat féltik a hidegtől, pokrócot terítenek rájuk. Itt sem veszik át őket.
– Tovább! – A kocsisok haza akarnak menni. Az altiszt fenyegetőzik. Át Győrön, a bécsi országútnak. Áthajtanak a Rábca-hídon, és megállnak a vámnál, a Rákóczi-emlékmű közelében. Abda. Ide látszanak a faluszéli házak. A katonák tanakodnak, majd egyikük átmegy szerszámokat kérni az országút túloldalán álló csárdába. A gát tetején út van, az ártéren öreg fűzfák. A két kocsis végighajt a töltésen, egészen addig, amíg a Rábca-kanyar és a fűzfák el nem takarják őket az országúttól. „Rossz falu”. Az áradásoktól elpusztított régi Abda házai álltak itt egykor. Ma már csak a kápolna romjai látszanak ki a tocsogós bozótból. A kocsisok kifogják a lovakat, és a gátőrház mellett lehajtják az ártérre legelni. Néhány munkaszolgálatost leparancsolnak a kocsiról, és ásót, kapát nyomnak a kezükbe. Gödröt kell ásniuk a csalitos szélén.
Egy fiatalasszony és a gátőr nézi a két kocsit és az ásó embereket.
– El innen! – kiált rájuk a kövér altiszt. Az egyik katonát az országút felé küldi őrködni, és az ásó foglyokat sietteti. Délután négy óra körül készül el a széles, de nem mély gödör.
– Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán. Az első lövésekre a foglyok nem fordulnak el. Nézik, amint két társuk arccal bukik a gödörbe. A következők parancs nélkül állnak a sír szélére. Az altiszt és egy katona egész közelről lövi tarkón az embereket. A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belelökik, és úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember. Az utolsónak kell rájuk húzni a földet. Úgy érzi, megmenekült. Amikor fegyvert fognak rá, könyörögni kezd, majd futni próbál. Őt a két katona földeli el.
A katonák lekaparják a sarat a szerszámokról. Vállukra veszik és indulnak. Az altiszt int a két kocsisnak, hogy jöjjenek utánuk a csárdába. Ott megköszönik a szerszámokat. Isznak. Az altiszt győzködik a kocsisokkal, hogy vigyék őket el Magyaróvárig.
– A szentségit! Visznek és kész! Holnap vagy holnapután már otthon lehetnek. Nekem meg itt a falum a közelben, és én mikor mehetek haza?
(Az egykori parasztasszony ma már úgy emlékszik vissza, hogy amikor a gátőrháznak tartott, azon a novemberi napon, látott egy középkorú férfit a munkaszolgálatosok között, aki a szekérkeréknek támaszkodva ült, és írt egy nagy, fekete füzetbe. Amikor visszafelé jött a gátőrrel, akkor már a férfi nem írt, csak feküdt a gát oldalában, arccal a bécsi országút felé, és az eget nézte.)

[Forrás: Kőszegi Ábel: Töredék (RADNÓTI MIKLÓS UTOLSÓ HÓNAPJAINAK KRÓNIKÁJA). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972]

Radnóti Miklós:

RAZGLEDNICA (4)

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.