Irodalmi Nobel-díj 2009 – sajtóvélemények tükrében

„Az ötvenhat éves Herta Müllerrel immáron a tizedik német értelmiségi kapja meg a legrangosabb… irodalmi elismerést. A legutóbbi német kitüntetett 1999-ben a Bádogdob, a Patkánynő, a Ráklépésben szerzője, Günter Grass volt. A Berlinben élő Müller most olyan nagyságokhoz csatlakozik, mint Thomas Mann, illetve Heinrich Böll…” (Dési András: Meglepetés-Nobel… / Népszabadság)

„Herta Müller (sz. 1953) a Németországba kitelepült romániai német írók legkiválóbbja, műveiben a megélt diktatúra és a diktatúra szorításában megélt kisebbségi lét legmélyebbre ható elemzője. A bánsági sváb falu világából érkezett az irodalomba. Tanárnak tanult a temesvári egyetemen. Tagja lett az ideológiai kényszerektől független írás jegyében szövetkező „bánsági akciócsoportnak”, melynek ténykedését – az 1970-es évek végétől – a hatalom, nem zaklatások nélkül, mégis eltűrte egy ideig. Bukarestben erősen cenzúrázott bemutatkozó prózakötetét: Niederungen (’Lapályok’, 1982) csakhamar Németországban is kiadták. Egyebek között emiatt is zaklatásban volt része, majd a román hatóságok hosszas huzavonát követően 1987-ben engedélyezték kitelepülését. Berlinben telepedett le. Németországban egymást követték további művei – máig húsznál több kötet: elbeszélések, regények a diktatúrából (ezekből magyarul megjelent: A rókák csapdába esnek), esszék, vallomások a diktatúra-élmény feldolgozásának írói és emberi problematikájáról, pszichológiájáról és moráljáról, amelyekért gazdagon aratott irodalmi díjakból is…
Müller stratégiája abszurd. A közép-európai abszurd ugyanakkor annyiféle, ahány kis térben csak kinyílik. Herta Müller műve egy sorsába börtönszerűen bezárt közösség világát nyitja ki. A hallgatás itt kétszeres: a diktatúra fojtására rárakódik a falu önmagára kényszerített, kollektív hallgatása is a náci korszakban megesett dolgokról… (Komáromi Sándor: Az erőszak terei és a „kis terek” az irodalomban. Kisebbségkutatás, 2007/4. sz.)

„Boldogok vagyunk, hogy Herta Müller Németországban talált hazára, és örülünk annak, hogy egy rendkívüli élettapasztalattal ötvözött írói munkásságot irodalmi Nobel-díjjal ismertek el.” (Angela Merkel német kancellár / Der Tagesspiegel)

„Képzeljük el, micsoda nacionalista reakciókat válthatott volna ki, ha a díjazott egy román magyar vagy egy román zsidó lett volna! Eszembe jut az, hogy Norman Manea prózaírónk, a díj megnyerésének másik nagy hazai esélyese többször is kifejtette, reméli, hogy soha se kerül majd ilyen helyzetbe… „ (Ion Bogdan Lefter / vox publica.realitatea.net )

„Herta Müller nem könnyű olvasmány, mert nagyon oda kell figyelni az általa apró mozaikokból épített szövegre. Stílusa puritán, nagyon csínján bánik a magyarázatokkal, így rá kell jönni, hogy mit akar… A regénnyel mégis érdemes „megdolgoznia” az olvasónak… A Temes megyében felnőtt írónő témaválasztásában általában a kommunista Romániához nyúl vissza, és a magyar közönség általában nem szeret olvasni erről a korszakról.” (Lendvay Katalin / Új Könyvpiac)

„Herta Müllert nem lehet egyszerűen „romániainak” tekinteni, elsősorban azért, mert egy olyan rendszerről ír, amelynek természetes vagy ideológiai értelemben vett leszármazottai ma is uralmon vannak, és a másság iránti empátiájuk sem különbözik sokban attól, ahogyan a diktátor emberei látták az ország más nemzetiségű állampolgárait. Aztán meg egy bánsági írónő éppen arról a nyomorult világról ír a tőle megszokott őszinteséggel és forradalmisággal, amely a román forradalom óta eltelt húsz év alatt saját leszármazottait klónozta. A bukaresti elit nagy része éppen azt nem érti, hogy a Bánság, bármilyen arrogánsan címkéznék is, másfajta politikai kultúrában él és másképp éli meg az identitás kérdését. Aki meglepődött egykor, hogy Temesvár volt az első román város, amely felszabadult Ceauşescu alól, az lepődik meg ma is Herta Müller Nobelén. A bánságiak nem lepődtek meg sem akkor, sem most. Csak örültek és örülnek.” (Marius Cosmeanu / komment.hu)

„Niczkyfalva polgármestere, Ioan Maşcovescu a hír hallatán rögtön bejelentette: javasolja, hogy Herta Müllert avassák a település díszpolgárává. Nem biztos azonban, hogy a Berlinben élő írónő elfogadná ezt a megtiszteltetést: amikor 2005-ben a falu iskolája szerette volna felvenni Herta Müller nevét, a későbbi Nobel-díjas író elegánsan elutasította a javaslatot.” (Pataki Zoltán / Nyugati Jelen)

*

Elekes Ferenc: Utazás Herta Müllerrel

Itt né, épp készülődöm haza, a falumba, mamához,(éppen építkezik), piskótát is kell vennem, kólát, valami húsfélét, margarint, tejfölt, ahogy szoktam, már legalább negyven éve, mama tegnap is fölhívott, de csak azért, hogy megkérdezze, telefonált-e már a tegnap, mert az istennek se jut eszébe, telefonált-e vagy nem, s az baj, ha ilyen rohamosan és váratlanul törne reá a felejtési betegség, az más, egészen más dolog, hogy ő 96 éves, azért még nem kell mindjárt mindent elfelejteni, megnyugtatom, igen, telefonált mama, de nem volt semmi fontos megbeszélnivalónk, azért nem emlékszik, hogy telefonált-e, rendben van minden, most menjek-é piskótáért Bélához, a piskótás emberhez, vagy ráér holnap is,

szóval, itt né, készülődöm haza, Siménfalvára, épp egy órával ezelőtt magyaráztam meg egy kiváncsiskodó embernek, hol van ez a Siménfalva, azt mondja, sejti csak, nem járt még arrafelé, gondoltam, ez az ő baja, ott is hagytam a kávézóban, most épp rakosgatom a vinnivalókat, közben hallom, hogy a svédek úgy elhajították a Nobel-követ, itt esett le Buziás mellett, egy kicsiny faluban, melynek neve Niczky, hát én jártam ott, Buziáson voltam katona, lapos, kis falu ez a Niczky, tele van eperfákkal, ha végigmegy az ember a főúton, úgy érzi, mintha csupa lúdpiszokban járna, annyi ott a lehullott eper, úgy látszik, ez a Niczky Kristóf, a gróf nagyon szerette az epret, mert övé volt hajdan ez a falu,

a kutyát nem érdekelte eddig, hol van ez a falu, most tele van a világ ennek az epres falunak a nevével, mert ugye, nagy dolog, hogy pont itt született ez a Herta Müller, csak kapkodják a fejüket a népek, nézik a térképet, csodálkoznak, hogyan is születhetett pont ilyen helyen egy Nobel-díjas író, amikor annyi szép városa van ennek a golyóbisnak, amelyen cipekedünk, ki-ki a maga piskótájával, hát kedves Herta asszony, én egy csöppet sem csodálkozom, hogy ilyen félreeső faluban tetszett születni, s a Nobel-kő ide való becsapódásán sem csodálkozom, hiába él ön Berlinben, ugye, megmondta az ön édesanyja is, hogy ugyanaz a hó hull mindenfelé, a németeknél ugyanúgy, mint a svédeknél, vagy éppen az én falumban, ugyanaz a hó, csakhát a haj, az másképpen tapad, ezt már szépen megfogalmazta egy kicsiny irodalom, itt, a végeken, amelyről azt is kevesen tudják, merre van a nagy térképen,

szóval én ezen nem csodálkozom, inkább örülök annak, hogy itt tetszett születni, így legalább nem kell szégyenkeznünk nagyon falusinak nevezett mivoltunk miatt, nézze, énnekem most roppant sok a dolgom, nem érek rá alaposabb méltatás fogalmazására, sietek piskótáért, megyek mamához, amint már említettem, igaz, most már egy kicsit másképpen megyek haza, még be sem érek a falumba, kihúzom magam, mert tudom, parányi mivoltom sem annyira szégyenlenivaló, mert a piskótáim mellett velem jön Herta Müller.

Marosvásárhely, 2009. október 8.

*

Herta Müller: [és egy almát…]

és egy almát vettem
egy jonatánt
már az utcán enni kezdtem
tétován
de nálam ő volt az éhesebb
egyet harapott megevett
és így taxit nem foghattam magamnak
háta-hasa kinn volt magomnak

késő este az ajtóm előtt
ott áll egy barát egy szívbéli
ki május óta oly zavart
mert a női vadon és a krízis
nem hagyja írni és ha ír is
eszébe jut a forgalom az idegengyűlölet
a hadseregnél a seggfejek
és hogy látta egy régi tanárát
ki Európának hívja a kutyáját
a feketemunka a tévéműsorok
meg a korrupció a feuilletonban
de már megy is nem ácsorog
a lapoknál uborkaszezon van
na de kinyalhatják neki sorban
az éjszaka forgolódva így-úgy elmúlik
az égen vörös kulimász terjeng-nyúlik
és idézi Hölderlint
kit úgy szeret
s én közben arra gondolok megint
hogy a csütörtökből van még egy kis szelet
a Nap lecsúszik a házakon
kilöttyinti utolsó korty tejét
a hajamra
és nincs se poharam se állatom
mely szárnyát emeli vagy fejét
nincs semmim ami falna
ami mezítláb szárnyra kel
és a lépcsőn járkál le-fel
ami összerezzen ha parancsolok
magamnak csak én vagyok

apám fekszik lesújtva
nyakát mélyen sírba húzza
és anyám hálálkodik a királynak
hogy papírt adott és pecsétet róla
a macskának háromezer szőre-szála van
ez is egy formája a kollektivitásnak
de kesztyűi közt az utca
valahogy mindig csempén félrefügg
de a földet én fölrázom
és mivel négy sarka van a takarónak
miután a falióra tizenkettőt elüt
a csigák szívverését hallgatja álmom

reggel hétkor ott függött fölakasztotta
tettének okát búcsúlevélben nem adta
s hogy meghalt nem volt még hat perce se
mikor lelkének lába kelt
a derék kicsi sápadt de szépnek
mondható szakállat nevelt az állán
a magas másik énekelt s miután kilépett
az ajtón a lépcsőház fémkorlátján
hogy félelmét tussolja verni kezdte az ütemet
kint kocsiba szállt indult istenhez a menet

Schein Gábor fordítása
(Forrás: Jelenkor, 2006. december)

*

Herta Müller: Szájmennybolt és gyíkbőr cipő

(Cerul gurii)

Ha az életben semmi nincs rendben többé, akkor a szavak is a mélybe zuhannak. Mert szolgálatába állítja a nyelvet minden diktatúra, legyen az jobb- vagy baloldali, ateista avagy istenes. Első regényemből, amelyet egy bánáti sváb faluban töltött gyerekkoromról írtam, a román kiadó egyebek mellett a KOFFER szót is kiirtotta. A cenzort azért ingerelte a szó, mert a német kisebbség kivándorlását tabuként akarták kezelni. Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltüntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmet. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk.
Románul a szájpadlás neve SZÁJMENNYBOLT: cerul gurii. Románul nem hangzik fellengzősen. A román nyelvű káromkodásban mindig új meg új, váratlan kacskaringókkal találkozhat az ember. A német nyelv ebből a szempontból roppantul tartózkodó. Sokszor elgondoltam, hogy ahol a szájpadlás a száj mennyboltozatává tágul, ott mérhetetlenül sok hely van, és a szitkok gáttalanul áradó, költőien gonosz tirádáivá válnak a keserűségnek. Egy jól sikerült román káromkodás már-már forradalom a szájpadlástérben, mondtam román barátaimnak akkoriban. Ezért is tűrik itt az emberek a diktatúrát: dühüket levezeti a szitkozódás.
Már rég folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, de még mindig döbbenten fel-felkaptam a fejem egynémely váratlanul merész fordulat hallatán. A szavak ártatlannak tettették magukat, de a mögöttük rejlő politikai vélemény mégis egyértelmű volt. Néha egész történetet tartalmazott egy-egy szó, s elég volt azt kimondani, a többi már fölösleges is lett volna. A szegénységnek mindenütt velejárója a csótány, ebben az országban is rengeteg volt belőlük. Csótányok helyett itt azt mondták: OROSZOK, a bura nélkül lógó, meztelen villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak nevezték, a szotyolát OROSZ RÁGÓGUMInak. Az utca embere furfangos-megvető szójátékokkal naponta lázadt a Nagy Testvér ellen. A ki nem mondott, rejtett összefüggések csak még hatásosabbá tették a gúnyt. Amikor a hentesnél hús helyett már csak füstölt körmöt lehetett kapni, a disznóláb megkapta a TORNACIPŐ nevet. Az efféle szőröstül-bőröstül politikai megnyilvánulásokat nem lehetett betiltani. A mindennapi élet szerves része volt a szegénység. Aki a tárgyak silányságán tréfálkozott, egyúttal saját magát is gúnyolta. Ám e gúny vágyakozást is rejtett, így vált karizmatikussá. Csakhogy kivétel is akadt: a könnyűipari szakközépiskolában, amelyben egy darabig tanítottam, az egyik tanár, ha felszólított egy gyereket, azt mondta neki: aggregátor. Popescu aggregátor. A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták.
Aki csodálattal adózik a diktatúrában folyamatosan jelen lévő, ötletdús tréfálkozásnak, az ficamait is könnyen megbocsátja. A kilátástalanság talajából sarjadó humor, a kétségbeesés szülte szellemesség könnyen lesz mulattatóból megalázó. Az ugratásnak csattanóra van szüksége, s csak a kíméletlen csattanó az, ami telibe talál. A szó is lehet telitalálat. Ismertem olyanokat, akiknek mindenről eszükbe jutott egy vicc, mindenre volt csattanós válaszuk, mesterei voltak a variációknak és kombinációknak, vérükké vált a tréfálkozás, csak úgy ontották a vicceket. De minthogy folyamatosan gyártották őket, sok viccük a legócskább rasszizmusba csúszott át. Emberek megalázása – ez lett a szórakozás. A gyárban megfigyeltem nem egy olyan munkatársamnál, aki órák hosszat csak mondta, mondta a vicceket, hogy az agya nemcsak a sziporkázó szavak, hanem a mindent és mindenkit megvető gondolkodás rugójára is jár. Vérébe ivódott a viccpoénokban elkerülhetetlenül megnyilvánuló arrogancia. A viccgazdákon észlelhetővé vált a munkahelyi ártalom: lényük eltorzult, célt tévesztettek, és ezt még csak észre sem vették. Így jártak párban a bűnöző államhatalom ellen irányuló, lázító viccek a rasszistákkal. Ahány viccbajnokot én a gyárban megismertem, mindnél érdemes lett volna statisztikát vezetni: hány rendszerellenes viccre jut egy rasszista.
Így volt ez a szólásokkal és a rímbe szedett mondókákkal is, amelyeknek a dallamát oly könnyű megjegyezni, s amelyek olyan kereknek tűnnek, hogy meg sem ütközik rajtuk az ember, hanem készséggel skandálgatja őket. A szólások és képek ellentétéből fakadó humort a szabad piacgazdaságban is kihasználja a reklám. Amikor Németországba kerültem, megrettentem egy költöztető cég reklámhirdetésétől, amely közölte, hogy „Velünk könnyen felkerekednek a bútorai.” Nekem egy felkerekedő bútorról a titkosrendőrség tudatos fenyegetése jut eszembe. Egy nap arra mentem haza, hogy távollétemben a szék kisétált a szobából a konyhába. A falról az egyik kép átrepült a szemközti falnál lévő heverőre. Egy berlini buszmegállónál látok manapság egy plakátot: egy női nyak, két, golyó ütötte sebbel. Az alsó sebből kibuggyan egy vércsepp. A plakát az internetet reklámozza. Egy másik plakáton tűsarok lép egy férfikézre. Nem tehetek róla, én komolyan veszem a képeket, megannyi értelmetlen és ezért aljas merényletet, alaptalan támadást nézőjük ellen. Az ilyen kép nem más, mint a kínzással és gyilkolással űzött, furfangos játék. Miért szép egy cipő attól, hogy emberi kézen tapos? Az én szememben a cég ezzel leszállítja terméke értékét. Képtelen volnék megvenni azt a kecses plakátcipőt, hiszen egy széttaposott emberi kéz története tapad hozzá. A roncsolt kéz és a cipő soha többé nem választható el egymástól. Ráadásul a kéz a nagyobb, és betölti az emlékezetemet. A cipő színe, fazonja nem maradt meg a fejemben, annál inkább a kéz, amelyre rálép. Nem is kell többé látnom a plakátot ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni, milyen helyzetben volt a férfi keze, amikor ráléptek. Nem csodálkozom emlékezetem önkényes választásán, mert úgy működik, ahogy kell: a brutalitás minden önértékétől megfosztja a szépséget, amely így ellentétébe fordul, és obszcén lesz. Ez történik minden szép emberrel, aki megkínoz másokat, egy-egy szép tájjal, amely emberi nyomorúság színhelye, és ez a sorsa az aszfalton közeledő, szép gyíkbőr cipőnek is, még ha kopogásával magára vonzza is a tekintetem. Engem felzaklat a cipőt ajánló plakát, mert a diktatúra alatt megkínzott emberekre emlékeztet, arra, ahogy tönkretették őket. Ez a kecses gyíkbőr cipő ott a plakáton az én szememben mindenre képes. Szó sem lehet róla, hogy valaha is az enyém legyen, ajándékba se fogadnám el senkitől. Örökké tarthatnék tőle, hogy régi szokását megőrizve egyszer újra a kezére tapos valakinek, anélkül hogy észrevenném.
Efféle plakátot csak olyasvalaki találhat ki, akinek még soha meg sem fordult a fejében, hogy az erőszak fájdalmat okoz és embereket csonkít. Aki ilyen képzettársítással terhel meg egy cipőt, az nem finomítja a szépérzéket, hanem a brutalitás eszközével alattomban rombolja. Ezek a hatalmas és néma plakátok szemünk mindennapi táplálékai. Rossz hírbe hozzák, amit felkínálnak, pedig a szándékuk csak az, hogy felnagyítsák. A plakátok hatalmas mérete és csendje befészkeli magát az agyba. Míg buszra várunk, míg gyerekkocsit tolunk el előttük, míg vásárlásból tartunk hazafelé, fokról fokra süllyed tudatunkban a küszöb, amely felett már eltűrjük, hogy valaki fájdalmat okozzon másvalakinek. A szótlan plakátok érik el, hogy csendben eltompuljon az erőszak iránti érzékenységünk, föladva a civil életben pedig mindenképpen megőrzendő határt. Míg e plakátok makacsul ott feszítenek a szemem előtt, szívesen megkérdezném a reklám- és a cipőgyártókat: tudjátok-e, hogy valójában hová tartotok, merre mutat nálatok a gyíkbőr cipő orra?

Lendvay Katalin fordítása
(Forrás: Magyar Lettre Internationale 2004, nyár, 53. szám)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ