A Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztályának adatai szerint Erdélyben közel 400 olyan haditemető található, amelyben magyar katonák (is) nyugszanak. Van, ahol a helyi közösség felvállalta egy-egy katonasír vagy egész temető gondozását, máshol, például Brassóban egy hatezer fős katonatemető tűnt el csaknem teljesen. Csíkban jó és rossz példát is találunk.

Kempf Antal és társai

Illésfalvi Péter hadtörténész, a Háborús Kegyeleti Főosztálya főtanácsosa úgy tudja, Csíkszeredában van Közép-Európa legrégebbi állandó katonatemetője, ahová a 18. század közepétől folyamatosan temettek. Ez a temető, vagyis annak maradványa a csíkszeredai Műjégpálya közelében található „kicsi erdő”, ahová csak az első világháború alatt több mint ezer katonát hantoltak el. Közülük az első Kempf Antal volt, akinek haláláról 1914. december 30-án adott hírt a Csíki Lapok Kórházunk első hősi halottja címmel.
„Kempf Antal 43. gyalogezredben tartalékos tizedes, az északi harcztéren kapott agylövés következtében folyó hó 28-án reggel a helybeli közkórházban hősi halált halt – írja a lap. – Kórházunk hírneves sebész főorvosa (valószínűleg dr. Hirsch Hugóról van szó – a szerk. megjegyzése) mindent megtett életbentartásához, de már a harctérről magával hozta a halál mérges fulánkját, ember rajta nem segíthetett. Folyó hó 30-án, szerdán délután idegenben, szülőfalujától és rokonaitól távol – de egy hősnek kijáró kegyelettel – kísérik utolsó útjára a helybeli közkórházból sebesült bajtársai.”
Kempf Antal sírja most jeltelen, akárcsak a társainak, akik a csíkszeredai katonatemetőben nyugszanak. Ottjártunkkor éppen iskolások és tanáraik tartottak edzést a sírok között, s mellékhelyiség hiányában egy kislány éppen az egyik megmaradt kereszt mögött végezte a dolgát.
– Le vagyok döbbenve, hogy egy ilyen patinás székely városnak gyakorlatilag teljesen meg van semmisülve a hősi temetője – mondta Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, aki velünk együtt látogatta meg a temetőt. – Egyetlen nemzet hősi halottjai sem ezt érdemlik. Itt egy több évtizede elhanyagolt fás-bozótos hely van, ami egy ilyen városhoz teljességgel méltatlan. Csíkszereda közössége is felelőssé tehető saját maga lelkiismerete szempontjából, mert más ezt nem fogja kérni….

Kis visszatekintés

Mihály Zita adatai szerint a Mikó vár közelében már egy 1750-es térképen temetőt jelöltek, így ez a város legrégebbi ma is meglévő temetőhelye. Első, napjainkban is látható keresztjei a 19. századból valók. Az első világháború alatt a két csíkszeredai kórházban (a köz- és a hadikórházban) elhunyt valamint a környéken elesett katonákat temették ide. 1926-ban a háborúban részt vevő országok képviselőinek jelenlétében – jegyzőkönyvet készítve – kihantolták a temetőkön kívül eltemetett katonákat a környékről és újratemették őket a katonatemetőbe. Ekkor mindenkit egyéni sírba helyeztek és az azonosított katonák fejfájára a nevük is felkerült. Egy 1931-es összesítés szerint 419 magyar, 125 német, 64 román, 54 orosz, 45 olasz, 22 cseh, 15 szerb, 6 osztrák és 373 ismeretlen nemzetiségű, vagyis összesen 1123 első világháborús katona alussza örök álmát a „kicsi erdőben”.
A két világháború között a Hősök napján mindig ott tartottak megemlékezést, 1944-45-ben pedig újabb hősöknek (egyes adatok szerint több mint száz katonának) lett nyughelye a temető. – Mivel az első világháború inkább állóháború volt, ezért amikor valaki hősi halált halt a harctéren, sokkal egyszerűbb volt kivenni a lövészárokból, és (akár a hónapokig tartó első vonalak mögötti) hátországba tisztességes hősi temetőkbe temetni – magyarázta Nagy József. – Míg a második világháborúban, a mozgó háború idején, amikor egy-egy teljes alakulat odaveszett egy szovjet támadás esetén itt Erdély területén is, akkor rögtönözve tömegsírba temették őket és a túlélők vonultak tovább. Emiatt a második világháborús hősi temetőink nagyobb része sokszor inkább tömegsír valahol a hegyekben, mint egy tisztességesen megtervezett, elrendezett hősi temető.
A csíkszeredai katonatemetőt az 1980-as évek közepén próbálták rendbetenni, ekkor készült a kerítés és az emlékmű is a hamis felirattal. Az 1990-es években többször is történt kezdeményezés a temetőrendezésre, a városi tanács 1998-ban el is fogadott egy erre vonatkozó határozatot, az urbanisztikai iroda pedig a rehabilitációs tervet is elkészítette, a kerítést kijavították, de átütő változás nem történt.
– Kezdeményeztem, hogy a temetőt csatoljuk a Múzeumhoz, hogy legyen egy egységes rendezés, de az elképzelés megvalósíthatósági tanulmány szintjén maradt – mondta Antal Attila alpolgármester. – Annyi illetékes hatóság van, és olyan bonyolult dokumentációra, komplex munkára, annyi engedélyezésre volna szükség a rehabilitáláshoz, hogy a tanács önmagában nem tudja felvállalni.
2008-ban Románia és Magyarország elfogadta a kölcsönös hadisírgondozói szerződést, amely mindkét államot kötelezi arra, hogy egymás hősi temetőit karban tartsa illetve az esetleges kegyeleti eljárásokat lefolytassa. – Tehát ha valaki kéri a román államot, hogy ez hősi parcella, ahol rehabilitálni kell a sírokat, elméletileg a román államnak kötelessége, hogy megtegye – véli Nagy József. – Ez nem minden esetben történik meg ma. Inkább egyházak vagy különböző társadalmi szervezetek önerőből vagy magyarországi támogatással oldanak meg egy-egy sürgős feladatot. Szükség van a magyarországi szakértelemre is, mert itthon nincsen meg az a forrásanyag, ami elegendő ahhoz, hogy rehabilitáljunk egy ilyen temetőt. De úgy gondolom, összefogással ez minden további nélkül megvalósítható.

Fehér keresztek a határban

Éppen erre az összefogásra példa Csíkdánfalva határában 2012 augusztusában felújított német katonatemető. A felújítás kezdeményezője Pál Zoltán történelemtanár javasolta a helybéli közbirtokosságnak, hogy tegyék rendbe és a kerítsék be ezt a területet. – 1944 áprilisától működött német hadikórház Dánfalván – mondta a történelemtanár – s egy, a közbirtokossággal kötött szerződés alapján a hadsereg itt alakította ki a katonatemetőt. Voltak olyan emberek a múltban, a hetven év alatt, akik ki-kijövögettek halottak napján, gyertyát hoztak, egy-egy szál virágot hoztak és csendben magán-megemlékezést tartottak, mert majdnem minden családnak volt emléke, háborús halottja. 1957-ben emlékművet is állítottak a dánfalviak a határban eltemetett 36 katonának. Ezt, ha már a kommunizmust megúszta, nekünk is kötelességünk rendben tartani, vélte a tanár, aki szerint a temetők hozzátartoznak a település történetéhez s a temetők gondozása pedig nevelési, oktatási lehetőség is arra, hogy a tanulók megismerjék településük múltját.
A sírokon ma fehér keresztek állnak, s a fejfákon a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség által hozott kis, anyaföldet tartalmazó zacskókat lengeti a szél.

Egyszemélyes kegyelet

A csíkszentimrei Poszti Regina évtizedek óta gondoz egy katonasírt. Nem sokat tud Kiss Edéről, csak azt, hogy Aklostetőn esett el, mert azt írta egy táblán, ami már nincsen meg, mert valaki azt ígérte, hogy újrafaragja, de elmaradt.
A sors úgy rendezte, hogy a most 85 éves Regina néni apósát és anyósát éppen a Kiss Ede melletti sírba temették, s ő a családi sír gondozása mellett felvállalta a katonasír rendezését is. A roskadozó kopjafát – amit állítólag szintén egy helybéli faragott – hozzákötözte a sír fölött őrködő, mára kiszáradt orgonafához.
Néhány éve a fia is a családi sírban nyugszik. Mindkét síron ugyanolyan árvácskák várják a Halottak Napját. Hogy miért teszi ezt sok-sok település számos Regina-nénijével együtt, arra maga sem tudott magyarázatot adni. Talán mert így természetes.

Daczó Katalin

Forrás: Hargita Népe, 2014. október 31.