Árpi, Árpi, Csi­ba Árpi, mégis mire ve­te­medtél, nem ret­teg­ted az Úris­tent, hogy ma­gadtól tettél törvényt?

Én az Is­tent nem ret­te­gem, csak sze­re­tem, s nem félek a po­koltól sem, mert az nem le­het olyan rossz, amit vélem megjárat­tak az én házi pribékje­im; s ha bűnhődöm, az én bűnöm, én ve­zek­lek, én bánom meg, le­het, meg­bocsát az Is­ten.

Nem ti­pod­tam le a közöst, a kol­lektíva árpáját, megvárom, úgy számítot­tam, amíg a kombájnok körben szép las­san le­ka­ris­tolják, s mi­helyt tarló lesz körötte, me­he­tek én is éret­te, a saját ga­bonám után, ha­za­ho­za­tom mások­kal, hisz ezek nem áll­tak szóba, hiába is próbálkoz­tam, hogy né, én is meg­fi­ze­tem, az én pénzem is jó le­het eb­ben a tol­vaj világban, csépeljék ki, adok árpát vagy bort, pálinkát, akármit –, de nem s nem, mert meg volt mond­va, Csi­ba Árpi­nak sze­met se!…Tud­ta azt jól Kupa Gergé, mi­kor a Gyertyános szélén, a ha­lomnál utolértem a villával s a karóval, ami­kor egy ki­csid kérdést fel­ad­tam neki szép szóval.
Öreg este volt volt már régen, a trak­to­ros si­e­tett is, mégis hold­világ lett, mire a Rapóba értünk, hogy az árpámat el­hoz­zuk. De inkább ne mentünk vol­na, inkább bo­rul­tunk vol­na be az első nagy sza­kadékba, van ott épp elég su­vadás, egyik­be mi is beesünk, nem lett vol­na, amit láttam, mit tet­tek a gaz­em­be­rek az én karcsú kévéim­mel, az én drága ga­bonámmal. Kupa Gergé meg­val­lot­ta, a har­ma­dik ütés után, mi­kor a földre le­ro­gyott, ott, az útjelző ha­lomnál, az észa­ki erdőjelnél. Hogy egy mázsát ígért neki az a vén ve­res vad­disznó, ha az árpám meg­mocs­kol­ja. S ez a bódog­ta­lan ment is, bicskával vágta a kötést, min­den kévém meg­ol­dot­ta, egyesével, a nyo­mo­rult, ga­bonámat széjjelszórta, s ahogy ki volt tanítva rá, le­nyom­ta a kalászát is, be­letörve a tarlóba, hadd pe­reg­jen ki a sze­me, men­jen kárrá az ara­nya, szóródja­nak szét a mag­vak, hogy ne le­gyen ben­ne hasz­nom ak­kor se, ha ge­reblyével ta­karnám össze ka­szaj­ba, s úgy húzatnám le az alj­ba… Meg­mocs­kol­ta az árpámat, apja után ő is, megint belégázolt a sor­som­ba, mérget tett az éle­tem­be.

Árpi, Árpi, Csi­ba Árpi, amit te ott elműveltél, nin­csen arra pa­rag­ra­fus fenn a menny­ben, az Is­tennél.

Amit én ott elművel­tem, hir­te­len a természe­tem, fel­for­rott véremből tet­tem, s az ÚrIs­ten büntes­sen meg, nem bírtam már vissza­fog­ni azt a ha­tal­mas nagy dühöt, ami­kor ott el­he­beg­te, miképpen ga­zol­ta össze las­san, tempósan a ga­bonámat, mit akarsz, még bora is volt, közbe-közbe’ szo­po­gat­ta; ho­gyan tet­te csúffá az én két ke­zem munkáját, egy óra sem kel­lett hozzá, és közben még nótázott is!… Ak­kor ra­gad­tam meg ismét, s ütöttem bele ott hely­be, a du­vadt agyag­ba azt a ka­langyából való karót, a szép sárga akáckarót, s abba én ezt a cim­borát, ezt a hitván Kupa Ger­gelyt szépen bele is ültet­tem. Élt még egy ki­csidég, s mond­tam, na te Gergé, most olyant látsz, amit éle­ted­ben soha, amit ed­dig sose láttál, s ezután se látsz már soha. Nézzed csak ezt a cse­refát, an­nak itt az alsó ágát, ezt a köte­let most szépen ráhur­ko­lom, hátha megbír.
Árpi, Árpi, Csi­ba Árpi, mit tettél az éle­ted­del, előbb ki­ol­tottál egyet, aztán szépen a tiédet. Kupa Ger­gelyt ke­gyet­lenül meg­ver­ted és megkénoz­tad, azután karóba húztad, s ma­ga­dat fel­akasz­tot­tad. Az Is­ten le­gyen ir­gal­mas, a Min­den­ható ha­tal­mas. Síro­to­kon már fű zöldell, jóllak­ta­tok mind a ket­ten anyaföld­del.
Ámen.

Forrás: eirodalom.ro