Krebsz János: Őfenségem levelei
XVI. Irodalmi berkek
Kedves San Antonio úr!
Jelen levelemben az irodalmi berkekről fognék írni Önnek. A probléma az, hogy ezek nem vizes élőhelyek, ahogy az én szótáram írja, mert a víz a legkevésbé jellemző rájuk, ha italozásról beszélünk. Mégis miért nevezik berkeknek őket? Nem tudok rájönni. Hírét vették ezek az irodalmi berkek, hogy a világhíres író (ÉN!) itt tartózkodik az országban, és meghívtak egy barátságos találkozóra.
Ábel nagyon nem akarta, hogy elmenjek a szakmámbeliekkel csevegni. Értsem meg, itt európai színvonalú értelmiség van, úgy le fogok égni, mint a bedugva felejtett kávéfőző. Mitől félt ez engem?! Azért is elmentem. A világhír kötelez.
Nekem lett igazam. Egy kocsmában volt az értelmiségi találkozó, valamelyik költő tulajdonolja, mert az irodalomból errefelé nem lehet megélni. Egy rendes kocsma, csak a falon volt egy felirat: Fogyasztásod fél százalékával a szegény írókat segélyező alapot támogatod. Így mindjárt más az ivás, ha közben jót cselekszik az ember. Minél jobban berúg, annál kevesebb író éhezik. Nagyon szép irodalmi gondolat.
Szépen be is gyűlöttek az értelmességi népek a tiszteletemre, és leginkább arra, mert hiába járkált a pincér körbe, nem rendeltek, csak a szellemi táplálék miatt jöttek. Igazán megtisztelőnek láttam a helyzetet.
Azt mondták: a fiatal írók jöttek el a tiszteletemre. Körülnézek, mondom, itt valami sem stimmel, ezek mind öregebbek nálam. Mondák, ez itt így van. Egy író 50-55 éves koráig fiatal író, utána öreg tekintély. Középkorú író nincsen.
Elővettem egy száz euróst (rövid belső feszültség után mellétettem még egyet), és azt mondtam: ezért mind hozzanak whiskyt, mindenki az én vendégem. Ha látta volna a drámai hatást, amit kiváltottam! Hiába, a feszültség keltése és oldása a mi szakmánkban alap követelmény. Egyből én lettem a legnépszerűbb író a teremben, pedig voltak ott olyanok is, akik a tizedik köteten is túl vannak, meg négy nyelvre is lefordították a műveiket. És, ami nem mellékes, ez szakmai elismerés volt.
Elindult a beszélgetés is, ahogy kell. Addig is voltak szövegelések, de csak olyan meliorizációs, flambírozó, postmortem duma, hogy hogyan kell írni az irányzatoknak, meg ilyenek. Nagyon nem szeretem. A második pohár után azt javasoltam, hagyjuk ezeket marhaságokat, gyerekek, kit érdekelnek ezek. Egyetlen kérdés van: olyanokat kell írni, amit elolvasnak az emberek. Kész, pássz! A többivel azok foglalkoznak, akiket nem olvasnak, és eztet meg akarják valahogy magyarázni. Inkább tanulnának meg írni.
Ezt azonnal megtapsolták, és ittunk az egészségemre. Meg az olvasókéra, azután azokra, akik könyveket vásárolnak. Egyre jobb és felszabadultabb lett a hangulat.
Akkor indítványoztam: énekeljük el közösen a „Viharos szél fúj a Kárpátok fölött, dőljön saját dugába Trianon” kezdetű nótát. Nem ismerték. Az a grotex helyzet állt elő, hogy én, a messziről jött világhíres író, aki nem is beszéli a magyar nyelvet, megtanítottam az itteni tősgyökeres magyaroknak azt a nótát, amely adekvát módon kifejezi legmélyebb lelki érzéseiket. Az egyik ugyan tiltakozott, hogy ő liberális alapállású, kettős identitású szellemi ember, neki nem fér össze a lelkiismeretével ilyenféle nótázás. Belediktáltunk még egy nagy pohár whiskyt, már alig állt a lábán. Azt mondta, én az elveimet nem adom föl, de tekintettel szegény édesanyámra, aki egyszerű székely asszony, és a szájától vonta meg a falatot, hogy engem felneveljen, veletek énekelek.
Fergeteges, éjszakába nyúló irodalmi est lett belőle. Éjféltájban fejenállási versenyt rendeztünk. Természetesen megnyertem, a többiek már a lábukon is alig tudtak állni, nemhogy a fejükön. Megmentettem a világirodalom tekintélyét.
Hajnalfelé már kicsit józanodtak a népek. Jöttek sorba angolra meg franciára fordított kézirataikkal, hogy tekintettel a barátságunkra, ha segítenék nekik elhelyezni ezeket a műveket rangos külföldi folyóiratokban, ami nekem csak egy szavamba kerül, nekik meg nagyon fontos lenne… Én megígértem nekik.
Tisztelgő egyenrangú udvariassággal,
F. Ullig W. James
(új írói álnevem)
Pusztai Péter rajza