A művész apokrif levele

Márton Ferenc festőművész emlékére

„Itt vagyok ötvenhat évesen
megrokkantán összeroppantan
mert mint a gátkötők
mint az erdőirtók
úgy dolgoztam

„így kell látni s ilyennek a magyart
mert tündérregébe mítoszokba illő kaland
gigászi erőfeszítés hatalmas poézis sarjad
a nyűgös ismeretlenségből kiemelkedett
testvéremet ismerem fel már világosan
dicsérem minden nehézségét lebíró akaraterejét
elszántságát fényes győzelmét a jövő felett
a herkulesi izmokban a mindig sajnált
a mindig büszke soványkenyerű a dicső múltú
s még dicsőbb jövendőjű székelyfajta apoteózisát”

fülembe visszacseng az elismerés
s mint erdőtüzek után
hull vissza rám
a dicsőség pernyéje

„Ahogyan az a négy ingujjra vetkőzött
harisnyás a többmázsás cölöpverő kost
feszült nyakkal és izmokkal a levegőbe emeli
a küzdelmes arc elfordulásával csak az izmok
fenséges diadalát mutatva mert az izmok
győzelmes helyzetében fölösleges tán káros is volna
az így teljes diadalmas eszmét a külső hatás
örömlehetőségeinek fokozása szempontjából
az arckifejezés feltüntetésében felaprózni”

most már tudom
magasra emelheted a cölöpverő kost
de magadat nem emelheted mások fölé

„Mintha a Földgömb dugóját akarnák kihúzni
a festő valósággal félistenek aktusait látja
íme a fajtáját szerető művész
szemében ott a heroikusán nagyító lencse
ilyesmire van szüksége a magyar művészetnek most
amikor olyan szaporán mutogatják nekünk
írásban és képekben a fáradtat a feslettet
a vetkezettet a rothasztóan buját
az erős a virágzó a nemesen mezítelen
a termékenyítőén szerelmes helyett”

a mindszentire* gondolok
a kóbor piktorra
aki Csíktól Bácskáig
a mindenkori földön
földönfutókat festett
önmagát adta az igazat
az egyetemeset
s a futóárkokban sem hősöket rajzolt
hanem elesetteket

én
a hadirajzoló meg illusztrációkat készítettem
egy eszményített háborúhoz
mint hőskölteményhez
portrét rajzoltam Gál Sándorról
a szabadságharcosról aki nem egyezett ki –
megrajzoltam apámat aki négy évig
katonáskodott Plevje városában Szerbiában
Bosznia a és Hercegovina határán
az osztrák-magyar hadseregben
német nyelvű vezényszó alatt –
megfestettem a szeredai főispánt
tizenhatban széttépték a bevonulók
akár egy térképet
és aztán megrajzoltam Európa aktuális fejeit
– lecsavarható kicserélhető fejek –
végül az utókor dönti el
kit melyik falra akaszt
rólam pedig elmondhatják
kár volt mert kitűnően rajzolt
gyorsan és könnyedén
sajnos kiszolgálta a kort s a kórt
rajzoltam Adyt betegágyon 1918. december 31-én
halála előtt huszonhét nappal
talán elkerülte figyelmünket
A nacionalizmus alkonya
és amit 1912-ben írt a Huszadik században:
S ha Erdélyt elveszik?

akkor még ki gondolta
hogy évszázados osztrákellenes mozgalmainkkal
levert szabadságharcainkkal
kivégzett hazafiak ezreivel
menekültjeinkkel így válunk
a monarchia bűneinek büntetettjeivé
a kétes dicsőség elvakított
a sosem halunk meg kivagyisága
kétfelé nézett a kétfejű sas
de repülni nem tudott egyfelé sem

a kiegyezés
a millennium eufóriája után sajnos
elmaradt a megegyezés s végül
sorstársainkból lettek
az ellenségeink

sok volt az ünnepi vitéz
sok volt az ünnepi vitézkedés
sok volt az ünnepi vitézkötés
a szecessziós fényűzés

és a díszmagyarba öltöztetett Isten
az összes szentekkel
és a hősök emlékművei
a temetőnyi országban amit
a Hősi Emlékeket Megörökítő Bizottság
kezdeményezett
és a főváros műértő közönsége
csodálattal és a legnagyobb elismeréssel
adózik az őt magyar ruhában
abaposztó székely harisnyában
fogadó művésznek
aki én voltam

és világháborús emlékmű
és világháborús emléktábla
(a vésett zászló tőr és puskamotívum
a hősi áldozatra utal
a virágtartó kehely domborműves
tűzoltójelvénye pedig a hősök
egykori hivatására – mint ahogy azt
a megrendelők igényelték)
és a háború hozományaként
kialakult temetőkultusz
megannyi fejfapályázattal
——-
Itt vagyok ötvenhat évesen
és hirtelen felsejlenek a gyermekkori tájak
nyikorog a szekér a kisdiákkal Csíksomlyó felé
Kézdivásárhelyre a vargák városába
át a Nyergesen
látom a kertem végében
a Fiságon a gátkötőket
szilaj népség küszködő
maradásod köztük csak akkor lehet
ha közéjük állsz
ha kiválsz
tanulmányi ösztöndíjjal távolít el magától a szülőföld
vissza nem vár
híredet hallani sem kíváncsi

kikacagna
a ganyézó kaláka
ha meglátnának pingálni a faluvégen
elég nekik a falon a házi áldás
s a falvédőt sem cserélnék fel
festménnyel –
mi lesz velük
vajon rosszabb embertelenebb s főképpen
otthonosabb lesz a sorsuk
mint volt azoknak
szegény Mihály öcsém a tanító
rajzokkal újságkivágásokkal kilincsel majd
emlékeztet
de kit érdekel

nem marad emlékem majd a szülőházban
de azért Siklódy** barátom
küldd haza a halotti maszkom
arcom vonásait hadd poriassza el a csíki fagy
mossa el a Fiság csobogó vize
– szolgáltam és kiszolgáltam
ámen”

(1998. december 8.)

* Nagy István
** Siklódy Lőrinc

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ