Önéletrajzi dokumentumregény 

Augusztusban újból megpályáztam a magyar tanári állást a Kadában, de már találtak rá egyetemi végzettségű kollégát. Baj, baj, de ezt is könnyebben viseltem el volna, ha kapok helyette egy másik állást valahol.
– Higgye el, készséggel segítenénk – biztosítottak az oktatási osztályon –, de sajnos van két akadálya. Az egyik, hogy román szakos, amire, mint ön is tudja, nálunk nincs kereslet. A másik, hogy magyar, erre meg a pályázó tengernyi. Zömében magyar–orosztanárok, akik eddig főként oroszt tanítottak, de miután megszüntettük a kötelező orosztanítást, minden üres magyar katedrát elsősorban közöttük kell kiosztanunk.
– Jó kis galiba. Úgy látszik, cseberből vederbe kerültem.
– Amennyiben?
– Romániában a magyar, itt a román miatt, vagyis… Pontosítok: mindkettőért billentenek tunikán.
– Szó sincs róla, mi nem billentünk senkit sem tunikán – tiltakozott kissé megbántva egy szakállas szakfelügyelő. – De türelem, kolléga, türelem! Nem lehet minden kérdést azonnal és egyszerre megoldani. Kérem, keressen meg minket máskor is, vagy adja meg a címét, telefonszámát, hogy tájékoztathassuk, ha valamelyik iskolában magyartanárt keresnek.
Egy ideig be is jártam szorgalmasan hozzájuk, aztán feladtam, ehelyett írtam ezzel kapcsolatban két cikkecskét. Egyet a Pedagógusok Lapjába, és egyet nyílt levél formájában Glatz Ferenc miniszter úrhoz. Eredmény: nulla. Az utóbbi – Bodor Pállal ellentétben – még csak nem is válaszolt a levélre. Basszus! Azért ért öröm is: végre megkaptam a magyar állampolgárságot 1990. július 26-án. Aláíró: Göncz Árpád, a MK ideiglenes elnöke:

Kocsi. Igazából benne tellett a legkevesebb örömöm, ugyanis Juditka minden lehetséges kifogást kieszelt, csakhogy ne kelljen kocsiba ülnie. Én viszont vezetni nem tudtam, és, mi taga­dás, már meg sem akartam tanulni. De még reménykedtem, hátha idővel bátrabb lesz a barika. Jó, de hát ahol ló van, ott istállónak is kell lennie. Akkor rajta, építsünk egy garázst az udvaron!
Ekkor toppant be a Fiam Váradról. Szépen megnyúlt, megkomolyodott a hajdani kisfiú, de egy fokkal sem izmosabb, mint azelőtt. Anyja fia – mustráltam végig a szemem sarkából. Az sem sportolt soha, meg is látszott mindkettőn. De a szemöldöke, orra is az anyjáé, míg alakilag kiköpött nagyapja. Éppen akkor alapoztunk sógorommal, Öcsivel, és a következő nap beinvitáltam Egit is a gödörbe. Vonakodva, de lehuppant, meg is kaptam érte utóbb a magamét, amiért vendég létére sem restelltem őt is befogni. Annyira begurult, hogy bőröndjét felkapva nyargalt a pályaudvarra.
– Egi!
– Hadd menjen! Majd meggondolja magát, ha lehiggad – intett le a feleségem.
– És ha nem?
– Akkor hazamegy, te meg örülj, hogy ilyen olcsón megúsztad – célzott Egi bevásárlási lis­tájára, melyen az anyja kencefincéitől a Puma cipőig annyi minden szerepelt, hogy a teljes fizum ráment volna, ha egyáltalán lett volna.
– Nem sok ez egy kicsit, Egonkám? Talán figyelembe vehetnéd, hogy egy év óta munka nél­kül vegetálok.
– Már megint? Hogy te milyen lúzer vagy.
Ezt a szót most hallottam tőle először. Remélhetőleg utoljára is egyúttal.
– Úgy látom, nem a legjobb véleményed van az apádról.
– Nem azért mondtam, de akárhogy is nézem, te mindenütt peches vagy. Mindegy, nem számít. Kérj kölcsön Dittától, mert, ha mást nem is, azt a Puma cipőt mindenképpen megveszem.
Persze nem kértem, miután világosan láttam, éreztem, milyen görbe szemmel lesik, figyelik egymást.
– Bocsáss meg, amiért megjegyzem, de borzasztóan rámenős és nyakas ez az Egonka – panaszkodott rá a feleségem. – Megvan róla győződve, hogy amit kigondol, annak rögtön teljesülnie kell, mert az szerinte föltétlenül jár neki. Ha viszont mégsem teljesül, kicsikarja tőled, más szóval egyszerűen megzsarol.
– Engem?
– Téged, csak te észre sem veszed, barátom. Csak egy példa! Az este meg akart nézni valamit a videón, s miután nem kapott rá engedélyt, kijelentette, hogy akkor hazamegy. Helytelen, nagyon helytelen. Neki is kerek perec megmondtam, azért nem ártana időnként kompromisszumot is kötnie, továbbá ne nézzen fejős tehénnek bennünket. Igaz, hogy kocsink meg videónk is van, de ettől még nem vagyunk olyan gazdagok, hogy toronyórát vegyünk neki láncostul.
Egi:
– Kicsit skót a te Juditod, és folyton csak kritizál, kritizál.
Szóval nem bírták egymást, és bizony alig győztem csitítgatni, békítgetni őket. Mamám, mekkora vihart tud kavarni alig pár nap alatt egy ilyen 17 éves fiatalúr! Hát még ha egész nyá­ron nálunk nyaralna! Félreértés ne essék, örültem én Egonnak, nagyon is örültem, hanem a jö­vőben valahogy mégis úgy kellene intézni, hogy ezek ketten még véletlenül se jöjjenek össze egymással.
Két óra múlva újra felbukkant a fiatalúr. Nemsokára az is kiderült, miért nem utazott mégsem haza az első vonattal.
– Mi az, lekésted a vonatot, vagy meggondoltad magadat? – kérdeztem tőle vidáman, amiért mégis visszajött.
– Úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok, sőt, ha kijárom az iskolát, még hozzád is költözöm – jelentette be Juditra sandítva.
– Ejha, ez aztán a fordulat! – füttyentettem. – És mikor döntöttél így, fiacskám? Most, az állomáson, vagy…
– Már régóta. Maholnap végzek, és én, igen, itt, Magyarországon akarok tovább tanulni.
– Értem. És anyuka? Mit szól ehhez az anyukád, vagy vele is csak ezután akarod közölni?
– Már közöltem, és nagyon okos tervnek tartja, mert odaát, te is nagyon jól tudod, mikor rúghat egy magyar fiú labdába. Hát még ha netalán karrierről is álmodik! – tette hozzá tétován.
– Mint te?
– Meg te. Csak neked pechedre ez sohasem sikerült.
– Bocsánat, hogy csak úgy, kérdezés nélkül közbeszólok, de volna szíved egyedül hagyni az anyádat? – szólalt meg váratlanul a feleségem.
– Miért, te tudsz jobb megoldást? Különben sem válunk el örökre, hiszen bármikor utánam jöhet, ha óhajtja.
Szent Habakuk! Hirtelen úgy éreztem, mintha megfagyott volna körülöttünk a levegő. Még csak az hiányzik, hogy az exnejem is Kecskemétre költözzék, mert ahogy őt ismerem, minden második nap nekimenne Juditnak – töröltem meg a homlokom.
– Szuper! – harapott Judit az ajkába. – Ezt szépen kifőzted. Az persze már nem is érdekel, mit szólok én a dologhoz.
– Ellenzed? Tudtam! – pattant fel a székről Egi indulatosan, még mielőtt megvárta volna Ju­dit válaszát. – Mindig is tudtam, hogy nem szívlelsz.
– Még szép, hogy ellenzem, meg is magyaráznám, mi okból, ha volnál szíves végighallgatni.
A fiatalúr megvetően legyintett, de azért visszaült a helyére.
– Köszönöm. Kezdjük a lakással! Nyilván te is észrevetted, hol lakunk. Egy másfélszobás lakásban konyha és spájz nélkül. Szerinted elférünk benne mindhárman?
– Két jó ember elfér egy törülköző alatt is, és nekem a kisszoba is tökéletesen megfelel.
A bölcsek szerint a múlt valahol mindig megismétli önmagát. Lehet benne valami, mert, lám, kb. ugyanezt motyogtam valamikor én is nagyapónak, amikor a vásárhelyi Papiu Ilarian líceumban szerettem volna tanulni, és ha én most elutasítom a fiamat, semmivel sem vagyok különb az öregnél.
– Kettő igen, három viszont nehezen. Igaz, apuka?
– Hárman? Hát… izé… Az biztos, hogy mi ketten sem igen férünk el ebben a… garzonban.
– És ez még csak a lakás, fiatalúr – folytatta Judit megkönnyebbülten. – Miből gondolod, hogy apád és a saját nyomorék apám mellett gondoskodni tudnék rólad is?
– Csak… átmenetileg. Mindaddig, amíg apuka is állást kap.
– Ha kap. Csak az a kérdés, mikor, Egonka, és ha számításba veszem, miszerint már egy éve nem tanít, nem sok bizalommal tekinthetünk a jövőbe. Remélem, felfogtad, hogy ilyen hely­zetben, mikor rúghatnál nálunk te labdába.
– O–O az eredmény. Apuka? Te kit támogatsz? – állított válaszút elé a fiatalúr.
– Szerintem…
Talán nem kéne mégis befogadni ezt a nagyfiút? Egy kicsit ugyan szűken leszünk, és a nadrágszíjat is összébb kéne szorítani, de cserében végre együtt lehetnénk – villant át egy pillanat alatt az agyamon. Nananana, lassabban a testtel, öregem! – tromfoltam le rögvest magamat. Azért azt sem mellékes, hogy ez a garzon sem az én odúm, és adott helyzetben kitehetik innen az én szűröm is. Lásd első és második feleségemet, úgyhogy vigyázzunk, jobb félni, mint meg­ijedni. Pro secundo: talán valóban könnyebben futhatna be itt őkelme, bár most már ez sem olyan tutifix, de mi haszna, ha eközben kicsinálnák egymást Judittal?
– Apuka, figyelsz te rám egyáltalán?
– Hogyne. Szerintem inkább Váradon kellene tovább tanulnod, hiszen nálatok is rendszer­váltás volt, egyszóval most már akár karriert is csinálhatsz ott, helyben magadnak. Iratkozz, igen, felvételizz például a Babes–Bolyai Egyetemen! Az is van olyan jó egyetem, mint bárme­lyik itt, Magyarban. Utána tied a világ, oda mész, ahova jólesik.
Hogy meggyőztem-e vagy sem, nem tudom, tény az, hogy másnap megint csak vette a kalapját, és agyő, Kecskemét, apuka! Azóta sem találkoztunk ide s tova 23 esztendeje.
A garázs viszonylag hamar felépült, csak az autónak nem vettem sok hasznát ezután sem, így helyesebbnek láttam, ha (9 év pihentetés után) eladjuk.

(Folytatjuk)