2005-ben diszkréten elegáns, fűzött tanulmánykötet jelent meg a KOMP-PRESS kiadónál, az Ariadné Könyvek sorozatban. A szerző, a Csíki Székely Múzeum igazgatójaként tevékenykedő fiatal történész tulajdonképpen a békeidőkbeli Kolozsvárának polgári életvitelét világítja át a szakma precíziós szigorával és tárgyszerűségével. A tanulmányok egyrészt a hétköznapok egy-egy sajátos területére kalauzolnak (hírlapírás, kávéházak, főtérrendezés, prostitúció stb.), másrészt a magánnaplók fényében mutatnak be néhány jellegzetes életvallomást és -pályát (pl. Kelemen Lajos ifjúkori naplójegyzetei). A békebeli Kolozsvár prostitúciójáról szóló elemzése – amelynek itt egy jellemző részletét közöljük – valódi, jó értelemben vett kuriózum is egyben. Az olvasás megkönnyítése végett a tudományos jegyzetanyagot mellőztük. (Cseke Gábor)

A kéjhölgyek

Az 1874-es szabályrendelet a következőképpen határozza meg a kéjhölgyek fogalmát: „oly nő, ki bordélházba belépett, vagy a kéjelgést külön lakáson űzni szándékozik”.A három évtizeddel későbbi definícióból a „munkavégzés” helyszínének kritériuma kimaradt, a hatósági-jogi dimenzió került előtérbe: „minden nő, ki a kéjelgést akár rendőri engedély mellett, azaz harcával, akár pedig engedély nélkül, titokban, keresetszerűen többekkel űzi”.

Az egészségügyi és rendőri hatóság engedélye nélkül dolgozó prostituáltak tiltott kéjelgést űztek. Ilyen tevékenységet folyatni, elősegíteni, közvetíteni, erre alkalmat szolgáltatni jogszabályba ütköző cselekedetnek minősült. Amennyiben idegen illetőségű személy követte el ezt a kihágást, kitoloncolták, a helybélieket előbb megfigyelés alá vonták, indokolt esetben pedig szigorú rendőri felügyeletet alkalmaztak. Míg a korábbi szabályrendelet a nem jogkövető magatartást e tekintetben nem vélelmezi, utóbbiban – feltehetően negatív irányú tapasztalatok hatására – már explicite jelen van az engedély nélküli, azaz titkos kéjelgés mint létező gyakorlat és ennek szankciója.

A foglalkoztatható prostituáltak számát az 1874-es jogszabály bordélyonként kettő és nyolc között állapította meg, harminc évvel később legalább három és legtöbb tizenkét örömlány szolgáltatásait lehetett igénybe venni. A tulajdonoshoz tartozó, de türelmi bárcával nem rendelkező hölgyeknek „munkára” alkalmat adni szigorúan tilos volt.

Tizenhét életévét betöltött nőnek, amennyiben prostituáltként szándékozott dolgozni, első teendője volt egészségügyi vizsgálat céljából jelentkezni a tisztiorvosnál. Ezt követően az orvosi bizonyítvánnyal és két fényképpel személyesen meg kellett jelennie a főkapitányságon, hol díj nélkül kiállították számára a türelmi bárcát (Pallas lex. def.): felvették a kéjhölgyek hivatalos névsorába. A „magánbárca” fogalmát az 1874-es szabályrendelet nem ismerte, ott a „türelmi bárca” egységes terminussal találkozunk. A »bordélyházi kéjnő – magánkéjnő« differenciálódás, noha feltehetően a 19. század utolsó évtizedében Kolozsváron is megtörtént, csupán az 1900-as évek elején öltött jogi formát.

A kerületi tisztiorvos hetente két alkalommal tartott vizsgálatot, ez alkalmazottanként egy-egy koronájába került a bordélyosnak. A szabályrendelet magát a kéjnőt is feljogosította arra, hogy a vele érintkezni akaró férfit – legalább felszínesen – megvizsgálja, és betegség gyanúja esetén köteles volt megtagadni az együttlétet. Végleges távozáskor bárcájukat és orvosi szemlelapjukat be kellett szolgáltatniuk a főkapitányságon. A prostituáltak „intézményközti” migrációjára számítva a helyhatóság kötelezővé tette számukra az ún. Sperk-féle könyv (Pallas) birtoklását, melyet orvosnál való láttamozást követően a bordélyba lépéskor fel kellett mutatni.

A jogalkotó felfogásában kéjelegni csak pénzért lehetett, a „tisztességes és jó életű nő” nem kéjelgett, ilyent csakis kéjnő tehetett. Az anyagi ellenszolgáltatás nélküli, (vagy) bensőséges szexuális együttlét fogalmának meghatározását nem tartották indokoltnak. A 20. század eleji Kolozsváron a helyhatóság erkölcsi normarendszerének, a hivatalos diskurzusban rejlő morális üzenetnek a lényege az volt, hogy pénzért nem lehet mindent megvásárolni: 1) a kéjhölgy (elméletileg) megválogathatta klienseit; 2) egyszerre több férfival nem létesíthetett szexuális kapcsolatot; 3) két nő egyszerre nem mehetett egyazon „szobára”; 4) a nemi érintkezés fogalma egyedül a közösülés aktusát jelentette; 5) megfogalmazódott a nyilvánosházon belüli intimitás védelme.

Dilemmánk: értelmezte-e valamiféle korlátként a fentebb felsoroltakat a kor embere, a bordélyba lépő férfi? Prűdnek tekinthető-e a dualizmus korának jogfilozófiája? Vajon a hétköznapok gyakorlata mennyiben tért el a követendő magatartásmintát előíró jogi passzusoktól?

Az engedélyezett (nyilvános /bárcás) kéjnők fogalmát az 1905-ös szabályrendelet már differenciáltan kezelte, három kategóriát állapított meg:

Bordélyházi kéjnő

Az ebbe a csoportba tartozók a prostituáltak prototípusát jelenítették meg, a fentebb ismertetett általános jellemzők vonatkoztak rájuk. Az alacsony jövedelem és számos kötöttség ellenére a fizikai és egészségügyi (relatív) védettség tudata tette előnyössé ezt a munkaformát különösen a „pályakezdők” számára. A könnyű elérhetőség és a viszonylag olcsó árak okán szolgáltatásaikat széles réteg vehette igénybe. A tulajdonos próbálta őket mindvégig anyagi függőségben tartani: kölcsönökkel és irreális áron rendelkezésre bocsátott ruhák és kozmetikumok révén igyekeztek szabad mozgásukat korlátozni. Akik számára ez elfogadhatatlan volt, elvileg a prostitúció más formáit választhatták.

Rendőrileg engedélyezett magánlakáson levő kéjnő

A „külön lakáson levő” kéjhölgyekről a korábbi szabályozás is említést tett, ám a gyér utalások arra engednek következtetni, hogy a 19. század közepe táján még ritkának számított az ősi mesterség e formája: a bordélyházon kívüli legális prostitúció. A tulajdonképpen egyéni vállalkozóként működő kéjnő magánlakást templomtól, iskolától legalább 150 méter távolságban bérelhetett. A jogalkotó szemléletében föl sem merül az a lehetőség, hogy a kéjnő saját lakással rendelkezzen, gyaníthatóan igen kevés példa akadt erre Kolozsvárott. Lakása külön bejárattal kellett rendelkezzen, továbbá a kéjnő „más kéjnőnek és férfiaknak állandó vagy rendszeres ott tartózkodásra helyet nem adhatott” .

Szembetűnő a hatóság azon törekvése, hogy az e célból igénybe vett magánlakásokat bizonyos szempontból élesen elkülönítse a bordélyok külső aspektusától: tilos volt a lakást kéjnői minősítését feltüntető jelzéssel ellátni, valamint feltűnően kivilágítani. Ugyanakkor a szobák ablakait – a szellőztetés és a takarítás idejét kivéve – állandóan lefüggönyözve kellett tartam.

Jogában állott harminc éven felüli cselédeket, illetve bejárónőket alkalmazni, akik huzamos tartózkodásuk esetén csak külön szobában lakhattak, és „gyanú” esetén orvosi/rendőri ellenőrzésen kellett megjelenniük, a számukra meghatározott vizsgálati napokon az orvosi vizsgálat díjának kétszeresét fizették (50 krajcár). Keresetéből – fizetett lakbérén felül – főbérlője nem követelhetett részt vagy osztalékot. Az előbbi kategóriába tartozókhoz hasonlóan a kéjnő magánlakásában is tilos volt szeszes italt fogyasztani, mulatozni és szerencsejátékot űzni.

Futó-bárcás kéjnők

Hatóság által nyilvántartott (bárcával rendelkező) olyan prostituáltak tartoztak ide, akik – eltérően az előbbi csoporttól – nem rendelkeztek szabályrendelet által meghatározott (bérelt) lakással. A futó-bárcás kéjnők lakásukon keresetszerű kéjelgést nem folytathattak. Kötelezően előírt módon heti két alkalommal ingyenes orvosi vizsgálatra kellett jelentkezniük. A kéjnők közé való felvétel, a kilépés és a lakás bejelentése a fentebb ismertetett módon történt.

E csoportba tartozó prostituáltakról, kik úgynevezett „alkalmat adó” vagy „találkahelyeken” fogadták vendégeiket, az első kolozsvári szabályrendelet még nem tett említést, ám a századelőn már „túlságosan elszaporodtak”, ezért szükségessé vált találkahelyeik jogi szabályozása. A főkapitány által „e célra engedélyezett” szállodákban vagy „erre berendezett házakban” űzhették foglalkozásukat, ezekben a „rendes megszállás” tiltott volt. Ilyen üzletet csak büntetlen előéletű magyar állampolgár vezethetett nemre, korra való tekintet nélkül, és „teljesen megbízhatónak” kellett lennie. A tradicionális bordélyháztól való elkülönülését többek közt az is jelzi, hogy a találkahelyek intézményi vezetője mint vállalkozó lehetett férfi is. A szexuális szolgáltatás helyszínei állandó rendőri felügyelet alatt állottak, a városi tisztiorvosok is bármikor megtekinthették (havonta egy alkalommal ez kötelező volt).

A nők díjat fizettek a „tiszta, rendes ággyal és kellő mosdóeszközzel felszerelt, egymástól fallal elválasztott szobák” használatáért. A jogalkotó szemlélete szerint az aktus intimitását törvénynek kell garantálnia: a közös terem nem volt megengedett.

A futó-bárcás kéjnők – a nyilvános találkahelyek mellett – igénybe vehettek magánlakásokat is, feltehetőleg létező gyakorlat késztette a helyhatóságot e passzus beiktatására. Magánlakással bíró nők kérhettek erre engedélyt, és csak azok kapták meg, akiket a rendőrség „e célra megbízhatónak” talált. Ilyen esetben tehát tisztességes hölgyekről van szó, kik maguk keresetszerűen nem kéjelegtek, ám mint szolgáltatásnak helyet adhattak. Személyük és lakásuk egyaránt hatósági felügyelet alatt állt.

(1915-ben) a bordélynők száma tekintetében Kolozsvár kiemelkedett a régióbeli városok közül, sőt Budapest és Szeged mögött az országos rangsor harmadik helyét foglalta el. Itt működött a legtöbb vállalkozás (8), és ha az egy lakosra eső prostituáltak számát vesszük figyelembe, Kolozsvár vezető pozíciója egyértelmű. Megfelelő forrás hiányában nehéz választ adnunk a kolozsvári prostitúció ily mérvű elterjedtségére, mindenesetre a világháború kitörését követő nagyobb népmozgás és főként a katonai bázis erősítése szerepet játszott e tekintetben.

A virágzó bordélyrendszer mellett feltűnik a kolozsvári magánkéjnők teljes hiánya, amely különben nemcsak helyi jelenség volt. (…)

A bordélyban lakók

(…) Az üzlet vezetője egy-egy kéjnőnek 20 forinton (1905-ben 40 koronán) felül nem hitelezhetett. Ha a nő véglegesen kilépni kívánt, a bordélyos ezen összegen felüli követelését csak per útján érvényesíthette. A távozó által használt ruhadarabok és ékszerek saját tulajdonát képezték, ezeket a bordélyos még kézizálogként sem tarthatta vissza.

A rendőrfőkapitány – bizonyos szempontok alapján – meghatározott egy plafonösszeget, melynél többet a bordélyos nem követelhetett a kéjnőtől. A 19. században a hatóság ezt az összeget nem nevesítette, csupán annyit jegyzett meg, hogy ebből az összegből a tulajdonost „lakás és ágy fejében” egy hányad illeti meg, melyet szintén a főkapitány állapított meg bordélyházanként. 1905-ben napi nyolc koronában maximálták a tulajdonosnak fizetendő összeget, ám ezt is differenciáltan szabták ki, a jogszabály által nem rögzített kritériumok alapján. Csupán feltételezni tudjuk, hogy a komfort, a szolgáltatások minősége, a forgalom, a hölgyek száma olyan tényezők, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A kéjhölgy által fizetendő napi összeg – mely bárcájában is fel volt tüntetve – a következőket fedezte: lakás, élelmezés, ágybér, fűtés, világítás, mosás, orvosi vizsgálati díj, pipere-, gyógy- és fertőtlenítőszerek. Már a puszta felsorolás, illetve a korábbi jogszabály vonatkozó passzusához való viszonyítás is legalább két alapkérdés felvetésére késztet: 1) az explicit (nem példaszerű) felsorolás valóban lefedte-e a hétköznapok valós kiadásait; 2) három évtized alatt maga a szexuális szolgáltatás fejlődött ugrásszerűen, a „kéjelgésügy” iránti hatósági figyelem fokozódott-e, avagy, a jogalkotó igyekezett behozni folyamatos lépéshátrányát, beépítve gyakorlati tapasztalatait? Esetleg mindhárom tényező érvényesült?

A bevétel fennmaradó része elméletileg, teljes egészében a kéjhölgyet illette.

A prostituáltak szolgáltatásait a jogalkotó a közösülésre redukálta, az érte fizetendő összeget a főkapitány bordélyházanként külön-külön határozta meg, és „föltűnő helyeken alkalmazott táblán kiírandó” volt. A hatóság kísérletet tett az esetleges konfliktusok, visszaélések lehetőségének megelőzésére, például megtiltotta, hogy a bordélyos ruházati cikket, ékszert eladjon, vagy bérbe adjon a prostituáltnak.

A bordélyos és a kéjnő kapcsolatának volt azonban számos, nem (vagy nem közvetlen) anyagi vonatkozása is. így például jogában állott felügyelni, hogy „a kéjnők testi erejüket meghaladó mérvben vagy egészségüket veszélyeztető módon ne közösüljenek”. Figyelnie kellett továbbá arra, hogy a menstruáció idején semmiképp ne történjen közösülés. Ugyancsak az 1905-ös jogszabályba volt belefoglalva, hogy a prostituáltakkal „emberies módon” kell bánni, tilos arra kényszeríteni, hogy akarata ellenére „nemileg érintkezzen”.
A kéjnő a nappali órákban legalább két óra időtartamot „magánosan és szabadon” házon kívül tölthetett. A sétához való jogát a bordélyos csak annyiban korlátozhatta, hogy az orvosi vizsgálatok alkalmával mindannyian kötelesek voltak jelen lenni, illetve a kéjnők fele (felváltva) állandóan a bordélyban kellett tartózkodjon.

(Forrás: ÚMSZ)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ