„örök hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak”
(Kányádi Sándor)

Szilágyi Do­mo­kos nem halt meg.
Kitalálták ezt is, mint sze­rel­me­it, vagy azt, hogy szűk– és halk­szavú volt. Hi­szen most is beszél. Ne har­sog­ja­tok úgy, hall­gas­sa­tok csak be­fe­le, most is azt mond­ja: „Van, van, van tovább.” És ezt is te­szi. Ő túl büszke volt ah­hoz, hogy meg­ad­ja magát, ha lett vol­na (is) ki­nek, meg különben sem lett vol­na rá ide­je.

Költőnek nincs ide­je megöre­ged­ni, meg­hal­ni, foly­tat­hatnám egyik mon­datát.
Nem tu­dott élni, de nem tu­dott meg­hal­ni sem.
Mint min­den életmű, az övé is – a halál kijátszásának tan­fo­lya­ma, és nélkülözések árán össze­ku­por­ga­tott „örök-je­len­valónak”-levés.
Szilágyi Do­mo­kosnál még több: a kárpótolt élet.
Akit az őrülettől, a beleőrüléstől félte­nek, az még életében le­gendává válhat.
„Be­teg – mondták rá. Soha azt, hogy be­le­be­te­ge­dett.”
„…az ital és a nyug­tatósze­rek hatását tükröző te­kin­tetét nap­szemüveg­gel, és széles ka­rimájú ka­lap­pal lep­lez­te mások előtt.”
„Szilágyi Do­mo­kos előkelő volt, ennélfog­va épp olyan kevéssé le­he­tett szerény, mint nyeglén pózoló. Zárkózott volt, büszke, és na­gyon fe­gyel­me­zett: „így le­szek mind se­bez­hetőbb”, vall­ta ki vers­ben hall­gatásai titkát, a nélkülözést sokáig, a be­tegséget, a magányt mindvégig.”
A „Remény­te­len Alap­vetők” közé tar­to­zott.
„Sok­min­den kínoz­ta, …, de az em­be­ri lét tra­gi­kumától, az eg­zisz­ten­ciális tra­gi­kumtól se­hol sem sza­ba­dul­ha­tott vol­na meg.”
„Sem­mit sem tit­kolt olyan ádázul, mint a ben­ne la­kozó nagy-nagy me­legséget.”
Így írtak róla barátok, kortársak, közeli is­merősök. Me­lyik volt közülük Szilágyi Do­mo­kos? Min­de­nik, és egyik se.
Be­teg volt, ivott, remélt – vállal­ta. Élni próbált: nem bírta.
„Élünk – s még min­dig nem tud­tuk meg­szok­ni a halát” – írja A prófétában.
Ez a fel­old­ha­tat­lan életfájda­lom al­ka­ti része volt. Belső, bo­nyo­lult léle­krajzának igen éles, meg­határozó vonása.
„…a költészet nem fog­lal­kozás, még csak nem is hi­vatás, ha­nem életmód. Bele le­het hal­ni.” – val­lot­ta ő maga.
Nem volt más választása, kívülről nem.
Nem azért, hogy iga­zol­ja, be­tel­jesítse ezt a korábban ki­mon­dott, és mindvégig vállalt elvét, ha­nem vert a vers­nek nem elég se az em­ber, se a sze­rep. A költő is kell.
És aki a dol­gok­ra kíváncsi, elébük megy.
Kinőtt min­den sze­re­pet, be­lenőtt a hal­ha­tat­lanságba. Még életében. És ő ko­mo­lyan vet­te azt az éle­tet, amit nem tu­dott el­vi­sel­ni.
Nem őt, ma­gun­kat men­te­getjük, a saját mu­landóságun­kat. Mert nem csak a halállal szem­ben va­gyunk te­he­tet­le­nek, de a hal­ha­tat­la­nok­kal szem­ben is. Mert nem tud­juk el­fo­gad­ni, mert nem le­het, és nem sza­bad. Mert nem tu­dunk felkészülni arra az útra, ami­nek ő ne­kivágott. Volt elég „bot­ja” hozzá: em­be­ri gyen­gesége, a meg-nem-nyugvás hajt­ha­tat­lansága, és egyet­len, ment­he­tet­len hiba: az élni-nem-tudás, és a mindvégig vállalt, a végte­len igézete, mint köte­lesség, a dol­gok örök kihívása.
Mek­ko­ra önfe­gye­lem kel­let ah­hoz, hogy mind­ezt végig­vi­gye, mennyi önirónia, hogy mind­ezt ko­mo­lyan ve­gye. Mek­ko­ra önzőségnek látsz­ha­tott ez a versért min­den fel­adó élet­for­ma.
Látsza­ta­i­ra volt utal­va, mert arcára írt kérdéseit nem tud­ta megvála­szol­ni a világ; mert nem volt mentsége önnön kéte­lye­i­re; mert védte­len és te­he­tet­len volt – önmagával szem­ben; mert irónia tárgyává tud­ta ten­ni önmagát; mert úgy volt ke­gyet­len, ahogy csak a legőszintébbek; mert el mert játsza­ni a világnyi súllyal, ami ráne­he­ze­dett, amit magára vett; mert hóhéra és áldo­za­ta volt önnönma­ga kezének.
Magányos volt és nyug­ha­tat­lan, gőgös és ci­ni­kus, de so­ha­sem öntelt. Tra­gi­kus jel­lem volt, de min­de­nek el­lenére meg tud­ta őriz­ni fan­tasz­ti­kus hu­morérzékét. A dol­gok visszásságának ku­sza rajzát tet­te elénk. És mindvégig al­ko­tott, utolsó nap­ja­i­ig.
„Aki szűknek érzi a min­denséget: te­remt.” – írja egy Nagy Al­bert kiállításra. Mert ez volt egyet­len mentsége és me­nedéke, el­en­ged­he­tet­len „bot­ja” be­lesántult lelkének.
Költésze­te: prog­ram. Napi hu­szonnégyből hu­szonnégy óra, a min­denséghez mérő lázas önkívület és tűhi­deg ra­ci­o­na­litás –
a mes­terség dia­lek­tikája.

Forrás: eirodalom.ro