Önéletrajzi dokumentumregény

A Petőfi Népével való összetűzésem után befejeztem a cikkírást. Elég volt, ezután már csak novellákat, elbeszéléseket írogatok, aztán regényt, drámákat, ha isten is megsegít – határoztam el keményen, amihez a mai napig is tartom magamat. Csakhogy mi történt? Elfelejtettem, hogy az olvasókat, újságokat, már jó ideje nem érdekelik sem a versek, sem a novellák, ezért sorra rendre megszűntek az irodalmi rovatok. A fenébe, már most mit tegyek? Egyedül a szegedi Délvilág, nevezetesen Polner Zoltán közölt még tőlem tárcákat.

Na, de mi lesz később, ha nyugdíjba megy, és a rovata is megszűnik, mert megszűnik, erre akár mérget is vehetek. Írjak a fióknak, vagy próbálkozzak ismét a Kortársnál, Mozgó Világnál, Forrásnál, ahol egyelőre még szépirodalomra is van igény? Nem, már ismerjük, és kölcsönösen unjuk is egymást. Én az ők tetszetősen fogalmazó, amúgy vérszegény novellistáit, ők meg az én magvas, ám „esztétikai élmény nélküli” műveim. Tehát: napilap, folyóirat kizárva, fiók nuku, vagyis akár azonnal szögre akaszthatom a lantomat – sírtam el bánatom Turai Kamilnak, akivel a Bácskapocs megszűnése után is össze-összefutottam nagy ritkán.
– Fehér Dezső.
– Az kicsoda?
– Házinyomda GMK.
– Nem értem. Nem fejtenéd ki bővebben?
– Ő Kecskemét első és pillanatnyilag egyetlen magánnyomdásza. Kapard össze a műveid, a többit, remélem, magadtól is kitalálod.
– Hűha, hát ezt is megértük! – kiáltottam fel lelkesen. – Éljen a rendszerváltás! – hajítottam kucsmámat a magasba, és azon melegében elvágtattam a nyomdászhoz.
– Jó napot kívánok! – paskoltam le a havat magamról. – Fehér Dezső urat keresem.
– Én vagyok – lépett elő a sarokból egy mokány, szemüveges úriember.
– Nagy Pál. Van egy kéziratom, szeretném, ha kinyomtatná.
– Semmi akadálya. Volna szíves megmutatni?
– A kéziratot? Az… az nincs nálam. Egyelőre még csak tájékozódni szeretnék.
– Tessék! Mire kíváncsi?
– Először is a kérdések kérdése: mennyibe kerül, kérem tisztelettel?
– Attól függ, hány oldalas, ehhez jön a példányszám, a borító minősége stb. De azt már most előrebocsátom, hogy nálunk a tarifa 100 000 forintnál kezdődik.
– Szóval 100 000 – igyekeztem leplezni megrökönyödésemet ekkora összeg hallatán. – A kiadó neve?
– Micsoda kiadó? Ja, értem már! Hát maga, utóvégre maga adja ki, mi, hm, csak kinyomtatjuk a könyveket.
– De hát, ha én vagyok a kiadó, akkor… Még ilyet! Akkor a lektor, kritikus is én lennék?
– Pontosan. Tulajdonos, szerző, kiadó és lektor egy személyben, s mint ilyen, senki sem bírálhatja felül, kiről, miről, mennyit és hogyan ír – húzta el előttem Fehér úr a mézes madzagot.
Rá is ragadtam íziben, mert miről álmodhat egy értékítéletében megbízó író leginkább? Hogy egy-egy lektor vagy kritikus kedvéért se kelljen egyetlen szavát, mondatát se átírni. És én meg­bíztam, minden negatív kritika ellenére is hittem magamban, mint ahogy átlagon felüli akro­batikus képességeimben is valamikor.
– Rendben. Maga az én emberem. Amint összeszedtem az anyagot, jelentkezem önöknél.
Már csak az a nagy kérdés, mit szól ehhez a feleségem annál is inkább, mert még mindig állás után futkostam.
– Kiadjuk.
– Most viccelsz, vagy gúnyolódsz? – ámultam el, hogy ilyen könnyen beadta a derekát, jól­lehet az írás, alkotás számára semmivel sem jelentett többet egy szimpla hobbinál.
– Eszemben sincs. Kiadjuk, és kész, ha már ennyire fontos neked a… Minek is nevezzem? Az irodalom.
– Köszönöm – csókoltam meg hálásan, s már ügettem is Kamilhoz, hogy írjon egy rövid előszót a Cirkuszhoz.
– Milyen cirkuszhoz?
– Fehér Dezső. Házinyomda GMK.
– Brávó! – kapcsolt az öregfiú, aki ekkor már a kecskeméti tanítóképző katedráját koptatta. – Örülök, hogy hallgattál rám. Természetesen megírom, de csak ha engem is megdobsz egy dedikált példánnyal.

– Akár kettővel is, és ha Dunszt Pista vállalja, illusztráció is lesz benne.
Dunszt volt az a tornatanár, akivel röplabdáztam is olykor a Kadában. Mivel kitűnően rajzolt is a fehér szakállú kolléga, beszerveztem őt is társszerzőnek, pontosabban illusztrátornak. Előszó, illusztrációk oké, de mi lesz a nevemmel? – jutott eszembe hirtelen Rónay László szerkesztő egyik, még 1990-ben írt levele, melyben felhívta a figyelmem egy esetleges névváltoztatásra:

Az biztos, hogy a Nagyból több is van, aztán a párizsin kívül még ott vannak az erdélyi Nagy Pálok, és egy ilyen névazonosság olvasót és kritikust is egyaránt megzavar. Lássuk, mit szól hozzá Polner Zoltán Szegeden!
– Én egyetértek Rónayval. Ha jól emlékszem, én magam is indítványoztam Nagy úrnak, változtassa nevét Petrozsényi Nagy Pálra – válaszolta a szerkesztő.
Ámen, úgy legyen! Így lett belőlem Petrozsényi Pál a Cirkuszban, majd Petrozsényi Nagy Pál a többi könyvemben.
– Imhol a kézirat! – nyomtam Fehér Dezső kezébe 1992 telén egy több mint 200 gépelt ívpapírt.
– Átnézte a helyesírást? – lapozott a vállalkozó a tárcákba.
– Hogyne.
– Szerintem nézze át még egyszer! Az eskü szó például rövid ü-vel írandó.
– Bocs, egy pillanat! – firkáltam a kéziratba. – A többi hibát majd kijavítja a korrektor.
– Itt ön a korrektor – nevetett a mester. – De ha nem vállalja, némi plusz költség fejében korrektort is kérhetünk.
– Kaphatnék egy helyesírási szótárt?
– Hogyne – kotort a férfi a fiókba. – Valahol itt kell lennie a fiókban. Nincs. Hova a csudába tehettem? Eh, mindegy, ön úgyis magyartanár, nyilván e nélkül is boldogul.
– Kérem.
Elhelyezkedtem egy fotelben, és egy teljes délelőtt csak a helyesírási és egyéb hibákat toldoztam-foldoztam.
Három hét múlva kezemben tarthattam életem első nagyobb volumenű opusát…

(Folytatjuk)