Önéletrajzi dokumentumregény

Kamil és Pista el voltak ragadtatva a könyvemtől. Engem meg persze a büszkeség dagasztott, bár ez elég hamar lelohadt, amikor a kötetben felfedeztem a helyesírási hibák tömegét. De minden másképp alakul volna, ha rábukkan Fehér úr arra a vacak szótárra!
Tavasszal gondoltam egyet, és meglátogattam Albit, najmát. Persze vittem magammal tíz Cirkuszt is, és végig azért szurkoltam, nehogy rácsapjanak a határon. Ezúttal több szerencsé­vel jártam, nem csaptak rá. Nagymama tőle szokatlan örömmel üdvözölt. Szegény akkor már olyan öreg volt, hogy alig tityegett-totyogott, és bizony Albi is hozzáöregedett idővel. Aznap éjjel a bűzzel és hideggel dacolva ott aludtam a najmánál, mintha éreztem volna, hogy utoljára látom életben gyermekkorom mumusát. Miután Albi régi szokása szerint most sem engedett az ágyába, kénytelen voltam a padlón aludni. Az öregasszony életében először megnyílt előttem. Elmesélte ifjúságát, és apámmal kapcsolatban is elejtett néhány mondatot.

Másnap reggel egy szatyor könyvvel a kezemben elbattyogtam Varga Évához, Varga Jóska féltestvéréhez. Nem volt otthon, ezért felkerestem Bidiguţ Lacit, Jóska másik rokonát, és átadtam nekik a könyveket régi 8. osztályos társaimnak: Hornung Jolánnak, Ferenczi Gizinek, Nagy Terinek stb. dedikálva.
– Megkérhetlek, hogy kézbesítsd nekik ezeket a könyveket?
– Szívesen. Elég gyakran találkozom velük mostanság, úgyhogy, légy nyugodt, mindegyik megkapja a magáét.
– Köszönöm. Különben mi újság? Nem terveznek a bányászok egy újabb portyát Bukarestbe? – céloztam a hírhedt bányászjárásokra, melyek nyomán a Zsil-völgyi bányászok le-lero­hanták a fővárost rendfenntartás ürügyén.
– Talán igen, talán nem. Attól függ honnan és mennyire fúj a szél odafent.
– Te ismered ezt a Miron Cozmát?
– A Luceafărul huilei-t1? Csak hírből, valamiféle almérnök és szakszervezeti elnök Petril­lán – mutatta meg a képét egy újságból. – Én személy szerint nem komálom az ilyen hapsikat, akármennyire is odavannak érte némelyek. Ti hogy vagytok? Nálatok is elégedetlenkednek az emberek?
– Miért, nálatok elégedetlenkednek?
– Naná! Jelenleg Iliescu és Stolojan ellen, annyira, hogy ha Ceauşescu élne még, a lakosság jó része ismét rászavazna.
– Máris? Azért mi ott még nem tartunk, bár elégedetlenkedők nálunk is akadnak. A köztársasági elnököt viszont szeretik.
– Göncz Árpádot?
– Igen, és a kormányfőt, Antall Józsefet is tiszteljük. A politikai változás… Nem gyors, de alakul, alakul. Kivéve a gazdaság és intézményrendszer szintjeit. Még mindig sok, túl sok a szegény ember, Lacikám, nem szólva a munkanélküliekről, melyek aránya sokkal nagyobb, mint azelőtt. Na, megyek. Örülök, hogy láttalak. Üdvözlöm Évácskát.
Miután még egy éjszakát nem tudtam volna eltölteni nagyanyám húgy- és penészszagú házában, vettem a kalapom, és visszaröppentem Kecskemétre.
Ezután már csak a könyveket kellett eladni, ugyanis a mester úr ennek terjesztésére sem kötelezte el magát. De még mielőtt erre sor került volna, egy könyvet azon melegében megvásárolt az… apósom. Hiába magyaráztam, miszerint neki ingyen van, fogadja el tőlem ajándékba, ő ragaszkodott ahhoz, hogy megvegye. Szép gesztus, nem? Sok entellektüel tanulhatna belőle.
Megállapodtunk Pistával, hogy megkísérel eladni néhány könyvet a suliban.
– És te? – fordultam Kamilhoz.
– Felejtsd el! Az én tanítványaim nagyon sóherek, aki meg nem sóher, az meg nem olvas.
Nem esett jól, de mit kívánhattam volna még az újdonsült egyetemi tanártól, miután volt olyan szíves, és írt a könyvhöz egy előszót. Nem lehet mindenki olyan önzetlen (vagy optimista?), mint Dunszt István. Mivel minden üzletet jelentősen befolyásolnak a reklámok, úgy döntöttem, hogy a helyi tévében is reklámozom a könyvemet. Sajnos nem sokra mentem vele, mert a könyvesboltba került négy könyvből csupán egyetlen egyet sikerült eladni. Jó, gyerünk a Pedagógiai Intézetbe! Szerencsém volt, támogatták a kérésem, és egy rövid körlevélben felhívták a megyei iskolák figyelmét a Cirkuszra. Eredmény? Ugyanaz, mint előtte: az egész Bács-Kiskun megyében egyedül Kunfehértón rendeltek meg egy példányt.
– Na látod! Ezért nem árulom én a könyvedet – jegyezte meg Turai.
– Én számítottam rá. Az emberek már ilyenek: csak a híres vagy hírhedt szerzők műveit olvassák – fejtette ki véleményét Juditka.
Erre megpróbálkoztam Bodor Pállal is, és udvariasan megkértem, hogy amennyiben ideje engedi, írjon a könyvemről egy egyflekkes recenziót. Bodor Pált még Romániából ismertem. Valaha ő vezette a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőségét, de nem kevésbé jelentős a Román Rádióban és Televízióban kifejtett munkássága sem. Írt regényt, verset, cikket. Az olvasók többsége főként Diurnus néven ismeri. Én kedveltem, és a mai napig is az újságírók elitjéhez sorolom. A Nagy Gyula-ügy kapcsán ugyan icipicit összekaptunk, de ettől még segíthetne rajtam, ha szépen megkérem – gondoltam. Tévedtem, amit az alábbi levele is ékesen bizonyít:

Elég nehezen olvasható levél. A jelek szerint még ennek külalakjára sem futotta Bodor mester idejéből. Vagy az irántam érzett megbecsüléséből, ki tudja?
Érdekes, Göncz Árpádnak futotta, sőt, még a segítségét is felajánlotta, amikor elküldtem ne­ki is a Cirkuszom keserűen vázolva, milyen reményekkel érkeztem 1987-ben Magyarországra.
Felbuzdulva Dunszt sikerén (eladott vagy húsz könyvet), bekapcsolódtam én is az akcióba, és megcéloztam néhány iskolát. A Kada Elekben eladtam egyet volt kollégámnak dr. Kiss Jánosnak. Máshol semmit. Még a Vágó Bélában, egyik legkedvesebb kolléginám, Záhonyiné sem nyúlt a tárcájába egy névtelen „író” kedvéért. Oké, tegyük fel, hogy bizonyos fokig a szegénység és rossz olvasói tapasztalatok miatt érthető. De mitől lesz akkor neves író valaki, ha nem is olvassák?
Egy dolgot azonban elértem. Volt a bátyámnak, Jancsinak egy szomszédja, Mandics György temesvári újságíró, amúgy szerzőtársam a Temesvári Új Szóból. Egyedül ő írt egy remek cikket a könyvemről. Utána semmi. Könyveim egy részét elajándékoztam, másik része ma is ott porosodik valahol a fészerben.
Utolsó gesztusként eljutattam egy példányt egyik tanítványom révén Eginek a következő ajánlással. Nem pontosan, de valahogy így hangzott:
Ha elolvasod ezt a könyvet, és megérted, azzal engem is megértettél. Ha viszont nem, valószínűleg örökre elvesztettem a fiamat.
(Istenem, de eltaláltam! Már ami a második mondatot illeti, mert minden valószínűség szerint valóban nem értett meg. És íme, a következmény: elvesztettem a fiamat, ami újból és újból azt bizonyítja, hogy az indulatoktól fűtött vagy belénk nevelt elveket sokszor még a doktori vagy akadémikusi cím sem moshatja ki az agyunkból.)

Folytatjuk

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. november 10. 11:23

   Az a kijelentés,hogy „nincs időm elolvasni a könyvét” még engem is sziven ütött,pedig nem vagyok a szóban forgó kötet szerzője. Meggyőződésem,hogy jóérzésű ember,mindenképp talált volna más kibúvót,ha már nem akarta megirni azt a recenziót .

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. november 10. 15:25

   Hát igen. Bodor Pál mondatai ugyan őszintének tűnnek, de én akkor is az hittem, és hiszem ma is, miszerint nem időhiány és kimerültség, hanem személyes (talán önmaga előtt is titkolt) antipátiája miatt nem volt ideje elolvasni a könyvemet.