„Mire a levelek lehullanak, újra itthon lesztek” – ígérte II. Vilmos német császár 1914 nyarán a frontra induló katonáinak. A villámháborús tervek azonban gyorsan füstbe mentek, és szeptemberre kiderült, hogy a küzdelem nem fejeződik be az esztendő vége előtt. Így a harcoló feleknek szembe kellett nézniük azzal a korábban komolyan számításba nem vett kilátással, hogy a háború télen is folytatódik. A zord évszak pedig egészen másfajta hadviselést követelt.

Téli hadműveletek

Az első világháború több mint négy évig tartó küzdelmei során a fegyverek, évszakra való tekintet nélkül, szinte folyamatosan dörögtek, a háborús telek idején sem volt hadműveleti szünet.
1914 decemberében verték ki a szerbek országukból az utolsó osztrák-magyar katonát is, s ugyanebben a hónapban sikerült a Monarchia seregeinek Galíciában, Limanowánál megállítani a feltartóztathatatlannak látszó orosz „gőzhengert”. A következő esztendő a körülzárt Przemysl felmentéséért indított sikertelen offenzívákkal folytatódott (kárpáti téli csata). 1915 végén pedig már a megvert szerb hadsereg maradványai menekültek (magukkal kényszerítve sok ezernyi szerencsétlen osztrák-magyar és német hadifoglyot) az albániai hegyek között az Adria partjára. 1916 januárjában szenvedett vereséget Montenegró, és a következő hónapban kezdődött a világtörténelem egyik legvéresebb csatája nyugaton, a verduni „vérszivattyú”. Az esztendő végén Románia vívta élet-halál harcát a központi hatalmak koalíciós seregei ellen, 1917 februárjában pedig Németország a korlátlan tengeralattjáró háború megindítása mellett döntött.
Az 1917-18-as utolsó világháborús tél viszonylagos nyugalmát az időközben lezajlott oroszországi bolsevik
hatalomátvétel és az ennek nyomán létrejött fegyverszünet eredményezte, ám a hadműveletek tartósan ekkor sem szüneteltek.

Meleg ruha nélkül

Ha a seregek nem is vonultak „téli pihenőre”, a hadvezérek kénytelenek voltak tekintettel lenni a zord évszakkal együtt járó, megváltozott körülményekre. A hadviselést befolyásoló tényezők között ugyanis az éghajlati, időjárási vagy a terepviszonyok meghatározó jelentőséggel bírnak.
A tartósan alacsony hőmérséklet például jelentősen csökkenti a katonák ellenálló képességét, különösen akkor, ha még kiépítetlen állásokban éjjel-nappal a szabad ég alatt kell harcolniuk, ahol hiányoznak a fűthető fedezékekkel ellátott védővonalak.
Az első világháborús bakák azonban gyakran még a számukra rendszeresített, a kor színvonalának megfelelő ruházattal sem rendelkeztek. […] Mit tehettek? Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Részint az otthonmaradt hozzátartozókat ostromolták kéréseikkel: küldjenek pótlást élelemből, meleg ruházatból, részint a helyben talált anyagokat használták a kétségbeesettek találékonyságával. A fronton megjelentek a civil ruhadarabok, amiknek a használatát a parancsnokok már csak azért sem tiltották, mivel maguk is igyekeztek saját felszerelésüket meleg bundával, halinacsizmával, meleg alsóruhával kiegészíteni. […] A kemény hidegben rendszeresek voltak a fagyásos sérülések, és sokan örökre elaludtak.

 Akadozó szállítás, használhatatlan haditechnika

Nem csupán a hiányos téli felszerelés okozott sok gondot, hanem a hideg és a havazás miatt lényegesen nehezebbé váló szállítás és közlekedés is. A mély hóban vagy a lefagyott és jégpáncéllá vált utakon a hadtáp sokszor nem jutott el az első vonalig, a katonák néha napokig meleg étel nélkül maradtak. Ez hozzájárult az egyébként is legyengült szervezetek harcképességének további csökkenéséhez: rohamra vagy üldözésre ilyen állapotú katonákkal aligha lehetett vállalkozni. A betegségek is könnyebben fertőzték meg a többnyire kimerült és alultáplált embereket.
A nagy hideg komoly nehézségeket jelentett a technikai eszközök alkalmazásában is. A fegyverek závárzata gyakran befagyott, a gépi vontatóeszközök sűrűn meghibásodtak, az utánpótlás sokszor megoldhatatlannak bizonyult. A lefagyott váltók a vasúti szállítást is alaposan megnehezítették. A ló mint közlekedési és vontatóeszköz használatát ugyanakkor a hiányzó takarmány, a tetemes abrakszükséglet biztosítása akadályozta.

Köd, sártenger

A téli viszonyok között a harctevékenység legelemibb rutinfeladatai is egészen másfajta végrehajtást kívántak. A gyakori ködök, a hóviharok a látási viszonyokat alaposan megnehezítették, a tájékozódás különösen a felderítő járőrök számára okozhatott sok problémát.
A változékony időjárás néha több bajt hozott, mint a tartósan hideg idő. […] A hirtelen fölmelegedést követő hóolvadás sártengerré változtatta az egyetlen hadiutat, a jelentéktelen hegyi patakokat pedig bővizű folyókká duzzasztotta. A menetrendszerűen bekövetkező újabb lehűlés azután valóságos korcsolyapályává változtatott mindent, egyebek között a tüzérség előrevonását is lehetetlenné téve.
A téli terephez alkalmazkodni kellett. Ha gyalog vagy lóháton nem ment, a katona sítalpat csatolt a bakancsára. […]
[…] A tiroli és karintiai fronton harcoló osztrák-magyar, illetve olasz csapatok a gyakran háromezer méternél is magasabban húzódó frontvonalakban folyamatosan ki voltak téve a zord éghajlat valamennyi nehézségének. Számukra még a nyári hónapok sem jelenthettek könnyebbséget: a gyakori lavinák áldozatainak száma vetekedett egy-egy véres csata veszteségi adataival.

Forrás: Pollmann Ferenc-Sipos Péter: Téli hadviselés a 20. századi világháborúkban. História, 2006/2. szám