Tisza a frontra készül

Budapest, 1917 jul. 12.

Tisza István gróf ma óriási nagy beszédet mondott. A beszéd alatt a volt miniszterelnök nem a jövőbe nézett. Hátra tekintett a múltba s arról beszélt, hogy ami volt, hogy volt, mint volt. Benne volt a beszédben minden és mindenki, amivel, akivel közéletünkben tíz-tizenöt éven belül a közvélemény behatóbban foglalkozott, s akiket s amiket a folyó viták eddigi szónokai felemlegettek. Tényeket állított helyre Tisza István gróf, ferdén megvilágított szándékok, események és cselekedetek mellé gyertyát gyújtott, hogy igaz színében lásson mindent a hallgató. Nyugodtan beszélt, érdekesen, néha nem volt pikantéria nélkül, de állandóan annak az embernek a hangján szólt, aki megengedheti magának az egyszerű igazmondás luxusát.
Beszéde inkább nagyszerűen csoportosított és felsőbbseggel előadott érdekes anyag, mintsem törvényhozói szónoklat, hozzá oly gazdag, mint egy hosszan élt, takarékos ember kincses háza.
Erre a nagy beszédre ma nekünk kritikánk se dicsérő, se gáncsoló nincsen. Azt beszélik a volt miniszterelnökről, hogy a frontra készül. Ha komolyan gondolja ezt Ő excellenciája, akkor rám ez a nagy beszéd azt a benyomást teszi, mintha elment volna még egyszer ma ebbe a t. Házba, annyi fényes és izgalmas verekedés színhelyére, még egyszer jól kibeszélni magát, mielőtt a másfajta verekedés véres arénájába menne. Én egyébaránt nem nézem egészen komolynak a harctérre készülődését. Elvégre, ha jól emlékszem, verekedett ott – még pedig elég vitézül – immár két Tisza. István gróf az ő csereberélgető két ókulájával (mintha az egyiken át a jóbarátot nézné, a másikon át az ellenséget) elengedheti magának, hogy ő menjen oda harmadiknak.
Ez természetesen ki nem zárja azt, hogy egy kicsit oda ne nézzen, egy kicsit meg ne próbálja, hogy mit viselnek el ott vitézeink. Valamikor, nem is olyan
régen, én se tudtam elmenni úgy a Vezúv mellett, hogy föl ne másszak a kúpjára és bele ne nézzek a kráterébe. Egy kissé komolyan belenézni a világháború tüzetokádó iszonyú kráterébe, bizony érdemes egy nem közrendű léleknek. De igazán komolyan! Nem gukkerral a kezében, hanem ahol füstszag van és forróság. Egy férfiú, aki itthon az országnak és a háborúnak a gondját évekig a vállán hordta, azt amit lát, nem olyan szemmel nézi, mint mi néznők. Ahol az emberek tömegesen meghalnak a – hazáért, melyért mi itthon csak dolgozunk, legfölebb még bankettezünk és himnuszt énekelünk. – ahol a magyarok százával, ezrével – sajnos – százezrével rohannak tűzbe, vészbe, veszedelembe s néha csak nagyon kevesen térnek belőle vissza: ott jó és hasznos megfordulna abban az emésztő levegőben annak, aki hivatásának vallja, hogy az ország sorsát intézze. Ezért tetszik nekem, ha Tisza István gróf vágyódik a frontra.
Más az, mit szól hozzá a politika és mit szól hozzá különösen a pártja.
Most forgatom éppen véletlenül Buday Barna nagytehetségű kollégánknak a napokban kiadott érdekes és szellemes könyvét, melynek címe Magyar problémák. Tele van a könyv okossággal, szellemmel, józan magyarsággal, lelkes magyarsággal és fanatikus magyarsággal. Minden művelt embernek élvezetes és tanulságos olvasmány. Egy szatirikus, groteszk történet fejezi be a könyvet arról, hogy Tisza István gróf valahova pihenni megy, s egyszerre eltűnik. Nagy izgalom lesz persze, kivált mikor kisül, hogy a Véres kéz tette lakat alá s váltságot követel érte. A váltságot pedig elő kell teremteni. Hogy mily buzgalommal és lázzal indul ezért az akció és hogy lankad el s mint tűnik el végre mint folyócska a Szahara homokjában, az pompásan meg van rajzolva a könyvben. A párt úgy ahogy segit magán s végül beleszokik az nj állapotába s nem csodálkozik azon, hogy a világ nem dőlt össze. A politikus emberek nagyszerű lélektana érvényesül a rajzban.
Haj, a legnagyobb halottért is, a temetésig tart a gyászpompa. Aztán jön a tor. Aztán jön a feledés. Aztán jön a százas évforduló és vége. Még az iskolakönyvekbe kerülhet bele nemzetünk ily nagyja. Ez bizony meggondolni való dolog. Ha komolyan veszi a harctéri exkurziót, el lehet-e az ő nagy erkölcsi ereje nélkül sokáig a pártja? Tanácsos-e ily kísértésnek kitenni híveit? Ma láttnk, mily duzzadó s áradó erő feszül benne. El lehetne-e éneinkül a pártja, sőt még az ország? A most napirendre fcerülő nagy kérdések elintézését az ő részvétele nélkül el tudná-e viselni? Ha igen, akkor menjen bátran a harctérre; ha nem, akkor jöjjön mentül hamarabb onnan vissza. Mert nekem úgy tetszik, ő el tudna lenni pártja nélkül, de páríja aligha nála nélkül. És neki is meg kell gondolnia, párt nélkül a leghatalmasabb ember is csak az, ami erdő nélkül a pusztai magányos fa.
Szép, szép, de nem félelmes. Erős, de nem hatalmas.

Forrás: Rákosi Jenő: Tiszavirág. Cikkek, levelek, beszédek. 1916-1919. Budapest, 1920. Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata.