Zeng a net, hogy Ponta vagy Johannis, hogy Iohannis vagy Johannis, hogy az a kurva RMDSZ, hogy az az amatőr EMNP, hogy Toró lemondott, nahát, hogy de nem hagyták, még nahátabb… Nekem meg kedvem lenne egy-egy fülbe, egy-egy folyamatosan beszélő, de semmit nem látó ember fülébe beleüvölteni: MEGERŐSZAKOLTAK EGY SZATMÁRI SZÍNÉSZNŐT! Itt lehet olvasni a hírt, kedves mindentmegmondóm, akinek legnagyobb fájdalma, hogy hová tegye a pecsétet, s hogy ő milyen magyar lesz, ha odateszi. Nem győzöm ismételgetni: az etnikai identitás kizárólagossága önzőséghez és provincializmushoz vezet, végső soron embertelenséghez.

Itt az alkalom, mondanám tovább, ha már nekizúdultam, hogy észrevegyétek, más gond is van a társadalomban, mint az ún. „nagypolitika”, ahol időről időre mind elkezdünk reménykedni valakiben; nagyszerű alkalom, mert ott van veletek egy szinten, nem kell felfelé hadonászni, csak horizontálisan körülnézni. Kellene.

Ez a színésznő, ez a nő egy évvel volt kisebb nálam, tehát éppen ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik középiskolásként élte meg a forradalmat, és azt remélte, végre elkezdhet élni. Bizonyára nem gondolta 1989-ben, hogy így végzi huszonöt év múlva: megalázva, szétgyötörve, rettegve és halottan, s hogy még a kislányától sem búcsúzhat el.

Olyanok vagyunk, mint akik csak hiszik, hogy látnak: soroljuk azt, amit jellemzőnek tartunk az országra, s az ország mellettünk-körülöttünk díszletté vagy bulvárrá változott. De hát életek vannak ott! És hány ilyen élet! És milyen életek! És milyen emberek!

És mi minden.

Forrás: A jódeménység foka