A fogolysorsnak, a román fogolyéletnek egyik állomása Bârlad.
A kis város rendkívül mozgalmas életet él, a környék gócpontja, egyik legjelentősebb vasúti vonal fut itt keresztül: a Bukarest—Jasi-i vonal. A nagy műút, mely a vasútvonallal párhuzamosan halad, középen szeli a várost. Közvetlen a város szélén nagy dohánygyár és még nagyobb lovassági kaszárnya terpeszkedik. A kaszárnya modern felszerelésű. Csinos pavillonjai, minden igényeknek megfelelő lóistállói, villanyvilágítása mind azt mutatják, hogy a kaszárnya az egész város legfontosabb épülete volt.
A lovasság elvonult a harctérre, az otthon maradt pótkeretnek nem volt nagy helyre szüksége, így a kaszárnya alkalmasnak látszott fogolytábornak. Hozzák is a foglyokat apróbb csoportokban, gyalogosan is, vasúton is. Körülbelül 4000 ember talál itt elhelyezést. Kisebb részük a pavillonokban kap helyet, nagyobb részük az istállókban. Az elhelyezés ellen nem lehet panasz, elég tiszta a szállás. Az érkező foglyok először is megfürödnek, csak azután kapják meg kijelölt helyüket. A foglyokat nem vérbenforgó szemekkel és puskatussal fogadják, hanem emberi módon. Jóságos arcú lovassági őrnagy a tábor parancsnoka. Minden érkező csapatot megszemlél, utasítja alantasait tisztességes elhelyezésre, intézkedik, hogy a foglyok kenyeret és levest kapjanak. Hófehérhajú főhadnagy, a segédtiszt, gondoskodik arról, hogy a kiadott parancs teljesítve legyen. Rendes adag jó kenyér jár a foglyoknak, hetenként kétszer hús, máskor leves. A levest rántás nélkül főzik. Bab, krumpli, káposzta, sárgarépa, paradicsom egybefőzve. Nehéz megszokni, de élvezhető. A táborparancsnok megköveteli, hogy az étel jó és megfelelő mennyiségű legyen. Minden konyhán ételt kóstol s jaj annak a szakácsnak, aki nem kedvére főz, sajátkezűleg korbácsolja meg. Dicsekszik is az öreg a tábor megtekintésére engedélyt kérő polgáremberek előtt a konyhával, megkóstoltatja velük a konyhák főztjét, a foglyok kosztját. Elvárja, hogy az idegenek megdicsérjék. Ilyenkor aztán szabódik s széles gesztusok kíséretében magyarázza, hogy jobbat nem adhat a foglyoknak, mert a miniszter csak ilyen kosztot ír elő, ilyen ellátásra utal ki pénzt.
A hadakozó központi hatalmak minden nemzetisége képviselve van a táborban, egyes istállókban bábeli nyelvzavar uralkodik. A napok munka nélkül telnek, nem foglalkoztatnak itt jóformán senkit. Hiába kérnek a tespedő emberek munkát, nem tudnak adni. Mozgásra nincs sok alkalom; a foglyok az udvaron sétálgatnak, vagy „üzletek” után futkosnak. Hiába rabolták ki fogságbaeséskor őket, útközben, valami pihenőn, mégis csak került egy és más a körmük közé. Értéktelen semmiségek, de üzletet lehet velük csinálni, különösen a polgári foglyok között, mert ilyenek is vannak.
Időközönként egy-egy csomag dohány is kijár a foglyoknak. Akinek ez nem elég és van még pénze, módja van dohányt vagy egyéb közszükségleti cikket hozatni a táborba. A parancsnok két huszárt adott a foglyok rendelkezésére. Ezek összeírják a szükségletet s aztán a városból meghozzák a kívánt holmit.
A táborban férgek nincsenek, az emberek nagy része tisztálkodik. A magyar katonák a vízcsapoknál, vagy az egyik nagy közös mosdó vasvályújában állandóan fehérneműt mosnak, sőt mosást is vállalnak. Feljebbvalóikat a fogságban is tisztelik, mindenkor szolgálatkészek, összetartok, az ezredkötelékeket itt is tiszteletben tartják.
Egy kisebb pavillonban vannak a zászlósok és az önkéntesek. Életmódjuk emberi, ők a táborparancsnok kedvencei, mert közülök sokan tudnak franciául, sokszor elbeszélget velük; sőt mi több: gyakran politizál is, széles gesztusokkal vitatkozik. A zászlósok és önkéntesek hamar szervezkednek kultúréletre. Előadásokat tartanak, vitadélutánokat rendeznek, francia, német tanfolyamokat alakítanak, éneket, gyorsírást tanulnak és tanítanak. De azért tréfában, mókában sincs hiány.
A tábor egészségügye jó, csak a szokatlan leves okoz nagyobb rendellenességeket. Gyakori a hasmenés. Orvos is kerül. Zászlósi rangban lévő szigorló orvos, Waltner Károlynak hívják. Magyar fiú. Önfeláldozó, jószívű, mindig kész rá, hogy másokon segítsen. Alig jött a táborba, máris elajándékozta a köpenyegét. Odaadta egy félig mezítelenül a táborba hozott sebesült bolgár katonának, hogy a hűvös őszi időben ne szenvedjen a hidegtől. Ő maga meg valami női kabátot alakíttatott át kurta kabáttá s csak hónapok multán jutott köpönyeghez. Reggeltől estig az istállókat járja, mindenkihez van egy jó szava, mindenkit oktat, tanít a betegségek ellen való védekezésre. Előadásokat tart, ismerteti a táborokban fellépő tífusz és vérhas természetét, a védekezés lehetőségét és magát a gyógykezelést. Több nyelvet beszél, mindenkivel meg tudja értetni magát; szorgalmasan tanul törökül, mert a törököket senki sem érti a táborban, nincsen, aki velük érintkezzék, panaszaikat meghallgassa, illetékes helyre továbbítsa. Rövid idő multán így beszélnek róla : „a mi kicsi orvosunk”. [Jelenleg szegedi egyetemi magántanár, gyermekorvos]
Október végén a közkórházban meghalt az első fogoly. Székesfehérvári 17-es honvéd volt. Zászlósok és önkéntesek megrendülve tárgyalták a szomorú esetet. Az első halott! Magyar honvéd, magyar halott!
A magyarok temetésre készülnek. Felkeresik a jó öreg táborparancsnokot, elmondják az esetet, segítséget kérnek tőle, hogy megfelelő katonai keretet adhassanak a temetésnek. A jószívű parancsnok díszszakaszt s egy fegyveres szakasz huszárt rendel ki a temetésre.
Barlad utcáin elhallgat a lárma, minden szem a temetési menetre szegeződik, amely lassan, ünnepélyesen, katonás, feszes tartással halad, mintha csak életre kelt szobrok volnának a kísérők. A tábor mellett a tar mezőn, hol újoncokat képeznek ki a románok, kicsiny körülárkolt terület; ez van kijelölve fogolytemetőnek. Nincs még sír benne, magyar honvéd lesz az első lakója. Csendesen leeresztik a koporsót, magyar zászlós dísztüzet vezényel a huszároknak s aztán míg a sírt hantolják, felfakad a szívből a magyar imádság : „Isten áldd meg a magyart. . .” Elhallgat a vezényszó, a gyakorlatozók tisztelegnek, a magyar ima zeng, megbűvölve hallgatják az idegen katonák is.
A temetés után a kis csapat magyar vezényszóra, magyar zászlós vezetésével vonult be a táborba. Észre sem vette a huszárszakasz, hogy a sorrend nem megfelelő; ők mentek elől, az élen a zászlós, hátul pedig a fogolyszakasz. A táborba érkezve, a táborparancsnok előtt magyar vezényszóra olyan díszfelvonulás történt, hogy a jó öregnek könnyes lett a szeme és hangosan ismételgette :
— Ez aztán nagyon szép volt!
1916 november elején napokig remegtek a sínek: észak felől katonavonatok özöne szállította prüszkölve, zakatolva délnek az orosz katonák tömegét. Felfigyelt a fogoly, ő tudta mit jelent ez. Nemsokára mindenki tudta a nagy eseményeket; Bukarest elestének hírére az őrség és a zsandárok nekiesnek a foglyoknak s ütlegelik őket éktelen káromkodások közepette. Bosszújukat töltik ki a védteleneken, mintha a foglyok volnának okai a hadiszerencse fordulásának. Alig bírta a táborparancsnokság megfékezni a dühöngőket.
Pár nap múlva megjött a szomorú hír. Feloszlik a tábor, egyik része megy Sipotele-re, másik Tecuciu-ba. A hír lesújtó, különösen mert a táborparancsnok nem megy a foglyokkal.
A magyar hála azonban talál megnyilatkozást. Emlékiratot készítenek a foglyok magyar, német és francia nyelven a központi hatalmak csapataihoz, kérik őket, hogy kíméljék meg a jó táborparancsnok és segédtisztje vagyonát, mert ezek az emberek nagyon derekasan viselkedtek a foglyokkal szemben. A magyar foglyok tömege írta alá az emlékiratot, nagyobb hitelesség kedvéért mindenki megjelölte a volt ezredköteléket is, aztán válogatott küldöttség vitte az írásokat a két jólelkű tiszthez ünnepélyes átadásra. Nagyon meg voltak lepve! Nem voltak ilyen figyelemre elkészülve, meghatottságukban könnyeztek, sokáig szorongatták a küldöttség tagjainak kezét.
Sietős volt az út, sorakoztatták a foglyokat, egyik csapat északnak, másik délnek indult; minden ember arcán a bizonytalanság ült, de amikor a táborparancsnok előtt elvonultak, hangos kiáltásokkal búcsúztak, sapkájukat lengették. A parancsnok is sapkalengetve köszönt vissza.

[Forrás:  Hadifogoly magyarok története, I-II. Athenaeum, 1930]