Önéletrajzi dokumentumregény

Mellesleg elkértem Majától egy könyvemet. Nem adta arra hivatkozva, hogy az, sőt, az egész könyvtáram jár neki azért a 37. 000 lejért cserében, amiről a bírósági tárgyaláson lemondott. Nem tudom, ki beszélte tele a fejét ilyen ostobasággal, tény az, hogy én átnéztem az idevonatkozó paragrafusokat, melyek világosan kimondták, hogy a gyerektartás meghosszabbí­tása csak abban az esetben kérhető, ha a gyerek főiskolás vagy egyetemista. Viszont Egi akkoriban még csak iskolába járt, következésképpen Majának sem járt semmiféle 37. 000 lej póttartásdíj, amiről olyan kegyesen lemondott. Amúgy nincs kizárva, hogy nagyon is tisztában lehetett ő mindennel, amit a következő mondat is világosan elárul:
„Remélem, a híres parapszichológiás megérzésed nem tiltakozik eme öntörvényű döntésem ellen.”
Akkor tiltakozott. Most… Az ember 72 évesen kicsit másként ítél, mint 50 éves korában. De no comment. Csupán az a mosoly hiányzik, amit olyankor éreztem, amikor felejthetetlen emlékű édesapám valamelyik könyve került a kezembe.

Megverve

1992 augusztusában végre elbúcsúzhattam a munkanélküli segélytől: egy lakótelepi iskolában alkalmaztak némettanárnak. Elég nagy iskola volt, kétszintes, több mint 500 tanulóval. A kollégák többnyire fiatalok, az igazgató, magas, hosszú orrú tanár volt, és annyira sovány, hogy minden ruha lötyögött rajta.

– Ha minden jól megy, ez lesz az utolsó állásom – mondtam reménykedve néhány hét múltán Juditnak.
– Kopogjuk le. Ezt értsem úgy, hogy tetszik neked az iskola?
– Viszonylag. A diri, kollégák, mindnyájan nagyon rendesek.
– És a szülők, tanulók? Azokkal hogy boldogulsz?
– Most megfogtál: velük már nehezen. Ezekkel a kölykökkel, úgy nézem, még senki, sem a tanárok, sem a szülők nem foglalkoztak komolyan.
– Ajaj, csak azt ne mondd, hogy amit más elcseszett, te rendbe hozol egy év alatt.
– Egy év, kettő, mindenesetre megpróbálom. Ezért vagyok pedagógus, és ha te ezt óvónő lé­tedre sem érted…
– Dehogynem – bizonygatta Juditka. – Csak tudod, ez nem mindig sikerül, és persze az sem mellékes, milyen módszerekkel dolgozunk. A te módszereid azonban… Bocsáss meg, amiért kimondom, néha kissé kemények.
– De célravezetőek, és ez a lényeg lényege, más szóval a cél szentesíti az eszközt, angyalom – feküdtem neki a munkának.
Hogy milyen eredménnyel, hadd illusztrálja az alábbi kulcselbeszélés, mely a Túrós pulisz­ka című könyvemben jelent meg először. A valósághoz ragaszkodva azonban előrebocsátom, hogy Pintér tanár családi körülményei (dombon épült házacska, elhunyt feleség, közelben la­kó gyermek), végül a ház lángralobbanása fikció.

(Folytatjuk)