Az első világháborús frontkatonák számára a csaták közötti szünetekben is tombolt a háború, csak egy egészen másfajta, olyan, amelyben nem győzhettek. A lövészárkokat ellepték a patkányok. Mindenhol ott nyüzsögtek, vonzotta őket a bűz, az élelem és a halottak szaga. Bőséges lakoma várt rájuk, ennek megfelelően méretük is elképesztő volt. Egy idő után már nemcsak a hullákat rohamozták meg, de rátámadtak az olyan sebesültekre is, akik képtelenek voltak védekezni. Éhségük csillapíthatatlan volt, a lövészárkok pedig kifogyhatatlan éléskamrának bizonyultak számukra. A korabeli beszámolók szerint minden halott katonát megrohamoztak; általában a szemekkel kezdték, azután utat rágtak maguknak a test belsejébe.
A katonák úgy védekeztek, ahogyan tudtak. Lövöldöztek rájuk, késsel és bajonettel rohamozták őket, minden különösebb eredmény nélkül. A rágcsálók olyan ütemben szaporodtak, ami ellen nem használtak a hagyományos fegyverek. Ekkor jelentek meg a macskák és a terrierek. Előbbiek gyilkolták ugyan a patkányokat, de nem úgy, ahogyan kellett volna. A macska, miután megölt néhányat, nekiállt falatozni, óriási szüneteket iktatva be a sajátos hadviselésbe. A megoldást tehát a kutyák jelentették. A terrierek nem a zsákmány miatt gyilkoltak. Amint végeztek az egyikkel, máris a következőre vetették magukat. Egy jó terrier naponta 50-60 patkányt is kivégzett a lövészárok adott szakaszán. A fotón egy igazi patkányirtó frontkutya pózol gazdáival és meggyilkolt ellenségei tetemével. (Forrás: honvedelem.hu)