Tudósításban olvasom az idei vásárhelyi könyvvásárról: „Van jövője a könyveknek – ezt bizonyította az a tény is, hogy a Színház téren 170 diák Babits Mihály Ritmus a könyvről című versét szavalva nyitotta meg az idei könyvvásárt.” Idézem én is két szakaszát:

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Versével Ba­bits Mihály A ma­gyar Könyv ünnepét köszöntötte, 1929-ben.
***

Illyés Gyu­la írta 1982-ben: „Köny­ve­ket nyújt be az ajtórésen a postás, s az az érzésem, ki kell lépnem a lakásból, hogy még ezek­nek is he­lyet találjak. Ahány szo­ba, annyi a mennye­ze­tig érő pol­co­kon a könyv, hal­maz álla­pot­ban. Rég nem barátságos a ten­ger, mely­nek szi­getén ülök, nyolc­vanéve­sen. Szünte­len ol­vasási szomj­jal.” (Naplójegy­ze­tek, VII.6.)
Oda­adnám köny­ve­im na­gyob­bik részét a gyer­me­ke­im­nek, unokáim­nak. Náluk sincs hely a lakásban. Fel­ajánlot­tam egy alapítvány­nak. „Egyelőre” raktározási gond­ja­ik van­nak. A vasárna­pi ócska­pi­ac­ra sem érde­mes köny­vet vin­ni, in­gyen is adnák, csak vidd már.
Mióta a világháló, össze­ha­sonlítha­tat­la­nul könnyeb­ben, gyor­sab­ban ju­tok adat­hoz, is­me­ret­hez, szöveg­hez, bib­li­ográfiához. Ez közhely, de mióta „felköltöztem a net­re”, egy­re ritkábban la­po­zom fel, még a ked­venc szerzőimet is.
Mégis-mégis igazán jól csak ’natúr’ könyvből tu­dok ol­vas­ni. Úgy va­gyok ez­zel, mint az egyik Mikszáth-történet­ben Tövis­kes József, az Alföld híres pa­raszt-mágnása, aki­nek se­hogy­sem smak­kolt a grófi hálószo­ba, ha­nem mi­kor be­ho­zat­ta a szekérből a gubáját, a fo­lyosón elnyúlva egy kőpa­don hor­tyog­ta ki magát –, ugyan­is csak an­nak van meg az a bi­zo­nyos jó sza­ga, ami az alváshoz kell –; nos, számom­ra a könyv bi­zo­nyos il­la­ta az, ami az élve­ze­tes ol­vasáshoz üdvöt ád.
Igen ám, de romló látásom okán egy­re gyak­rab­ban met­szem ki a szöve­get, amely érde­kel, hogy aztán a számítógép képernyőjén fölnagyítva ol­vas­sam hátradőlve, kávézgat­va.
Jó könyvhöz ritkán ju­tok, nem tu­dom meg­fi­zet­ni –, a gyen­ge minőség pe­dig el­ri­aszt. Ma­rad a kölcsönös ajándékozás, a baráti cse­re-küldemények.

***

Hozzáértő em­bertől tu­dom: nem is oly régen, ha egy tu­dományos köny­vet ide­gen nyelvből fordítot­tak ma­gyar­ra, ak­kor a fordítótól a kont­roll­szer­kesztőhöz került a szöveg, aztán el­ol­vas­ta a válo­gató külső szer­kesztő, és ha úgy találta a kiadó, a szak­lek­tor is. Majd a belső szer­kesztő követ­ke­zett, utána a kézirat-előkészítő. Ek­kor került a kézirat a kor­rektúrára. Sorról sor­ra el­ol­vas­ta a kor­rek­tor, de a belső szer­kesztő is, és a külső szer­kesztő, s végül ismét a fordító maga. Még az ilyen aprólékos oda­fi­gyelés el­lenére is ma­radt hiba, elírás a ki­adványok­ban.
Iro­dal­mi szöve­gek esetében sem kerülhet­te el a lek­tor és a szer­kesző szi­gorú fi­gyelmét, a kor­rek­tor árgus szemét a kézirat. Ha az al­kotó némi­leg ha­dilábon állt a he­lyesírással (mint az bi­zony ma is előfor­dul egyik-másik szerzőnél), nyu­god­tan rábízhat­ta magát erre a két-három őran­gyal­ra. Ma­napság (tisz­te­let a kevés kivétel­nek!) fehér hollónak számít az igazán pro­fi kiadó, az ol­vasóbarát szer­kesztő –, a nyom­dai tu­domány pe­dig a gom­bamód sza­po­rodó kiadók házatáján úgyszólván is­me­ret­len tantárgy. Az nem túl nagy szégyen, ha az író, költő nem tud­ja például, mi a fattyúsor; de ami­kor egy tördelőszer­kesztő kez­di a vállát vo­no­gat­ni a szó hal­latán, az már a szak­ma csődje.
Hiába a gyors és pon­tos gépmun­ka, a szu­per nyom­da­tech­ni­ka, mégsem il­do­mos min­dent a kom­pu­ter­re bízni.
A kiadók ne­mességét, pa­tináját a mívesség je­len­ti.

***

Ti­zenöt saját köny­vem je­lent meg, néhány közülük álla­mi, il­let­ve alapítványi támo­gatással, a többi saját költségen, il­let­ve némi támo­gatói, baráti segítséggel. Sze­rencsés az esz­tendőm, hi­szen két prózaköte­tem is nap­világot látha­tott, és egyik­re sem pa­nasz­kod­ha­tom.
A leg­utóbbi, me­lyet a Kri­ter­ion adott ki, a könyvvásáron is ott le­he­tett, igaz, csak a be­mu­tató erejéig, de aki fel­ju­tott a színházi ka­kasülőn ki­a­lakított kis te­re­mig, az a mint­egy har­minc érdeklődő: önköltségi áron jut­ha­tott hozzá.
A nyüzsgést nem bírom, romló egészégem nem en­ge­di, hogy mint régeb­ben, beüljek az egymást érő kötet-is­mer­tetőkre, beszélgetések­re, baráti sörözések­re. Bol­dog va­gyok, ha hosszú ha­za­felé-sétám közben beléphe­tek a Kábel-kor­csomába, ahol a sa­rok­ban ki­a­lakítot­tuk páran a La­zics asz­talát, és al­kal­mank­int körül is üljük.
Ott „kap el” egy „maga­csinálta em­ber” (szelf-médmen), és olyan ma­ga­biz­to­san próbál rám sózni egy „saját köny­vet”, hogy szin­te beleáju­lok. Ha énbelém csak fe­le­annyi önbi­zal­mat in­jektál vala az Úr, hát is­ten­uccse már a Gon­co­urt Akadémiát búsítanám…
Sze­rencsére egy­személyes fel­sza­badító hadként érke­zik Ráduly János, aki jó kibédi gaz­da­em­ber módjára már megjárta magát a so­ka­da­lom­ban, és be­ug­rott egy fél cse­resznyére –, az em­be­rem épp le akart ke­nye­rez­ni egy pohár riz­ling­gel, de ha Ráduly is itt van, ak­kor már kettő kell, az úgy már nem éri meg neki, főleg hogy János ki­te­re­ge­ti kin­cse­it, vers– és ta­nulmányköte­te­ket, és az Erdélyi Szótörténeti Tár tisz­te­le­tet pa­ran­csoló utolsó, 14. kötetét –, úgy­hogy nem válok muszáj-vásárlóvá. De har­sogó hangú láto­gatóm sűrűn fe­nye­get az­zal, hogy visszatér, s a nagy búcsúzkodás közben még belém kiabálja al­kotói ars poétikáját, me­lyet ekként fog­lal­hatnék össze: 1. Író em­ber­nek ne mu­to­gass kézira­tot, még kevésbé küldj elbírálásra. A szer­kesztő, ha nem író, ak­kor éppen az a baja, hogy nem tud írni. Ha ír, ak­kor pe­dig tuti, hogy el­irigy­li a te­hetsége­det. 2. Ha találsz egy be­le­való idiótát néger­nek, ak­kor már meg vagy élve. A kiadóval egyez­kedj, de ne fi­zess. A néger egy­ben le­gyen beíró, kor­rek­tor, szer­kesztő, az elő–, az utószó, a fülszöveg szerzője, sőt ő áll­jon majd a szálán válo­ga­tott közönség elé a be­mu­tatón (minél több ’pat­ront’ kell meg­in­vitálni!); aztán majd kiszúrod a szemét va­la­mi­vel.
„Ilyen a biz­nisz, öre­gem!”
Nézem a 21. század­nak ezt a friss erdélyi házalóját, amint úgy tűnik el a vécé felé ve­zető kaj­la ösvényen, mint a metró te­he­ne az alagút ka­nyarjában.
Ki­sebbségi komp­le­xu­som immár soha nem múlik el.

Bölöni Domokos

Forrás: eirodalom.ro