Mircea Dinescu sikeresen visszatornászta magát könyvespolcunkra. A csíkszeredai könyvkiadónál pár éven belül ez a második magyar nyelvű válogatás, mely politikai szatírái javából markol jó érzékkel, ébren tartva ezáltal nem csupán politikai kultúránkat, de humorérzékünket is. A Váli Éva válogatta és fordította  gyűjtemény (Mircea Dinescu: Szegek, ebek és szúró darazsak. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.) a Gândulban és az Adevărulban 2005-2007 között rendszeresen jelentkező rovataiból táplálkozik, a rovat írásai pedig a napi politikai történések ürügyén életünk keserű-röhejes, kibeszélnivaló visszásságaiból. Akik nem fordítottak még teljesen hátat a közéletnek, hálás olvasói lehetnek a Dinescu-féle, magyarul is átjárhatóvá tett politikai szatírájának. (csg)

Dinescu a vita hevében * Fotó Székely Sándor / RMSZ-archívum

MIRCEA DINESCU: Politikai szatírák*

Marco Pólótól Markó Béláig

Töprengő értelmiségi barátaim külföldön is megkerestek, hogy megtudják véleményemet azzal a Titkosszolgálat által felröppentett feltételezéssel kapcsolatban, hogy a madárinfluenzát a magyaroktól kaptuk-e.
Mivelhogy Marco Polo egy vándorbot fejében csempészte be Európába a selyemhernyó lárváit, bizony nem csodálkozom azon, hogy a SRI arra gyanakszik, Markó Béla lekoppintotta a módszert, és sétapálcával terjeszti a magyar madárinfluenza vírusait Bukarestben.

A kolorádóbogár szomorú sorsa

A sülő padlizsán szaga úgy délidőben engem boldoggá tesz és megmagyarázhatatlan módon nyugalommal tölt el, de Románia bármely utcácskájában egy virágzó krumpliíöld látványa tele kolorádóbogárral felkavar és végtelen undort idéz elő bennem.
A civilizált világ legnagyobb termesztett rovara, Colorado állam republikánus szenátora, Tom Tancredo azt nyilatkozta a napokban, hogy az iszlám terrorizmus felszámolásának egyetlen megoldása az lenne, ha lebombáznák Mekkát és Medinát, azokat a szent helyeket, ahova muzulmán zarándokok milliói érkeznek évente megtisztulni, illetve kővel dobálni a láthatatlan ördögöt Minában.
Ennek az úrnak az ostobasága és aljassága, ahogyan büntetlenül uszít emberiség elleni bűntettre, népirtásra, az egeket ostromolja.
Még a sötét középkorban sem jutott eszébe egyetlen Inkvizíció által megperzselt, megkínzott „eretneknek” sem, hogy felgyújtsa a Vatikánt, vagy dögtetemet dobjon a jeru-zsálemi szent sírba.
Viszont a XXI. században, íme, a kóros kergemarha nyomában felbukkant az amerikai keresztény ökör is, és arra érez késztetést, hogy szarvával felöklelje Mohamed próféta fekete márvány emlékhelyét, mintha nem tudná hogy Allah a Jóistennek az álneve.
Hogy meg ne fulladjak a felháborodástól, eszembe jutott, hogy nekünk is megvannak a magunk barmai a gyilkos hülyeség területén. A ’70-es években a tengerparti írók Házában a proletkult aprócska diktátora, Mihai Beniuc a rothadó Nyugat ellen ágált alig ismert költőcskék körében, akik között alulírott is ott volt.
Saját fontosságától telítve, mint egy kis vodkás fiaskó, az útszéli almafák költőatyja megtalálta a vérszomjas kapitalisták kiirtására való módszert: Oroszország-anyácska atombombácskákat kellene hogy dobjon Párizsra, Bécsre, Rómára, Londonra…
„Beniuc elvtárs – merészelte félbeszakítani egyikünk -, nem lenne kár, ha Londonnal együtt Shakespeare kéziratai is elpusztulnának?”
„Ne aggódj, kedvesem – válaszolta derűsen a mester -, mert.megmaradnak a fordításaik!”

Egy normális ország

Türkmenisztán elnöke, aki évente egy verseskötettel boldogítja alattvalóit, a napokban egy új kötetet hozott világra a Parlament épületében.
Úgy látszik, hogy az ellenzék szó nem létezik a türkmén szótárban, mert senki nem fütyülte ki szavalása közben, és a képviselők, a Szenátus Irodalomkritikai Főosztálya tagjaival az élen, verték le egymást, hogy a szerzőnek feneket pusziljanak.
Az magától értetődő, hogy Saparmurad Niazov mester művei kötelező olvasmánnyá váltak nemcsak az iskolások és egyetemisták, hanem az állami hivatalnokok számára is, akik amúgy is kénytelenek szeretett vezetőjük bölcsességével kelni-feküdni.
Nekünk most derűsen be kell ismernünk, hogy Traian Básescu elnökünket az éjszaka nem leli könyvvel a kezében, nem a tollat tartó keze, inkább a lába fürge, ezért ő nem folytatja elődje. Ion Iliescu harcos hagyományait, aki a Cotroceni-palota lőrésein keresztül kíméletlenül bombázott minket politikai esszéivel, filozófiai agyszüleményeivel.
Úgy néz ki, hogy pillanatnyilag nincs alkotási mániában szenvedő elnökünk, el kell tehát ismernünk, hogy most valamennyire normális ország vagyunk.

A Fekete-tenger levele Traian Băsescuhoz

Tisztelt Uram!
Amióta az eszemet tudom, mindig azt hittem, hogy én vagyok Románia legközelebbi és legmegértőbb szomszédja (ezt kihangsúlyozta egyébként a két világháború között egyik ragyogó politikus is), ezért aztán nem vártam volna, hogy egy olyan ember részéről érjen támadás, aki akkor, amikor még ifjú hajóskapitány volt, gátlástalanul kihasználta bájaimat.
Ön akkor bezzeg csábítónak, kellemdúsnak és adakozónak látott engem, mivel behunytam szép fekete szememet és eltekintettem a matróz-csempészettől, amikor romantikus hevületben rajtam himbálózott és Kent-kartonokat, wisky-folyókat, farmernadrág-hegyeket álmodott.
Annyira azért nem voltam naiv, hogy azt higgyem, majd élete végéig őrzi párnája alatt első szerelme fényképét, de arra nem gondoltam, hogy mihelyt szárazföldi elnökké válik, olyan hálátlanná lesz, hogy engem egy koszos lavórhoz fog hasonlítani, amelyben néhány száz éve az oroszok a kapcájukat mossák.
Mindent összevetve – a szerbekkel már nincsenek komaságban, a bolgárok sem imádják magukat, a magyarok még magyar igazolványt sem adnak románnak, a besszarábiaiak makacsul ragaszkodnak a moldvai nyelvhez, az ukránok megfúrják magukat alulról, így néhány éve csak én maradtam, hogy hűségesen s a lábaikhoz dörgölőzzek, mint egy hülye.
És akkor jön maga, a nagyokos matróz és orosz pocsolyának merészel nevezni engem, a nagy Fekete-tengert!
Szégyellje magát, maga szamár! Ettől arrafelé többé ne számítson rám, ne higgye, hogy én is olyan vagyok, mint a pártelnök Boc, akit maga akkor szed ki dugóhúzóval a piás üvegéből, amikor erre kedve szottyan!

Fordította: Váli Éva

* Mircea Dinescu: Szegek, ebek és szúró darazsak. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ