Pontban hét órakor keltem. Tudtam, hogy egy-két óra múlva fel kell kelnem s tennem
a dolgomat. Csodálatos reggel volt. Őszi, de kellemes nap, az utcák teljesen kihaltak. Még a gyerekek sem mentek az iskolába. Bekapcsoltam kis rádiómat s valami teljesen jelentéktelen dologról kezdett beszélni benne egy bizonyos úr.
Reggel ébredni azért jó, mert teljesen friss az ember agya s kicsit átgondolhatja napi teendőit. Még álmodozhat is – mert hát én még csak fiatalember vagyok s nincs a napnak ilyen csodálatos időszaka. Feküdni élénk aggyal csodálatos dolog. Még zenét is hallgattam. Aztán kimentem a konyhába egy szál cigit elszívni de visszafeküdtem. Ráérek, most állástalan szabadúszó vagyok. Átgondoltam az ágyban miket fogok írni, de komolyan mondom itt az ágyban valahogy jobban ment volna, mint felkelve, megmosakodva, majd megmosakodva a számítógép elé ülve.
Az ablakom előtt van egy nagy és lombos fa, rajta rigók és verebek csivitelnek. A zenehallgatás után öröm volt hallani őket. Olyan jól éreztem magam, hogy nekem is kedvem lett volna énekelni. Aztán felkeltem s már az örömöm egy kicsit elillant. Mire felöltöztem, a kellemes reggelt csak az írás öröme folytatta tovább nekem.
Erős dohányos vagyok, ezért félóránként elszívok néha egy szálat, de anyám nem engedi minden esetben, hiszen nem vagyunk milliomosok, hogy ezt megengedjük magunknak. Így eldöntöttem hogy ezután a cigarettát a segélyemből veszem, persze amíg futja, utána majd csak lesz valahogy.
Tehát nekiültem írni s a sok szomorú történeteim után egy vidám novellát akartam írni s végre sikerült is. Közben zenét hallgattam de nem könnyűzenét hanem Beethoven kilencedik szimfóniájának utolsó tételét. Ez igazán ihletet adott. Még délre befejeztem az elbeszélést s eléggé sikeresen is, de a kellemes reggel mintha dél felé már be is fejeződött volna. Ilyen az élet. Rengeteg megírnivalóm akadt, úgyhogy az tovább növelte bennem a reggel vidám és boldog hangulatát s mámorát. Már vártam a következő reggelt.