Államosítás címen nemcsak fűrészgyárától s a benne levő ingóságtól fosztották meg a négyfalusi Köpe családot, hanem saját házukból is kilakoltatták őket. Máig ismeretlen okokból azonban az öt fivér közül csak kettőt – Andrást és Jánost – köteleztek elhagyni szülőföldjüket, s ők évekig kényszerlakhelyen sínylődtek. A néhány, sebtében összepakolt holmival útra tett családokkal később egyáltalán nem törődött a „népi hatalom”, ha csak azt nem számítjuk, hogy még székelyföldi száműzetésükben is hetente hívatták őket a milíciára.

– Azt mondták, hogy három nap alatt csomagoljunk össze mindent, amit el tudunk vinni, s hagyjuk el házunkat – emlékszik vissza a meghurcoltatás éveire Köpe András özvegye, (…) Annus néni. – Ez 1952. május 3-án volt. Akkor még élt Balabán bácsi, az ügyvéd, s a férjem elment hozzá
tanácsot kérni. Azt mondta az öreg, válasszuk Székelyudvarhelyet, mert a helységek is ki voltak jelölve, nem lehetett akárhova menni, s költözzünk el minél hamarabb. Mi már a második vagy a harmadik menethez tartoztunk, az előttünk levőket Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre küldték. Azért kellett olyan hamar kiüríteni a lakást, hogy lakókat tudjanak beletenni. Persze nem tudtunk mindent magunkkal vinni, a holmi legnagyobb részét itt, a szomszédoknál helyeztük el. Még nagyanyád, Borcsa bácsi, Gyurka Sára néniék segítettek a pityókát is eladni. Így aztán három nap múlva már útra készen voltunk, minden szobában csak az égőket hagytuk, ahogy azt megparancsolták. Akkoriban a férjem már dolgozott egy brassói építkezési vállalatnál s annak a főnökét telepítették be ide, az egyik szobánkba. Furcsa, de épp ez az ember segített nekünk a hurcolkodásban. Rendelkezésünkre bocsátotta a vállalat kamionját, s azzal hordtuk el a holminkat. Lett is ebből aztán elég kellemetlensége, mert ráfogták, hogy segített a nép ellenségeinek. Úgy emlékszem, hogy csak a hálószobabútort s a
konyhaszekrényt tudtuk elvinni, s persze a legszükségesebb használati tárgyakat. Már nem emlékszem, hogyan kerekedtünk fel, de azt tudom, hogy hajnalra érkeztünk Udvarhely központjába. A férjem főnöke küldött velünk egy környékbeli embert is, akinek Udvarhelyen rokonsága volt, hogy segítsen nekünk az elhelyezkedésben. Nos, az el is vitt minket egy családhoz. Ott megreggeliztettek minket, aztán férjem s a nagyobbik fiam, Bandi, el is indultak valami albérlet után nézni. Azt nem mondtam, hogy Sanyi, a kisebbik fiam otthon maradt anyáméknál, mert a brassói Katolikus Főgimnáziumba járt, s nem akartuk, hogy félbeszakítsa tanulmányait. Be is járták a férjemék az egész várost, de sehol sem fogadtak deportáltakat. Egyszer találkoztak egy idős asszonnyal, aki hallván, hogy magyarul beszélnek, megkérdezte, mi járatban vannak. Elmondták, hogy brassói deportáltak, mire ő elvezette egy városszéli házhoz. Ott lakott a lánya meg a veje, akiknek épp volt egy üres szobájuk. A házigazda azt mondta, hogy segít rajtunk, mert magyar emberek vagyunk. A holmink már le volt rakva Fülöp Lajos bácsihoz, mert a sofőr vissza kellett, hogy vigye az autót. Az öreg aztán vállalkozott, hogy ökrös fogatával elszállítja a cókmókunkat az új lakásunkra.

– Hát elég szűkösen voltunk az egy szobában. Kályha nem volt, s május elején biza elég hideg volt Udvarhelyen. Férjemet csakhamar alkalmazták egy fűrésztelepen. Rönközött az odavalósi munkásokkal a placcon. Mesélte, hogy volt egy Osváth Jóska nevű munkás, aki mikor meglátta a kezeit, azt mondta, hogy ő nem dolgozik urakkal egy helyen. A férjem azt válaszolta: ne izgassa magát, mert a hozzá hasonló urak bármikor tudnak úgy dolgozni, mint Osváth Jóska s a társai. Aztán amikor látta a székely ember, hogy valóban ég a munka a keze alatt, nem akadékoskodott tovább s később barátok lettek. Csakhamar a fiamat is alkalmazták a vasútnál. Nekifogtak ugyanis egy Udvarhelyt Csíkkal összekötő vonal megépítésének. De egy hegyet is át kellett fúrni, s aztán azért vagy más okból, de abbamaradtak a munkálatok. Végül Bandit a kórháznál alkalmazták, s ő ott is maradt Udvarhelyen, nem jött velünk haza. Egyébként minden héten kellett jelentkezni a milícián, hogy lássák, nem szöktünk-e el valamerre. Nagy későre aztán értesítettek, hogy hazamehetünk. Előbb csak a férjem jött el
körülnézni. Hát látja, hogy az egész házat lakók foglalják. Az első szobában egy hírhedt kommunista pribék lakott. Vagy két hét múlva, miután férjem megérkezett, a hátsó szoba lakói elmentek. Így aztán hazaköltözhettünk holmistól. Az a kommunista besúgó rengeteget zaklatott bennünket. A Metrom alkalmazottja volt, de nem szeretett dolgozni, s mindig otthon ült: szimatolt utánunk. Állandóan jelentgetett a milícián, szinte hetente hívattak mindenféle ürüggyel, s még házkutatást is rendeztek. Egyszer aztán a mellettünk levő lakó elment, s a férjem vágott egy átjárót, hogy használhassuk azt a szobát is. A pribék abban sántikált, hogy oda egy hitvány erkölcsű fehérnépet tegyen be. Így aztán mikor megtudta, hogy mi már használjuk azt a szobát, nagy cirkuszt csapott. Mindenkinek azt mondta, hogy az övé a ház, s még a kertbe sem engedett be minket. Amikor megtudtuk, hogy el akarja hozni a nő holmiját, én lakatot tettem a kapura. Akkor aztán hívta újból a milicistákat, de azok nem merték leverni a lakatot. Nekünk a szomszédok is pártunkra álltak, mind idesereglettek, hogy ne engedjék beköltözni a lakót. Hát nem újból feljelentett, hogy mi revolúciót szerveztünk a szegény nép fia ellen? Ezért aztán alaposan megbírságoltak. Máskor aztán addig jelentgetett minden ocsmánysággal, hogy a férjemet kidobatta a munkahelyéről. Hát mondom, rengeteget szenvedtünk, amíg meg tudtunk szabadulni tőle. Aztán apránként visszafoglaltuk az egész lakásunkat, s többet nem zaklatott senki.

*A vallomás, a szerző egyéb prózai írásaival együtt, hamarosan elérhető lesz a nemrégiben húsz esztendős létét ünneplő Magyar Elektronikus Könyvtárban is.