Önéletrajzi dokumentumregény

 Fáklya

4.

Az öreg leforrázva kullogott ki a diritől, s a továbbiakban megpróbált úgy dolgozni, ahogy kívánták, ezért sehogy sem értette, mi okból panaszkodnak rá mégis annyian. Tudniillik pontosan ez történt. Ki a jegy miatt, ki a következetessége miatt orrolt rá, nem bírták, ha alapos, de azt sem, ha felszínes, hogy a végén már Nagypéter Vilmos sem tudta, mit higgyen, gondoljon.
– Áruld el, mi a fenét csináltál ezekkel a szülőkkel! Már megint ki akarnak íratni miattad egy tanulót. Ha így folytatod, választanom kell közted és a tanulók között – fenyegette meg Pintért tréfásan a diri, de a hangjában komoly figyelmeztetés bujkált: vagy leszereled a szülőket, vagy egyikük sem tartja ezután a hátát, barátom.
Egyértelmű, egy kis módosítással: nemcsak ezután, de ezelőtt sem igen tartották, hiszen alig bukkant fel egy panaszos, már citálták is az irodába. Se fogadóóra, se bejelentkezés, semmi, csak bevágták az ajtót, s már köpködték is a vádakat, ami rendszerint azzal végződött, hogy Pintér urat letolták, az igazgatóság meg mosta a kezeit.
– Nem akarok kritizálni, de azért ez sem állapot – fakadt ki a tanár egyszer a főnöknek. – Más iskolában kapus van, ide a kutya is bármikor bepiszkolhat. Legalább csengetés előtt ne zavarnának bennünket. Sokszor úgy megyek órára, hogy még a gyomrom is kavarog. Te tudnál ilyenkor normális órát tartani?
– Más iskolának pénze van, itt mi magunk vagyunk a kapusok – vonogatta vállát a Móra Ferenc főnöke. – Azonkívül hadd idézzem Lilikét: mi nyitottak vagyunk minden javaslatra, kérdésre. Hogy zárhatnám le hát a kapukat, ha…
– Valakire rájön a happáré.
– Nos igen, akár így is mondhatnánk.
Az öreg érthetetlenül dörmögött valamit, s magában pokolba kívánta az egész Móra Ferenc iskolát. Főként fogadóórákon, amikor egyszerre többen is belegázoltak a lelkébe. Nesze neked fáklya, inkább azért imádkozz, hogy kibírd valahogy nyugdíjig! Milyen jó lenne náluk is az e­gyetemekhez hasonló autonómia, ahol nem rúghat mindenki kénye-kedve szerint egy tanárba.
Egy alkalommal névtelen levelet hozott a postásuk:
Kedves Eselem1,
ugy imádlak, amikor racsítasz. Nem tanítanál meg erre engem is? Látom szereted a puncikat, mert mindig körülöttük sündörögsz. Aztán mondd, feláll még? Ha megígéred, hogy ezután még rosszabb jegyeket adsz talán leesik neked is valami. Ja igen! Nagyon klassz lenne, ha ezentul még több dogát írattnál. Bevallom, én a házit is szeretem. Csak az órádról ne küldj ki, mrert akkor nem hallom, milyen boldogan szavallod az osztáj­nak a der, die, dast.
Ouf vidersen mein Eselem
Egy titkos imádod
Az öreg viszolyogva olvasta el a levelet.
– Mi a véleményed erről az irkafirkáról? – rukkolt elő a dirinek még aznap a levéllel? – Szerinted nekem muszáj ezt is lenyelni?
Az igazgató azonnal odahívatta Ilikét és Lilikét, akik nélkül – demokratikus szokásához hí­ven – most sem akart dönteni.
– Női írás! – állapította meg Ilike. – Egy hetedikes vagy nyolcadikos lány írhatta.
– Nem is tudtam, hogy maga racsit is az óráin? – derült Pintéren a holdvilágképű Lilike.
– Na nem oda Buda! – hadonászott a némettanár. – Most az egyszer én sem hagyom maga­mat. Zum Teufel2, ha szükséges, a rendőrségre is elmegyek. Majd ők kiderítik, ki szórakozik itt mivelünk.
– Hírbe akarod hozni az iskolát? – ijedezett Nagypéter.
– Miért, te mit tennél a helyemben?
– Őszintén? Semmit. Várj, mindjárt megmagyarázom! Ez az egész ügy túl piti eset ahhoz, hogy komolyan vegye a rendőrség, úgyhogy ki se jönnek, öregem. De tegyük fel, hogy kijönnek, amiről nyilván azonnal tudomást szerez az oktatási osztály is. Kérdések, jegyzőkönyv, amíg szimatot nem kapnak a többiek: tévé, sajtó, azzal kezdődik minden elölről. Remélem, van annyi eszed, hogy ne akarj nekünk effélét. Ilike?
– Ki mint vet, úgy arat. Persze akad nálunk is egy-két renitens3 tanuló, de ez, valljuk be őszintén, részben a mi nevelésünk hibája, úgyhogy ajánlom, nézzen magába a kolléga, és gyakoroljon szigorúbb önkritikát, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi.
– Lilike?
– Ez az én véleményem is.
– Köszönöm a tanácsot – nyelte le a mérgét Pintér tanár úr, s mint mindig, megint csak a munkájához menekült.
Már régóta dolgozott egy német leíró nyelvtanon, ezt adatta volna ki, ha sikerül.
Néhány hétig viszonylag szélcsend volt, amikor egy ittas apuka új vihar kavart a suliban. Csakhogy most tettlegességre is sor került, melynek során az apuka is meg Pintér is egymást átölelve dőltek a parkettre.
– De uraim! – hebegte sápadtan Nagypéter. – Szabó úr, volna szíves lemászni a némettanár úr hasáról?
– Gyereknyúzó bakkecske, kitaposom a beleid!
– Gyilkos, dobják ki! Mindjárt szétlapít ez a dromedár!
– Jézusom, mi történt? – rohantak be a ducik rémülten.
– Telefonáljanak a… Ne, mégse, előbb válasszuk szét őket! – biztatta őket az igazgató.
De egyikük sem mert közéjük ugrani. A birkózók egymásba fonódtak a szőnyegen. A férfi fiatal, kb. 110 kilós férfi volt, ugyanaz az az apuka, aki szerint Pintér úr nekiment a fiának. Most éppen azért jött, hogy elégtételt vegyen az öregen, mert amiért valaki tanár úr, még nem alázhat meg csak úgy egy gyerkőcöt.
– Maga állat, hát ezt érdemlem maguktól? – kapkodott levegő után a némettanár.
– Micsoda? – csikorgatta fogait az apuka. – Megkente a fiamat, és még engem nevez állatnak?
– Megkente az esze! Hozzá sem nyúltam a taknyoshoz!
Az igazgató kezét tördelve toporgott, s ugyancsak megörült, amikor Szabó apuka lelépett az öregről.
– Ennyi? Hát mégsem akarja kitaposni a belemet? Hálából, amiért megpróbáltam megtanítani fiának a der, die, dast – gördültek ki a könnyek a pedagógus szeméből, feltápászkodott a földről, és a telefonhoz sántikált. – Halló, rendőrség?
Az igazgató homlokán kiütött a verejték.
– Tedd le a kagylót, kérlek, és beszéljünk, mint ember az emberrel! Szabó úr, maga a fiatalabb, engesztelje ki a tanár urat!
A férfi zavartan nyomkodta a homlokát.
– Bo…bocsánat! Én nem is tudom, hogy történt, de valahogy minden összejött. Az asszony, a munka, szóval nagyon sajnálom.
– Hallotta? Bocsánatot kértek magától – lépett Pintérhez Ilike, és gyorsan kivette a kagylót a kezéből.
– Szadista bőrfejű! Egy öregemberrel hősködik? Ez a hála a munkámért, ezért adtam ki értük a lelkemet?
– Ülj le, Jencikém! – nyomta a fotelbe Pintért az igazgató. – Ilike, legyen szíves, hozzon egy pohár vizet Jencinek. Ez az, köszönöm! Nesze, kapd be ezt a tablettát! Nyugtató. Mostanában enélkül be sem jövök dolgozni.
– Köszönöm! – fogadta el Pintér úr a mindig készenlétben tartott idegcsillapítót. – Maga még itt van? Tűnjön már el a… csudába! – mordult a 110 kilós emberre.
– Én…
– Maga. A bíróságon majd találkozunk.
Nagypéter Vilmos és a ducik sötéten néztek egymásra.
– Jól meggondoltad? – kérdezte a diri, amint magukra maradtak.
– Mit?
– Ezt a dolgot a bírósággal.
– Abszolút. Egy volt tanítványom ügyész. Majd kikérem a tanácsát.
– Az enyémet nem kérded?
– Nem. A tiéteket ismerem.
Másnap ismét behívatták az öreget.
– Szeretnénk, ha tájékoztatnál, mi a terved a Szabó családdal?
– Ami ebben az esetben méltányos és normális: a kicsit megbuktatom, a nagyot beperelem.
– Szóval bepereled. Lennél szíves pár percre az előszobába fáradni? Szeretnék konzultálni a kolleginákkal.
– Kérlek, ahogy parancsolod.
Eltelt tíz perc, aztán húsz, és még mindig nem hívták be. Úgy látszik, a leckét immár a vezérnek is feladta. Bárcsak támogatná is ez ügyben, de ahogy ismeri, ez egy lépést sem tesz egy szimpla tanárért. Az iskoláért… esetleg, de leginkább saját magáért. Úgy negyven perc körül végre nyílott az ajtó, és beszólították.
– Elemezve a helyzetet, arra a megállapodásra jutottunk, hogy a Szabó és közted levő konfliktus lényegében… magánügy – kotorászott az igi nyugtatókért a zsebében.
– Tessék?
– Á, itt van! Mivel magánügy, semmi közünk az egészhez, következésképp intézzétek el egymást közt. Hápcsi! Bocsánat! Megint rám tört az allergia – csípett elő a zsebéből ekkor egy üvegcsét, és néhány csepp opticromot csöppentett a szemébe.
– De… de hisz ez abszurdum!
– Sajna. Már tíz éve könnyezek és tüsszögök emiatt.
– Szegény Vili, milyen nehéz lehet így dolgozni – sajnálkozott rajta Lilike.
– Ha egyáltalán érdekel a tanácsom, legjobb lenne, ha sürgősen kibékülnél az apával. Te is hibáztál, ő is hibázott, fogjatok kezet, és váljatok el békével! A gyerek rövidesen elballag, ezzel megszabadulunk a családtól, tehát fölösleges, sőt, szamárság lenne egy per miatt elodázni a búcsúzást.
– Köszönöm a tanácsot. Látom, szíveden viseled a sorsomat – válaszolta a tanár fanyarul. – Megjegyzem, tőletek nem is vártam egyebet.
– Ezt hogy érti? – pattant fel ingerülten Ilike.
– Hagyd, nem érdekes, illetve… Értsük úgy, hogy nem békülsz?
– Pontosan! Ennyivel tartozom magamnak, másrészt ez nem is olyan szamárság, mert ha most engedek, holnaptól már minden szülő belém rúg.
– Megértettük, viszont jól vigyázz, amennyiben belekevered az iskolát, mi mindenben pártatlanul, az igazságnak megfelelően fogunk eljárni. És akkor baj lesz, kollega, mert, ismerd el, azért te sem vagy hibátlan – keményedett meg a főnök tekintete.
– Konkrétabban?
– Iskolán kívüli akciókban nem vesz részt, a pedagógiai értekezleteken passzív, a szülőkhöz való viszonya labilis, kollegáihoz bizalmatlan, de nem értékeli reálisan a tanulók feleleteit sem – sorolta Lilike szárazon.
– Hogy mik vannak!
– Nem ért egyet?
– Már hogy a fenébe értenék!
– Látja, ez a másik hibája! Néha túlságosan vulgáris, ami semmiképp sem méltó egy tanárhoz.

5.

Hát ez jól megkaptam! – szívta a fogát Pintér úr, s fokozódó nyugtalansággal figyelte, hogy manőverezik ellene a továbbiakban a vezérkar. Pedig a maga részéről minden megtorlásról lemondott. Tudta ám a diri, miként kell ráijeszteni egy pedagógusra. Ezek szerint begyulladt? Pintér szerint korántsem, s Rolandot is csak azért engedte át, mert a többi tanuló sem éppen remekelt, márpedig, ha azok átmennek, igazságtalanság lett volna megbuktatni a kis Szabót. Az apja persze más tészta. Ha másért nem, garázdálkodásért biztosan elítéli a bíróság. Sokat, nagyon sokat kotolt azon, mit tegyen, utoljára úgy döntött, ezt a békát is lenyeli. Le kell nyelnie, ha a Móra Ferenc suliból akar menni nyugdíjba. Egy fegyelmi tárgyalást a diri szerint sem úszna meg, utána szépen kirúgják, azzal örökre búcsút mondhat a tanügynek, mert ilyen priusszal az isten sem adna neki katedrát. Tulajdonképp még örülhet, ha Szabó úr nem tángálja el még egyszer. Mint egykori kidobólegény, ugyanis nemrég még az volt a jóember, ebből nyilván nem fog magának lelkiismereti kérdést csinálni. Szóval lehiggadt, Nagypéter Vilmos szavaival élve észre tért, s már csak azért szorongott, hogy lecsillapodjanak valahogy a fölkorbácsolt kedélyek.
– Megnyugtatlak, nem fognak – folytatta a diri a kijózanítást. – Túlontúl jól ismerem én ezt a lakótelepet, ezért százat teszek egy ellen, hogy már az óvodások is rólunk pletykáznak. Talán az lenne a leghelyesebb…
– Ha?
– Á, semmi, semmi! Majd rájössz te erre saját magadtól.
És valóban! Alig telt el egy-két hét, fokozatosan kezdte pedzeni, mire célzott a nagyvezír. Az lenne a leghelyesebb, ha új munkahelyet keresne magának. Pazar, nyugdíjazás előtt hat évvel! Ezért ellenőrzik, figyelmeztetik ezek nap mint nap. Még írásban is, hogy annál hivatalosabb­nak tűnjenek. Hiába, verba volant, scripta manent: a szó elszáll, az írás megmarad, vagyis ha minden kötél szakad, még nagyon jól jöhetnek ezek a pecséttel és iktatószámmal ellátott iratok. Rendben, firkáljanak csak, de ha eddig kibírta, már büszkeségből sem fog innen elfutni. Sejtette ezt Nagypéter Vilmos is, ezért tanévzárás előtt két nappal elsütötte a nagyágyút.
– Miután hamarosan elválunk, szeretném felhívni a figyelmed, hogy jövőre előreláthatólag megszűnik a csoportokra bontott német oktatás. Sajnos idáig jutottunk. Az ok közismert, de ha kívánod, felsorolhatom az oktatási osztály érveit.
– Az osztályét vagy a tiétek?
– A mienk más, de ez most nem ide tartozik.
– Ezek szerint… mehetek?
– Én ilyet nem mondtam, csupán arról lenne szó, amennyiben maradnál, ezentúl kevesebb óraszámban taníthatsz.
– Nagyszerű! Legalább több időm lesz dolgozni a könyvemen. Na és mennyivel kevesebb az a kevesebb? Két órával?
– Nyolccal, Jenci, havi nyolc teljes órával.
– Hohó, az sok! – hökkent meg Pintér úr. – Ez fél norma, főnök úr. Ennyiért valóban nem érdemes továbbra is itt dolgozni.
– Akkor elmész? – csapott rá mohón Nagypéter.
– Maradjak?
– Ez kizárólag rajtad áll. Én csak közöltem az oktatási osztály, illetőleg önkormányzat döntését.
– Hálásan köszönöm, igazán nagyon kedves vagy. Válaszoljak most, vagy ráér holnap is?
– Fontold csak meg nyugodtan, aztán ha döntöttél, válaszolj, kérlek… írásban!
– Maradok – nyújtotta át másnap pappírra gépelt válaszát Pintér úr.
Az igazgató fintorogva bámult a pappírra.
– De hisz itt az áll, hogy felmondasz! Jenci, Jenci, ne hegedülj az idegeimen! – kotorászott idegcsillapító után. – Most maradsz, vagy felmondtál?
– Felmondok, csak azt akartam látni, hogy reagálnál, ha maradnék. No, de ennyiért…! Mennyi végkielégítést kapok, ha elmegyek?
– Te bizony egy krajcárt sem.
– Hogyhogy egy krajcárt sem? Tudtommal végkielégítést kap…
– Akinek felmondunk. De mivel nem mi, hanem te mondtál fel, a végkielégítés sem jár neked.

6.

Nem jár, hát nem jár! Elég baj, de azzal a részmunkaidővel csak annyira futná, hogy éhen ne vesszen a „várában”. Majd csak talál magának valamilyen katedrát, addig is istenesen kipiheni magát, mert még egy ilyen vesszőfutást nem igen bírna ki még egyszer. Az meg sem fordult az agyában, hogy egyszerűen átverték, ugyanis, de ezt már csak utólag tudta meg, a differenciált oktatás maradt, sőt, új némettanárral bővítették az állományt.
Egy évig munkanélküli segélyen tengődött, anélkül, hogy bárki alkalmazta volna valahol. Nem csoda, hisz ekkor már nem csak az öregek kilincseltek munkáért. Akadt közöttük fiatal, nő, férfi egyaránt hála az illetékes szerveknek, melyek sehogy sem tudtak felnőni a fokozódó válsághoz. Hogy a Mórában hogy tudtak? Pintér nem kérdezte, azt is csak úgy fél füllel hallotta, hogy Nagypéter Vilmos végül is tanácsosként vonult nyugdíjba. Váljék egészségére, tanácsos úr! Majd a Teremtő előtt odaát, elmeséled, hogy sikerült.
Elfoglaltsága nem lévén, Pintér úr reggeltől estig zavartalanul írhatott, így csakhamar befejezte 700 oldalas nagy művét. 700 oldal, 7 év, ami, ugye, nem semmi, csak aztán akadjon olyan kiadó, aki érdemesnek találja kiadni. Első levelét (a telefonját ekkor már kikapcsolták) az Akadémiai Kiadónak címezte, s megkérdezte a Kiadót, érdekelné-e őket egy modern német nyelvtankönyv. Érdekelte, erre gyorsan elküldött 30 oldalt mustrának. Két hónap múlva visszaküldték – egyetlen értékelő megjegyzés nélkül – a kéziratot: telített a piac, már nincs szükség ilyen típusú könyvekre. No fene! Nem ezzel kellett volna kezdeni? Itt valami nem stimmel, mert az teljeséggel lehetetlen, hogy egy kiadó a piaci lehetőségek előzetes felmérése nélkül foglalkozzék egy anyaggal. Hacsak – alig mérte végiggondolni – nem azét, hogy lekoppintsanak belőle valamit. Kicsit átgyúrják, ezt-azt betesznek, kivesznek, aztán kiadják. A saját ne­vükön, és persze hasznukra. Ej, ne légy már ilyen beképzelt! – pirított saját magára. Törődnek is azok egy vidéki tanárocskával, akiről senki sem hallott mostanig. Most, ilyen alkalmakkor érezte csak igazán a hiányát elhunyt neje tapasztalatának, eszének. Vajon mit tanácsolna most Katalin? Nemzeti Tankönyvkiadó – válaszolta egy sejtelmes hang belülről. Tényleg! A legjobb hely egy ilyen nyelvtannak, mert hol tanulnak ma leginkább németül, ha nem az iskolákban, egyetemeken. Elküldött hát néhány oldalt nekik is. Köszönjünk, hogy ránk gondolt. A kézirat azonban sajnos nem elég tankönyvszerű – véleményezték Pintér úr munkáját. Hogy miért nem tankönyvszerű? Arról egy árva szó sem esett. Nem tankönyvszerű, pont, találd ki, ha olyan okos vagy! Következő lépés? Minek az? – adta fel az öreg csüggedten. Hogy legközelebb majd azt írják: sajnáljuk, de a kézirat túlságosan tankönyvszerű? Behajította nyelvtanát a kamrába, és feléje sem nézett egy hónapig, aztán eszébe jutott, hogy vásárolt a múlt évben egy Könyvszakmai ABC-t. Esetleg ebben talál valami normális kiadót, akivel tárgyalhat a könyvéről. Neked mi a véleményed, kis Kati? Hanem a belső hang ez egyszer mélyen hallgatott.
Fellapozta a kiadói indexet, s addig keresgélt, kutatott, amíg rá nem bukkant egy nyelvkönyvek kiadásával is foglalkozó stúdióra. Írjon nekik, ne írjon? Tulajdonképpen nem lenne sok értelme, hiszen annyi már az ilyen-olyan nyelvtankönyv, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Hogy akkor miért állított össze ő is még egyet? Egyszerű: hogy jobbat írjon azoknál. Olyan nyelvtankönyvről álmodott, melyben mindenki, a magántanulótól az egyetemi felvételire készülő diákig megtalálja azt, ami őt érdekli. Szórakoztató, mégis igényes, mindenekelőtt pedig könnyen memorizálható formában. Szegény tanár meg volt győződve, hogy létezik ilyen nyelvtan is, és ezt ő, Pintér Jenő írta meg. Üsse kő, utoljára még kipróbálja ezt a stúdiónak nevezett kiadót, de ha ez sem működik, soha többé nem foglalkozik többé idegen nyelvekkel. Eleresztett hát még egy levelet, s izgatottan várt a mindent eldöntő válaszra.
Tisztelt Uram!
Köszönjük, hogy figyelmével megtisztelt. Érdeklődéssel várjuk a kéziratát. Amennyiben lehetséges, kérem, adja meg e-mail címét és a telefonszámát. Általában 9-10 között szoktam átnézni postámat az interneten. Ha akkor keres, legközelebb akár onnan is felhívhat.
Tisztelettel
Jerikó Ferenc főszerkesztő
Internet? Nem könnyű, amikor még a telefonját is lemondta. Legrosszabb esetben elmehetne a fiához, de ha Ervin nem jön, ő még úgyse. Ennyi önérzete még maradt, a mindenit! Még jó, hogy ezt már nem érte meg a kis Kati, mert megszakadna a szíve szegénynek. Akkor… Mit tegyen, kihez fordulhat? Kopogtasson be valamelyik szomszédhoz? Hideg. Egy rokon még elcsúszik, de már egy szomszédtól nem várhat el ilyesmit. Ezzel szemben Miki… Ez az, ő a helyzet kulcsa! Elvégre barátok, még ha az utóbbi időben el is váltak az útjaik. Még az a szerencse, hogy már korábban flopira másolta az anyagot, így ingyen és bérmentve küldheti el egy e-mailben.
– Ni csak, ki van itt! – csodálkozott rá a szőke kollega, amikor egy délután rászánta magát a vizitre. – Mi szél fújt hozzám, barátom?
– Hát izé… Az a helyzet, hogy… Szük…szükségem volna egy e-mailre – bökte ki Pintér úr nagy nehezen, s elmagyarázta, mit tervez.
– Csak ez a baj? – Ez a számítógépét is eladta – gondolta magában szánakozva Sós Miki – Dobj ide egy flopit, s már küldöm is az ipsének.
– Hálásan köszönöm. Majd eljövök a válaszért.
Így indult be rövidesen egy három hónapig húzódó üzenetváltás. A mintaanyagot lektorálták, majd elkérték a hiányzó részeket is.
– És a szerződés? – kérdezte a tanár a telefonban. – Erről… hm… még nem is beszéltünk.
– Hát akkor beszéljünk. Hány százalékrészesedésre tart igényt?
– Tizenkettő…?
– Megegyeztünk. Akkor várom a hiányzó részeket.
– Ne, ne! – kapálódzott kézzel-lábbal Sós Miki. – Előbb kössétek meg a szerződést!
– Azonnal megkapja, amint, nos igen, megkötöttük a szerződést. Halló, ott van még?
– De hát ez így nem fair, Pintér úr! – krákogott ingerülten a kiadó. – Hogy adhatnék ki olyan könyvet, amiből csak részleteket ismerek? Amit eddig láttunk magától, abban ugyan nincs hiba, de ki szavatolja, hogy a többi rész is ugyanilyen hibátlan?
– Hát… még meggondolom. Viszontlátásra! Holnap ismét felhívom.
– Vigyázz, mert becsapnak – figyelmeztette a jó barát. – Addig ne küldj több anyagot, amíg nincs a kezedben valami megállapodás. Hány oldalt küldtél mostanig?
– Százat.
– Amit el is fogadtak. Egyértelmű! Ex ungue leonem: körméről az oroszlánt. Ennyi oldal bőségesen elég ahhoz, hogy ne legyenek minőségi aggályai a többi 600-at illetően sem.
– Tehát?
– Nem tudom. Talán úgy gondolja, csak akkor fizetne, ha minden könyvedet megvennék. Ha viszont nem, még örülhetsz, ha nem veled fizetteti ki a könyv nyomtatási költségét.
– De hisz ez abszurdum!
– Az, nem az, ez ma már így működik. Van egy barátom, a Víg Vince, nyilván te is ismered. Nemrég jelent meg egy könyve az Ufókról. Már tíz éve megírta, de csak két hónapja adták ki. A saját költségén.
– És ha mégis szerződne?
– Jerikó? Na az bajosan, de tudod mit? – támadt Mikinek ekkor egy ötlete. – Ugraszd ki a nyulat a bokorból!
– Hogyan?
– Mondd azt az ipsének, hogy beszéltél más kiadóval is, aki száz oldal lektorálása után is hajlandó megkötni veled a szerződést. De mivel vele alkudtál meg először, szerinted úgy méltányos, hogy Jerikóé legyen az elsőbbség. Ha bármilyen hibát találnak, te természetesen azonnal kijavítod. Csupán a szerződés kérdésében nincs módod engedni. Ha kötélnek áll, te nyertél. Ha nem, akkor, öregem, százat teszek egy ellen, hogy valami turpisság van a dologban.

7.

A tanár álmatlanul forgolódott a jéghideg heverőn. Miután Jerikóval sehogy sem tudott zöldágra vergődni, barátja tanácsára még feladott néhány hirdetést, utána hónapokig várt, reménykedett, hátha ráharap valamelyik kiadó. Sajnos nem harapott, még csak válaszra sem méltatták. Így szaladt el még egy év. De már nem bánta. Pokolba azzal a nyelvtannal! Nagyobb baj, hogy soha sem tud legalább egyszer jóllakni, és ismét tél, ismét hideg van – húzta összébb magán a takarót. Már minden nélkülözhető dolgot eltüzelt: széket, asztalt, még a könyveit is. Csak ez az egy, ez a 700 oldalas maradt még. De milyen tüzet rakhat ő egy 700 ol­dalas kéziratból? Talán mégis jobb lenne, ha odaadná ezt a házat Ervinnek, és kibékülne a fiával. Erre a gondolatra végre elszunnyadt.
– Ébredj, Jenci, ébredj! Ne lustálkodj! – rezzentette fel hirtelen egy ismerős hang álmából.
– Ki az, ki kiabál?
– Ki, ki? Hát a feleséged, a kis Kati.
– Lehetetlen, hiszen te meghaltál.
– Bolond vagy!? Gyere ki, és javítsd meg a kerítést!
Meggyújtotta a petróleumlámpát, és körülnézett a szobában.
– Már megint Katival álmodtam – tért egy pillanatra magához, majd visszazsugorodott az ágyába, és az égő petróleumlámpába meredve, újból elaludt.
Álmában kiugrott az ablakon, és röpködni kezdett a ház körül.
– Micsoda panoráma! – gyönyörködött a környékben, s néhány szárnycsapással a város felé óvakodott.
A hó szelíden pilinkélt. Valahol csilingelni kezdett alatta egy villamos.
– Jenci, a kerítés!
– Mindjárt jövök, angyalom! Csak még egy kicsit hadd repüljek!
Alig mondta ki, érezte, hogy elgyöngül, s már bukfencezett is le a magasból. Hú, de hideg van! Még egy perc és jégdarabként hull a járdára. Csodák csodája azért mégsem ez történt. Amint földet ért, eltűnt a hó, langyos szellő fújdogált. Végre nem fázott, még melege is lett egy csapásra. Sőt, hamarosan túlságosan is melege. A nap tüzes nyilai lángra lobbantották a házakat, belefúródtak a fákba, bokrokba, és sűrű füstfelhő borult a vidékre.
– Levegőt! Jaj, megfulladok! – kapkodott levegő után riadtan.
Erre másodszor is fölébredt. A szobában sűrű füst gomolygott. Égett az ágy, a parketta, melyek akkor gyulladhattak ki, amikor az égve felejtett petróleumlámpát valahogy a földre döntötte.
– Kati! Ervin!
Levetette magát az ágyból, de már túl késő volt. Már minden égett, messzire világított a kör­­nyéken.
Pontosan úgy,ahogy ő szeretett volna égni és világítani valamikor.

(Folytatjuk)