Önéletrajzi dokumentumregény

 Nagymama halála, Egon levele, Albi

Ugyanabban az időben, amikor én a Móra Ferenc iskola szüleivel és igazgatójával birkóztam, túl a határon, Erdély szívében najma is tusázott. Én az emberekkel, ő a halállal. Miben halt meg, volt-e valaki mellette, nem tudom. Igazából nem is igen kavart fel az esemény. Már vártam, 96 (?) éves volt, és a magam drámája is annyira lefoglalt, hogy el sem mentem a temetésre. Ebbe alighanem a gyermekkoromban átélt számtalan lelki sérelem is belejátszhatott, mert még csak lelkiismeret-furdalást sem éreztem miatta.
Egy évvel később, 1977 februárjában… levelet kaptam Egitől…   Hogy [benne] mindennek lehord, nem csodálkozom. Csupán az meggondolkoztató, hogy egyetlen elutasítás ennyire tönkre tudott tenni egy több éves kapcsolatot, hiszen egész gyerekkorában az utolsó pillanatig jóban voltunk egymással. Szememre hányja, hogy levelezésünk mindkettőnk, de főleg az én hibámból szakadt meg, utána meg arról ír, hogy ő döntött úgy, miszerint „jó ideig” nem ír nekem több levelet. Nem ellentmondás ez, doktor úr? Azt sem igen értem, melyik írásom sugalmazza, hogy ő mindig csak a „szükséges rosszat” jelentette a számomra. Summa summa­rum: hideg, önző, szerencsétlen ember vagyok. És most még nagyon visszafogottan fogalmaz, mert egy másik levelében már apuka helyet Nagy Palinak aposztrofál, és azzal fenyeget, hogy legközelebb agyonüt. Elbűvölő fiú, amire sajnos megint csak azt kell mondanom, hogy az indulatoktól fűtött vagy belénk nevelt elveket sokszor még a doktori vagy akadémikusi cím sem moshatja ki az agyunkból.

Tavasz végén 60 éves korában Albi is a másvilágra költözött. Ez a hír már egész másképp érintett. Amikor meghallottam, megbénultak a légzést segítő izmaim, és képtelen voltam kiengedni, de magamba szívni is a levegőt. Még szerencse, hogy csak pár másodpercig, különben ott helyben megfulladok. Életemben négy esett sokkolt annyira, hogy szinte infarktust kaptam miattuk: apám, anyám halála, a román forradalom és most, szegény Albi esete. Még aznap bevágtam magam a vonatba, és szívdobogva rohantam Petrozsényba. Az utolsó pillanatban érkeztem. Albi örök álomra szenderült, s már koporsóba is helyezték.
Najma halálát Albi sem élte túl sokáig. Az ő sorsuk, életük valahogy annyira összefonódott, hogy már egyik sem tudott a másik nélkül létezni. Amikor meghalt, senki sem volt mellette, s csupán napok múltán, a lakásból kiszivárgó bűz alapján fedezték fel, hogy ő is nagymama után költözött. Teste felpuffadt, arca fekete volt, mint a fehér liliom árnyéka. Nehezen jött világra, és nehezen is élt zsenge gyerekkorát kivéve. Amikor el akarták temetni, alig fért a sírjába. Túl szűk volt a gödör, ráadásul sziklás is. Mintha a föld, miért, miért nem, nem akarta volna magába fogadni – emlékeztem meg haláláról Albi című elbeszélésemben.
Temetés után terepszemlét tartottunk najma portáján. A szobában elképesztő bűz terjengett.
– Ki kell hívni a SANEPID-et1, különben megbírságolnak – fintorgott Tibi, Jancsi fia, aki­ből apja nyomdokait követve szintén állatorvos lett idővel.
– Ja, már azért is, mert el szeretném adni ezt a bűzfészket.

– Mi van a végrendelettel? Tudtommal najma hármunkra hagyta a vagyonát, de miután Albi meghalt, ketten maradtunk örökösök.
– És? – nézett rám görbén a testvérem.
– Csak azért bátorkodtam megjegyezni, mert engem meg sem kérdeztél. Hátha én nem is akarom ezt a lakást eladni.
– Hanem.
– Megtartanám magamnak, visszaköltözöm Petrozsényba, és ott folytatom az életem, ahol 1945-ben elkezdtem.
– Ezt komolyan mondod?
– Nem, ettől függetlenül tényleg megkérdezhetnél engem is.
– Nézd, Pali! Már számtalanszor elmeséltem, hogy a lakást is meg őket is nekem kellett gondoznom. Én jártam ide Temesvárról szinte minden hónapban, persze jócskán felpakolva, nehogy éhen haljon az a két szerencsétlen. Te mennyit költöttél rájuk mostanig?
– Semmit.
– Na látod! Hidd el, annyi pénzt költöttem már reájuk, mint amennyibe ez a ház kerül. Te ott, Magyarban mostad kezeid, amit én anyagi helyzetedre való tekintettel meg is értettem. Csak az a kérdés, vajon te is megérted, ezek után kinek jár igazán ez a büdös apartman.
Hm, ezek után neki, föltéve, hogy valóban ekkora mértékben segítette Albit és nagymamamát. Szégyelld magadat! – pirítottam azonnal magamra. Hová jutottál, hogy már a saját bátyádban sem tudsz megbízni!
– Bocsáss meg! Csak vicceltem.
Temetés után tettünk egy rövid körsétát a városban, azzal ment ki-ki a dolgára. Ennek ide s tova 17 éve, s immár aligha valószínű, hogy viszontlátom-e még valaha azt a vidéket, ahol életem legboldogabb s egyben legboldogtalanabb időszakát töltöttem.

(Folytatjuk)