Most, hogy elmúlt, amit ez a szám jelentett és takart, hidegen lehelyezzük, mint egy pecsétet, megösmert titkok pecsétjét. Sok volt és rettentő volt. Száz esztendővel idősebb öreg testvére lehetett ilyen, az 1814-ik, ami az utolsó napoleoni háborút, ezúttal a császár bukását hozta magával. De az 1814 huszonhat rettenetes esztendőnek jelentette végét, a fergetegeknek, mik 1789-ben kezdődtek és miket kevés fiatal férfi élhetett tul. De mégis 1814 az a véget jelentette, a nyugalmat, a megállást. 1914 ellenben – ki tudja? – a kezdetet talán, az elindulást.
Az utolsó napoleoni esztendőt pontosan harminc esztendő nyugalma követte, mely eltartott a mult század nagy szabadságharcáig, 1848-ig. Közben, 1830-ban dinasztia változás volt ugyan Franciaországban, melynek megrengései egyéb időkben az egész kontinens talaját szokták felhasítani és megrepeszteni. De ez az esemény izolált maradt teljesen. Magában Franciaországban sem követelt sok vért és Európa többi népei számára a fáradtság, az elvérzettség és a rettenetektől való borzalom voltak az elszigetelő elemek, melyek ezt a vihart távol tartották tőlük. Még sok mindennek kellett történnie, hogy Európa keble az 1848-iki elkerülhetetlen kirobbanásra feszültséggel teljék meg.
Mert az emberiség időnként megtelik. 1914-re nagyon megtelik és ki tudja, a vérnek mekkora kataraktáira lesz szükség (saigner a blanc – mint ellenségünk, a francia, oly kitűnően mondja), hogy nyugalom és békés tisztesség következhessenek, áldásos évtizedek. Nagyon meg voltunk telve. A szűkebb Európában – mert hiszen a gyarmati nagy elvérzések nem ide számitódnak – Sedan óta nem történt semmi sem. És a természet szabályainak szűk mezébe bujtatott állattal, az emberrel koronként történnie kell valaminek, örök törvény ez, mely ellen való lázadozás egy madárka harca volna egy felhőkkel vemhes egész égbolt ellen. Időnként megtelünk és éppen az 1914-iki esztendőre teltünk meg.
Áprilisi kis eső volt az albán testvérháború és ebben meg nem könnyebbülhettünk. És jött a szerajevói Péter Pál-nap, az el nem felejthető, de higyjék meg, ha az a borzasztó eset akkor meg nem történik, akkor sem kerüljük el azt, mi alatt most mindannyian oly heves kinban szenvedünk. Hunyjuk be szemünket egy pillanatra és recehártyánkon, mint egy panoráma lemezén vonultassuk el a dolgokat, az eseményeket, a neveket, miken azóta átmentünk. A belgrádi ultimátum, tíz ország kereszteződő hadüzenetei, a nyugati és keleti barbárságok, Lemberg, a fájdalmas, Lüttich, Brüsszel, Löwen, Antwerpen, Stein tábornok, a klasszikus irályu főszállásmester, a francia kormánynak Bordeauxba való költözése, Varsó fenyegetett napjai, Valjevó, a belgrádi két dátum és még jóval előbb a mazuriai tavak, Hindenburg, Boroevics, az entente hadaiban szolgáló gyarmati emberevők, a szines fenevadak, a német tengeralattjárók csodatettei, az egykor kigúnyolt, de most oly rettegett tisztességhez jutott Zeppelin, drága magyar véreink hőscselekedetei, egy országát vesztett király, lövészárkok, lövészárkok és mindenütt lövészárkok, mennyi sok történt, még semmi be nem fejeztetett és a halál ugy lóg fölöttünk, mint egy a levegőben felejtett gesztus. Öröm, semmi nem ért bennünket ebben az esztendőben, melynek a vignettája: 1914.
Nem tudom, megérthető ez mások számára is, vagy csak belső tolvajnyelven beszélek, ha azt mondom, hogy az 1914-iki esztendőnek rám gyakorolt legerősebb impressziója ez: Az 1914-ik esztendő nem ért véget. Nem is volt esztendő. Egyáltalában nem volt reguláris valami, olyanféle volt az esztendők közt, mint a ritka február 29-ike a napok között.
Valahogy, szabálytalanul kezdődött és véget sem ért. Más esztendők elmulasztott borzalmait hordozta magában és csak ezután eljövendő esztendőnek (vagy esztendőknek?) adott izt. És nem volt önálló időegység ez az esztendő, amellyel más esztendőknek tartoztunk, azoknak, amelyek már elmultak és azoknak is, melyek csak ezután lesznek eljövendők.
Még nem tudjuk megmérni, hogy mi és mennyi az, ami eddig történt. És még gyakran most sem tudjuk elhinni – egyáltalán képtelenek vagyunk arra, hogy felfogjuk – nem tudjuk elhinni, hogy mindezt átéltük, mi éltük át és éppen mi. Miért éppen mi, mikor annyian mások belepusztultak és egyáltalán ameddig tart a mi kiválasztottságunk, meddigre érvényes a mi szerencsénk. Már hatodik hónapjában vagyunk az eseményeknek és mégis gyakran teszünk még gyermekes, de mostanában nagyon is érthető kísérletet, megtapintjuk magunkat, igaz-e mindaz, ami most történik és nem álmodunk-e, csúf, rossz, gonosz álmot, melynek végre is el kell múlnia.
És el fog múlni minden. Mindennek el is kell múlnia, álomnak, valóságnak egyaránt, (és itt most ne gondoljunk arra a legszűkebb határra, amely e két fiziológiai állapotot elválasztja vagy egymáshoz érteti, szóval, ami e két állapot között van). Minden elmúlik és mindenre következik valami. Ami következik – az a jövendő. E felmérhetetlen valamit, á jövendőt, pedig csak az istenek tudhatják előre. Embert itt csak egy illet meg: félni.
Aggódó hódolattal köszöntjük a jövőt, az 1915-iki esztendőt. Ma egy éve olyan gyanútlanul köszöntött ránk az 1914-iki.

[Forrás: Pesti Napló, 1915. január 1.]