Elérkeztünk a Fehér Illés szabadkai műfordítónak rendre feltett kérdéseink közül a hatodikhoz – és egyben az utolsóhoz. Ebben utaltunk rá, hogy többször leírta: valósággal Radnóti Miklós szavaival udvarolt fiatal korában, annyira megkedvelte a tragikus sorsú költőt. Most, meggyilkolásának 70. évfordulójára nagyszabású szerelmi ciklust fordított tőle. Miben rejlett e vállalkozás öröme – és minden nehézsége?

– Szép lenne valami cifra, kacskaringós választ adni, igen, halálának évfordulója… ezzel a fordítással akartam tisztelegni…
Nem így igaz és nem ilyen egyszerű a tétel. Persze, emlegettem: annó udvarolni sem tudtam Radnóti nélkül. De elsősorban azért, mert számomra Radnóti nevében rejlik az egyetemes magyar költészet, egyáltalán a költészet maga.
Radnóti – ízlelgessük nevét. Kottázni lehetne, önálló dallama van. Mélyről indul, szárnyal és visszatér – nem a földre, mert valahol megáll, lebegve. Ott, ahol mindannyian lenni szeretnénk. A légben, könnyedén. Ott, ahol Ő tartózkodott, embertelen körülmények között is. Tényleg, költészet nélkül udvarolni sem tudtam, most sem tudom elképzelni kedvesem közellétét a vers szeretete nélkül. Hogy ezt Radnóti szimbolizálja? Az ő neve költemény és költeményei is azzá tették.
Többször kérdezték: Ki a kedvenc költőd?
Válaszom: Nem a költőket, a költeményeket szeretem.
Ezüst híd fordításkötetemben is szerepelnek olyanok, akikről a beavatottak sem tudnak sokat. De egy versük, az az egyetlen, az általam lefordításra érdemesnek ítélt – megfogott. És méltónak találtam közkinccsé tenni. Ilyen például Kecskés Takács Éva: Reggelre elengedtél című verse…

Hogy vannak olyanok, akiktők többet fordítottam, netán kötetre valót – igaz. Hogy kik ezek és miért, az egy más történet. Mindenesetre, közöttük van Radnóti is.
Egy biztos: három verset diákkorom óta szajkózok és nem tudok betelni a sorokkal. Ezek: Radnóti – Levél a hitveshez, József Attila – Óda, Juhász Gyula – Milyen volt.

Júniusban, elhaladva a sárguló buzamezők mellett – bennem motoszkál: „…de azt tudom, hogy szőkék a mezők, ha dús kalásszal jő a sárguló nyár…“ és minden alkalommal újra felfedezem, ízlelem a sorokban rejlő egyetemes szépséget.

Az Óda – nagyszerűségével, anatómiai, fiziológiai ismerettel teletömötten, érzékiségével minden sora ide illik. Számomra, a biokémikus számára a legcsodálatosabb:

„…Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!…”

Ehhez hasonló mérhetetlenül pontos, könyörtelenül reális, mégis magasztos szerelmi vallomást eddig nem találtam.

Levél a hitveshez

„…féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
…”
Írt-e valaki is ehhez hasonló mélyen emberi, hittel teli és egyben kétségbeesett vallomást?

És még egyszer Radnóti. A Bori noteszről, a „harmadik példányról” – amit kevesen tudnak: Radnótiék a Vajdaságon át vonultok északra. Az egyik bácskai falun menetelve Radnóti a Bori notesz egy példányát egy kisfiú kezébe nyomta. A sors akarata – ez a fiú: Miroslav Antić (a modern szerb költészet egyik legnagyobb alakja lett belőle) volt. A könyvecskét az ötvenes évek elején adta át Radnóti özvegyének.

A mosztari „Most” irodalmi folyóirat 63-64 kettősszámában olvastam a történetről, ahol később (69-70 kettősszámában, 1987) fordításomban a teljes Bori noteszt közölték. Írtam a szerkesztőségnek, küldjék el a cikk foftokopiáját – eddig (két hónapja) nem kaptam választ.

Miben rejlik egy fordítás öröme és nehézsége? Már így is sokat fecsegtem. Egy mondatban – öröm a fordító számára, ha azonosulni tud a verssel és a nyelvi nehézségek ellenére (részben) vissza tudja adni az eredeti hangulatot, értelmet, ritmust, netán rímképletet,…

Radnóti Miklós

Szerelmi ciklus 1927-28-ból  / Ljubavni ciklus iz 1927-28.

1

Láttad?

Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk

Láttad?

Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.

Láttad?

Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.

Reichenberg, 1928. február 25

2

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.

Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem

Reichenberg, 1928. május 22

3

Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.

Reichenberg, 1928. január 18

4

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét…
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek…
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán…
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem…

Budapest, 1927. december 24

5

Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán…
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni…
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok…

Reichenberg, 1928. január 12

6

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg…
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt…
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben…
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme…
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.

Reichenberg, 1927. november 15

7

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
amelyek ablakán
láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.

Reichenberg, 1928. június 16

8

Ölelkezésünk közben
jaj
elszakadt a gyöngysorod
és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
gyöngyök.

Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
egy
ölelésre
emlékezésnek.

Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.

Reichenberg-Budapest, 1928. július 3

9

Nyujtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán…
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba…
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.

Budapest, 1927. december 28

10

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat…

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet…

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7

11

Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csilaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull…
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.

Reichenberg, 1927. november 7

12

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Reichenberg, 1928. február 21

13

Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
árúit dicsérve kínálgatta
a szépencsillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehérszemüt válasz-
tottam, pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré…
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét…?

Reichenberg, 1928. május 9

14

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 13
*

1

Videla si?

Noćas smo usput tužnu vrbu
sreli tako tužno puštala
suze u crnom i grozničavom
dvorištu da su nam tela plašljivo,
slutnjom ispunjeno zadrhtale.

Videla si?

Kas smo ujutro tamo išli,
sunce je na prozoru visio
i sjati hteo, ali vrba
ispred njega se prevalila
i ugušila blistavilo.

Videla si?

Ovo drvo sa žalosnom neobičnom
krošnjom nas oplakuje, dva poljupca
koji su se sreli, sad ispod suzom
bleštećeg svemoćnog svetog
prozora na cepanje se spremaju.

Rajhenberg, 25. februar 1928.

2

Koji put se osećam kao tvoj sin
ko krišom gleda svoju majku kad se svlači
i istupivši iz ogavnosti doba puberteta
od čudesnog prizora blistavim očima
zaljubi se u tebe.
I videvši tvoje telo
zaljubi se u tebe.

Koji put se osećam kao tvoj sin
kad me u čelo poljubiš
i kad ja jezom grešnika
usne ti ljubim
jer tako te volim.
Jert tako te volim
i meni pripadaš.

Koji put se osećam kao tvoj sin,
neobuzdan i zaljubljeno zločest sin,
jet tokon hladnih i grešnih noći
nakon naših poljubaca na grudima
ti se odmara moja glava.
Nakon naših poljubaca
draga moja mila.

Rajhenberg, 22. maj 1928.

3

Čelo mi se čini da je beskraj
od blagog vetra naboranog mora
a kosa valovita bujica
blondih slatkih voda
koja oko slepoočnice kao brzak
pada u izbrazdano more moga čela
velike širom otvorene oči su mi
zelena ogledala utvarom prekrivenog neba,
slepljene usne su pak
krčag tečnih, tajanstvenih reči
i preko belog sita mojih zuba
polako rominja na vas
gorko i slatko,
slatkorečiv halal i haram.

A ti koji put svojim dlanovima
beskraj mora gladiš
pogledavši utvarom prekriveno
nebo u valovitim
blondim slatkim vodama
kupaš svoje prste i u tim trenucima
svo to bogatsvo samo je Tvoje
i samo na Tebe pada
svaki milozvučan halal i haram.

Rajhenberg, 18. januar 1928.

4

Brežuljci tvoga tela kožu na mom licu
tokom bezbroj zaljubljenih noći žarili
i tokom bezbroj noći žario moje zapaljeno
lice osetljivu kožu tvoga tela…
tad samo je to žarenje bilo, to
tamno veliko žarenje i da si daleko,
sad osećam i prigušen miris naše
ljubavi…
noći su na jasmin mirisale,
i tvoje telo jasmina disala kao
džbun sa belim cvećem u prolećnu
sparnu noć…
ali prošli su, prošli su zadihani
poljupci čije pare sad znam
jasmina disale i ako kasnije
u proleće tvoje telo taknuti
želim ili tvoje usne ljubiti želim,
samo svoju sećanjem ispunjenu
glavu na beli cvet treban nagnuti
i miris džbuna trebam duboko
udahnuti i ponovo si tu i ponovo
grlim tvoje belo, valovito telo
na kom je toliko puta odmarala
moja umorna, sirota glava…

Budimpešta, 24. decembar 1927.

5

U to doba, posle svađa
tako si mi nova i tako si mi
opet krasna
i sve opet ugledam na tebe,
tvoje telo, muziku tela,
pesmu koraka kako prema
meni koračaš na uglu sokaka…
i usne su ti opet tako crvene
i zubi opet tako sjajni,
i ponovo se divim tvojim očima,
očima, koji su zorom poklada
osmeh meni darovali
i vidim ih u kasnim jesenskim satima
na trepavicama titrajućim suzama
i vidim ih napola zatvoreno od užitka
sjati…
i sad ponovo vidim kako me tvoji oči zovu
i pesma tvoga tela poruku meni šalje,
meni, koga nikad, nigde nisu čekali
niti čekaju, ni ja ne čekam jer
jednom su me zvali a ja nisam krenuo i
od onda kletva je na meni…

Rajhenberg, 12. januar 1928.

6.

Preko snežnih brežuljaka
noćima te pratio i u našim telima
kroz spojenih ruku kružila toplina…
svetlio sneg i kad smo se ljubiti
zastali, ispod naših stopala crna mrlja
ostala…
Pa rascepali naše slepljene
usne, pogledali se i smrtno preplašenom
suzom zasjao netaknut sneg
u našim sjajnim zaljubljenim očima…
Laganim koracima pošli dalje da sneg
ne bi novim poljupcima rovali i ne bi
rascvetala crna zemlja, strašilo svake ljubavi…
One noći su oblaci nečujno plovili,
onog dana na belim brežuljcima nisu se ljubili.

Rajhenberg, 15. novembar 1927.

7

Braunkasto sjajan hleb Osmeha si grickala
zubima i od raspršenih mrvica
sjajne, ukusne, hitre Kugle grohota mesila
dve velike usne napele se na caklini zuba, ali
joj
iz iskrivljenja već se rascvala naborano
drvo Plača i iz sićušne pukotine kao
da je krv curila niz snežnobelog tela
hleba od Osmeha i između zuba već
naborano tekla Plač omeđujući tvoje oči
drhtavim, ustreptalim pupoljcima suza,
u čijem prozoru
video
nabrekla maja Tuge sazreva.

Rajhenberg, 16. juni 1928.

8

Tokom grlenja
joj
otkinuo ti se đerdan od bisera
i
sjajni biseri poput kapi
suza kotrljali na
borama vrućih
jastuka.

Vidi,
biseri su tako kotrljai
kao koji put rosa kotrlja
na suzama pokrivenoj koži
našeg zadihanog tela
opevajući mornu pesmu
na
sećanje
jednog zagrljaja.

Vidiš,
nisi pazila i
nakon poljubaca
otkinuo se
đerdan ljubavi.

Rajhenberg- Budimpešta, 3. juli 1928.

9

Ispružila si se juče ispred kamina
i haljinu brežuljci tvojih grudi
napeli kako naslanjajući se
poluzatvorenim očima grejala
tvoje lepe ruke na zidu kamina…
svetlost vatre osvetlila
tvoje noge i kralježnice ti
prštale kao kad se mačka
ispred vatre ispruži i
skrivenim kandžama baršunastih
nogu škripajući para
sjajan patos…
i tvoje cipele škripale
jer i ti si mačka i volim
nad tvojim grudima napetu
haljinu poljubiti preko koje
na me prelazi mišiće izazivajuća
blažena toplina tvoga tela.

Budimpešta, 28. decembar 1927.

10

Svlačila se juče ispred prozora
u prodirajućem ljubičastom svetlu
kikotali obrisi tvoje senke
i smrznut, suzav srp meseca
poput sujevernog zlatnog šešira
tvoju kosu drhtavo uvenčao…

Čuješ, iza zida negde u susedstvu
gramafon neku staru, otužnu
melodiju sa obale Volge svira
a vani sat ponoć otkucava…

Ostavi prozor, zlatan
mesečast šešir, baci haljinu
na nemu, crnu stolicu
i podari mi tvoju nagost.

Rajhenberg, 7. februar 1928.

11

Ne volim te više,
zemlja se pokrenula i sa neba zvezda pada,
al ne zato jer je mesec pada zvezda,
nego i sa tvoga čela je pala jedna
tokom usamljenih noći tkana glorija:
ljubavi,
nemoj se čuditi, evo više te ne volim
i nebo plače,
pa i sad si se uplašila, kako ti je
između tvoje uplašene plavosti na lice
kap kiše pala, ta samo kiša pada
i poveruj da je kraj;
i tu ljubav i nebo oplakuje.
Ne boj se,
ispred mojih nogu samo jedan list pao
kao što već i tvoja ljubav pada…
Vidi, naoblačilo se i kako pada kiša.

Rajhenberg, 7. novembar 1927.

12

Bio sam lud za tvojim mirisom,
tako se sagnuo do tebe
kao zimi tuđim, mirisavim
vlažnim cvetovima koji
u japanskoj vazi titraju
na stolu jedne sobe u formiranju
i o letu priča njihov miris.

Tako pažljivo, tiho ljubio
tvoje usne da ti latice ne otpadaju
i dugo mi ostanu,
al zalud, odleteo ti je miris
i sad sećajući se o bolnoj
uspomeni na jednog parfema
pevam na listu papira.

Rajhenberg, 21. februar 1928.

13

Na vrat ti beli đerdan stavio
i kad si me zbog toga poljubila
ispred mene se pojavio
ponizan trgovac iza pulta
kako hvaleći svoju robu
pokazuje, nudi
sjajne biserne ogrlice.
Ja sam tu malu belooku iza-
brao mada je bila i skuplja i lepša,
takva, kakvu bi ti zaslužila.
I kad si me zbog toga poljubila,
upitao, dal bi me strastvenije
grlila kad bi sjajnijom, lepšom
ogrlicom sa većim biserima
kitio tvoj vrat…
Ti!
Ne meriš li vatru tvojih usni
i krila cenom bisera…?

Rajhenberg, 9. maj 1928.

14

Rastali se.
Ti si mi do zakrvljenosti ljubila usta
i zadihano molila da ostanem.
Neću ostati.
Molim te uđi a ja krenuću
među miljokazima u blatu.
Šta gledaš?
Nakon snežnobelih noći
ostalo je suzno, flekavo otapanje.
Čuješ?
U tankom drveću sad truli
zimski sveci oplakuju leto.
Ne plači.
Naružiće ti suza oči
i ako plačeš ne mogu nastaviti.
Čuješ li?
Vetar huji niz padinu
a tu ispred tebe je naborano blato.
Jesi li me shvatila?
Blato. Blato i Mržnja je na dnu
svake velike, sjajne ljubavi.
Sad idi.
Osećam da te obožavam i mrzim
i zbog toga te tu na cesti ostavljam.
Milo moja.
Mnogo, mnogo te volim i ako
se ponovo stretnemo, možda ću opet početi.
Idi već.

Rajhenberg, 13. februar 1928.

Fehér Illés fordítása

1. Gergely Tamás:
   2014. november 22. 14:45

   Kösz, Gabi!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ