Falumbeliek…

A falum csöndes falu volt világéletében. Nyugodt beszédű emberek lakják, a szekerek csak szárazság meg fagy idején járnak nagyobb zajjal, az ekevas, ahogy szabdalja a földet, haragosan nem csikorog. A fehér házakat – összebúvó tiszta bárányok! – észak felől hegyek óvják. Délnek: szántóföldek, ameddig a szem ellát. Délnek nincsen hegy, oda nem kell, a déli szél nem kegyetlenkedő.
Amikor a kisbíró kiragasztotta a háborús plakátot, félezer férfi elment egyszeriben. Azután hetekig nem történt nevezetes dolog, a falu, mintha visszafojtott lélekzettel lesné a világ folyását, csöndesebben viselkedett, mint valaha. Akkor egyszerre csak hazajött az első maródi, egy „rcgimencpáter.” A huszároknál szolgált a tisztelendő, kik csak mentek befelé, orosz földre sebes vágtatással. A tisztelendő – református tiszleletessel közös csézán – utánuk sebes vágtatással. De irgalmatlanok voltak az utak, a féderes kocsi feldőlt, talán össze eltörött valamelyik kereke. A regimencpáter nem jajgatott, hanem fölkapott egy zabos szekérre és ment a huszárjai után, kik de nagyon sitettek. Patak partján – fölbillent a zaboskocsi is… Szegény tisztelendő nem kereshette a harmadik alkalmatosságot, mivel a gonosz zabos-zsákok ráestek és betörték a mellét.
Emeletes háza kettő van a falunak mindösszesen. Az egyikben lakik az uraság, a másikban „kedves testvérek” laknak. Az apácák házát a kegyelmes ur berendeztette ötven sebesültnek. Ormára fehér lobogó került, közepén piros köröszttel. Az öreg körorvos hatvan sebesült vitézt gyógyít most abban a kórházban. Van ott tuladunai, de székely gyerek is, meg lengyel ember, román legény, tiroli vadász. Vidáman vannak, mondják, nagyon jó az ellátás. Vasárnap is egy egész csibét kapott mindenki ebédre, a körorvos meg, amikor kötöz, cigarettával tömi be a száját annak, aki fölszisszen…
A lányok, akik bejárnak segíteni a kedves nővéreknek, — kicsiben csinálják. Reggel hatkor kitakarítják a szobákat, feladják a reggelit, ebédet, vacsorát, segítenek a konyhában. Nem ápolnak. Még le sem fotografálták ököt.
Csak egyszer esett fölszólamlás a koszt miatt. Vacsorára vékony ételt kaplak a hadfiak, valamiféle levest, a lányok meg, megszokásból, mégis fölrakták a kanál mellé a kést is, villát is. A katonák finom formát adtak a fölszólamlásnak. Beszélt az egyik, másnap reggel:
– Kisasszonykák kérem,,. egész éccaka azzal az éccejggal álmodtam!
Nagyon szivaroz a székely honvéd, tömött füstök lázonganak fölötte a levegőben. Két héttel ezelőtt lőtték át a mellét valahol Galíciában.
– Hallja vitéz, maga már szivarozik? – kérdem respektussal.
– Szivaroztam én mindjárt másnap.
– A lélegzéssel se volt semmi baja?
– Hogyan lett volna… Inkább könnyen ment, hisz három likon kaptam egyszerre levegőt.
A jegyzőnk fia volt az első halottja a falunak. Kár érte, nagy kár, egészséges, széles vállú, vastag nyakú fiu volt a jegyzőnk fia.
Azóta rátalált már többre is a halál…
Azt mondja egy öreg anyó (perkál keszkenő van a fején):
– Bizony, az én fiam is oda van Galíciában, idestova öt hónapja. De milyen derék, erős gyerek az én fiam! Iszen legalább lenne ott vagy száz olyan, mint az én fiam.
Összeszedték a prémeket, báránybőröket. Hósapka is készült elég. Anyám is küldött negyvennégy haskötőt, negyvennégy pár kapcát, tizenkét pár papucsot, – cifra ruha-maradékokból csinálták! – meg három báránybőrt, meg elküldte a karmantyúját. („Abból is csinálnak valamit Pesten!”)
*
Most nagy, széles hátú, politúros asztal mellett kapirgálom – hegyes tollal – a papirost. Délben, meg este fehér abroszt terítenek erre az asztalra, mivel olyankor esznek mellette.
Esteledik, sötétedik.A kályhában sóhajtozva áldozza föl magát a bükkfa, hogy meleget adjon.
Semmi zaj, csak olykor, – igaz, szabályos időközökben – mintha apró kövecsek pottyannának apró kövecsekre. Anyám kezében perceg az olvasó. Anyám imádkozik csöndeskén… Minden alkonyatkor leimádkozza egyszer az olvasót… Mitőlünk is elment az öcsém, a Géza.
*
Ne gondoljátok, pestiek, hogy falum kórházában nem volt színielőadás – karácsonykor. Kisleányok játszottak a darabban és a kedves testvérek rendezték. A „színpad” hátterében vár kevélykedett papirosból és a büszke várkastély ablakai ki voltak világítva sorjában. A várkastély-toronyból nem hiányzott az óra, az óra lapján meg volt mind a tizenkét római szám, csak éppen hogy nem forogtak a mutatók. Meg is nézték a darabot a vitézek mind a két ünnepen, mert mondom, igen gyönyörű volt a játék…

[Forrás: Pesti Napló, 1915. január 1.]