Amikor én gyerek voltam, még nagyon sok ház falán tátongtak ágyúgolyó ütötte lyukak. Bombatölcsérekben bújócskáztunk, és kiégett harckocsik oldalán csapkodtuk le az ipi – apacsot. Anyám mindig ideges lett, ha megtudta, hogy már megint egész délután partizánosdit játszottunk a Bakér – parton. Hogyne lett volna az, amikor néhány hete robbantottak föl néhány döglött bombát a tűzszerészek a partoldalon. Meg is ígértem nap – mint nap, hogy nem nyúlok semmiféle ócskavashoz, aztán siettem a műhelybe, mert a fél falu gyerekének én csináltam a játékpuskákat.
Akkoriban még nem volt televízió, alig néhány éve ért véget a háború. A kátránypapírral beragasztott ablakú moziba jártunk vasárnaponként háborús filmeket nézni. Nem emlékszem már, miről is szóltak tulajdonképpen ezek a filmek, de az közös volt bennük, hogy állandóan csak lőttek. Töltöttek, lőttek, töltöttek. Lőttek, aztán már nem is töltöttek, csak lőttek. No meg az, hogy mindegyikben volt legalább egy hős partizán. Másnap, tanítás után rohantunk a Bakér – partra, elővettük a fapuskákat, és újra játszottuk a filmet. Partizánok voltunk, pilóták, meg harckocsizók. Hősök. Hős katonák, akiket nem fog a golyó. A végén összeszámoltuk, ki hány ellenséget lőtt le. Akinek a legtöbbet sikerült kilőnie, az lett a másnapi parancsnok.
Egyik nap éppen a legújabb fegyvereket faragtam, amikor megállt a hátam mögött nagyapám.
– Hát ebből mi lesz, kisfiam? Székláb?
– Micsoda? – kérdeztem vissza sértődötten. – Nem látja, nagyapa, hogy géppuskát csinálok?! Ma én leszek a parancsnok. Annyi ellenséget lelövök, hogy….
– Ellenséget? Ki neked az ellenséged?
– Hát… a Kovács Pista, meg a Burján, meg…
– Gyere csak velem egy kicsit! – fogta meg a kezemet. – Mutatok neked valamit. A géppuskád megvár…
Bevezetett a szobába, és letolta a nadrágját. Értetlenül bámultam rá, hiszen még soha nem csinált ilyet. Ha csak derékig mosakodott is, mindig kiküldött a szobából. Most megfogta a kezemet, és a combjára tette.
– Simítsd csak végig nyugodtan – mondta. – Érzed azt a nagy lyukat?
Valóban olyan volt a combja, mint a kuglófsütő. A közepén akkora mélyedés, mint a tenyerem.
– Érzem – feleltem megszeppenve, de nem mertem megkérdezni, mi az.
– Géppuskagolyó ütötte át – mondta – még 1915 – ben. Szerencsém volt, elkerülte a csontot, de harmincöt éve viselem a nyomát, és a halálomig viselni fogom.
– Az ellenség lőtte le a nagyapát? – kérdeztem indulatosan. – És lelőtték az ellenséget is? Én biztosan lelőttem volna!…
– Ellenség? Ugyan, kisfiam…- mondta szelíden. Talán ő is asztalos volt, mint én, csak éppen oroszul beszélt…
Nem győzött meg az érvelése. Mi az, hogy nem ellenség? Aki lő, az mind ellenség. Bezzeg, ha én ott lettem volna…Majd én megmutattam volna…
– No, majd én adok nekik! – fogadkoztam magamban, és úgy harcoltam egész délután, mint egy oroszlán. Újra én lettem a parancsnok. Csakhogy meg is fáztam, és másnap ágyba dugott anyám.
Néhány nap múlva beteglátogatóba jöttek hozzám a barátaim.
Mind ott voltak, csak Jancsi nem. Anyám, mint a csibéit féltő kotlós, széles mozdulatokkal, zavartam tessékelte őket közelebb, és egyre unszolta: meséljék csak el, mi történt! Szemében ott ült az aggodalom és a ki nem mondott szemrehányás: „látod, én megmondtam…”
A történet, amelyet egymás szavába vágva meséltek, valahogy így hangzott:
A partoldalban partizánoztak, és Jancsi talált a fű között egy töltőceruzát. Bárhogy nyomkodta is a végét, nem akart előbújni a hegye. Ekkor megcsavarta, hogy megnézze a belsejét, az meg fölrobbant. A fiú a szeméhez kapott, és véresen rogyott össze. Szerencsére éppen arra járt valaki lovas kocsival, és bevitte az orvoshoz. Talán életben marad, de az egyik szemét mindenképpen elveszti.
Egyik lábukról a másikra álltak, és szemlátomást kerülték egymás, és főleg anyám tekintetét. Mintha ők adták volna Jancsi kezébe azt a bizonyos robbanó ceruzát. Szerettem volna minél többet megtudni a dologról, hiszen olyan hihetetlen volt az egész, de a fiúk gyorsan elbúcsúztak, és siettek kifelé.
Ketten maradtunk nagyapámmal. Ajkát összeszorítva ingatta a fejét. Én a párnába fúrtam az arcomat, és sírtam. Ekkor gyengéden megsimogatta a fejemet, és megkérdezte:
– Holnap milyen puskát faragsz, kisfiam?
Jó ideig nem válaszoltam, csak nyeltem a könnyeimet. Aztán erőt vettem magamon, megsimogattam a golyóütötte combját, és szemlesütve mondtam:
– Ugye meg tetszik tanítani engem is széklábat csinálni, nagyapa?!

*

Szeretettel meghívnak minden érdeklődőt

T. Ágoston László: Napijegy a holtágra, valamint a Tapicskoló
című novelláskötetének könyvbemutatójára.

A könyvet bemutatja és az íróval beszélget Kaiser László író, költő, a Hungarovox Kiadó vezetője

Közreműködnek:
ifj. Ágoston László operaénekes
Rudas Attila színművész
Emszt András zongoraművész

A könyvbemutató helye: Rákoshegyi Közösségi Ház
Rákoshegy, Podmaniczky Zs. u.3.
Időpontja: 2014.november 29 (szombat) este 6 óra (pesti idő szerint)