Irodalomtörténészek és kritikusok megkövezhetnek, de véleményem szerint XXI. századi civilizációnk elköveti ismét azt a hibát, amelyet sok-sok évszázadon keresztül elkövettünk. Miről beszélek? Nos, a köztünk élő mai írók, költők megbecsüléséről! Szép dolog megsárgult könyvlapok között töprengeni arról, hogy egy-egy verssel mit szeretett volna kifejezni a költő. Talán érdemes lenne megkeresni, felkarolni a mai tehetséges alkotókat még életük során és megkérdezni tőlük.
E bevezető után térjünk rá kritikám tárgyára, ami nem más, mint Vasi Ferenc Zoltán: Sok nagy malőr c. vékonyka kis verses kötete, amely 56 oldalas terjedelmével sokak számára talán nem is igazán könyv. Pedig nagyon is az, és érdemes kézbe venni. Címe ellenére nem egy szórakoztató irodalomba tartozó újabb förmedvény, mert ezekből található jó néhány a könyvesboltok polcain. Ez a kis kötet egyszerű borítójával, halkan mesél nekünk, akik bepillantunk a fedele mögé és nyitottak vagyunk Vasi gondolataira.
A keserűség cseppjei már az első oldalakon felütik fejüket. Nem csak Petőfi, Radnóti, József Attila szenvedett élete során, hanem Vasi is. Átélve hasonló kínokat félve egyensúlyoz a világ és a túlvilág között Hit, veszélyek között c. első versében: „Tátong a mély,/átjár a nagy szakadék szédülete,/s én ezen a pillesúlyon röptömben élem/ a világ kavalkádját,/a távlattalan űrhöz képest/parány magam álmait kergetem,/reménye nélkül…”
Mondhatnánk azt, hogy miért olvassuk tovább, ha a költő már a kötet elején mindent feladott, reménytelenül tekint a jövője felé, de a kíváncsiság hajtott és tovább olvastam. Előkerülnek a válaszok a miértekre a Márianosztra és a Pokolélmény c versekben, már rögtön a folytatásban. A korán elvesztett édesanya motívuma, és a jeles elődökkel való élete párhuzamának képe: „Elővillanni látom/a történelmi arcok/tükörreflex-bánatát,/a vonásaim mögé rejtett/Igazság/derengő nevetését.”
Nem finomkodik Vasi a szavakkal, naturalisztikusan fejezi ki véleményét a mai társadalomról és a képmutató emberekről, világról: „Szivárványról zuhantomban/’pokol-éjjel’/belülről rothadó emberekkel/találkoztam…/vérük szurok volt,/szájuk gennyt rózsállott…”
A sorok nem olvasóbarát rímes rigmusok, hanem egy megtört élet pillanatképei, „egyszerű” őszinteséggel írva, mint a továbbiakban az édesapa halálos ágyán történő kínok közti vergődése, amelyet a család hidegen néz végig. „Ember embernek farkasa” tartja a mondás és ez úgy tűnik Vasi esetében is igazolódni látszik. Saját életünket leginkább saját szeretteink tehetik tönkre, ha megszűnik a másik iránti figyelem és összetartozás érzése, ami sokszor mostani elferdült és sarkaiból kifordult világunk egyik nem túl kellemes jellemzője.
A mindenéből kisemmizett fiú képe rajzolódik ki a kötet további verseiben, az önmagába forduló remete képe: „Felveszem a betegek kenetét,/ezentúl magamba vagyok zárva,/gyónástalanul sötét a lelkem…”
A kötet közepén egy éles fordulattal vidámabb képek villannak fel, esküvőről, a fiatalok boldogságáról, megkapó természeti képek: „arcodba zuhognak az álmok/vér-parazsos minden éjszaka/tulipánnal pofoz fel a hajnal…” A képeket azonban itt is bevonja a nyomasztó hangulat, a szóképek magukért beszélnek: mutált hangon szóló madár beszél az emberekhez, majd a testiség képei is előkerülnek nevén nevezve kertelés nélkül a beteljesülő vágyakat, majd újra visszatérnek a természeti képekbe csomagolt félelmek: „Arcot nyit feléd egy virág,/Szája nincs, bár hallom a hangját,/hisz szótlanul is szól hozzád,/s oldja a csöndje a görcsöt…”
A nyomokban felbukkanó fekete humor, az érdekbarátok, kocsma hangulata, felszínes boldogság pillanatmorzsái tarkítják a folytatásban a versek sorait. Korkép és kórkép a mai élet sötét oldaláról, naturalisztikusan, néhol durva szavak szándékos használatával. Finnyáskodhatunk, hogy ez nem költészet. Talán a szó hagyományos értelmében nem egészen, mert nincsenek mindenhol rímek, rímképek, viszont vannak helyettünk őszinte érzelmek, kifejező sorok. Az ösztönösen megírt, leírt gondolatok, egy lecsúszott élet pillanatképei, elkeseredett küzdelem az alkohollal, társtalansággal, megtűrtséggel, kilátástalansággal, ahol egyetlen társ maradt csak, a papír, amire leírhatja Vasi minden bánatát: „Köszönöm, hogy vagy!/Két leplezetlen orcád/elbír ezer simogatást,/elbír ezer pofoncsapást,/Szia! Papírlap!”
Nem maradhatnak el az Istenhez szóló versek sem, a Hitbe kapaszkodó költői fohász: „Eltűnik a nap, sötét van,/add vissza Isten az eget,/szárnyai nőttek a fáknak,/értő kezek nélkül szenvedek.”
A kötet rövid prózai oldalai a versek között csak erősítik a kötet nyomasztó hangulatát, bemutatva a család hidegségét. Valós, vagy álomvilág villódzó részletei? Csak a költő tudja igazán, de a versekből kiindulva hajlok a valódi történések ábrázolása felé.
Humorként fogható fel Aladdin története XXI. századba helyezve ahol nem olyan szerencsés, mint a mesében, mintha nem találná a helyét ebben a világban, de végül kicsit másképp mégis azzá válik. Követik hasonlók: Vers az Unicumhoz, majd az útkeresés pillanatnyi kikötői és beszélgetések a már nem élő édesanyával (Anyám, megbocsátasz nékik?), vagy kitalált figurákkal, pl. hó-angyallal (Bú-támasztó).
Elkeseredetten keres párhuzamokat, más hasonló sorsú történeteket annak igazolására, hogy nincsen egyedül, hogy vannak hasonló sorsú életek. Talán a megnyugváshoz szükséges Vasi számára, aki mindennapi félelmeinket is belefogalmazza saját sorsának bemutatásába. A kiszolgáltatott kisember mindennapjai köszönnek vissza a lapokról, akik robotként élik sorsukat és apró piszkálódásokban élik ki kegyetlen hajlamaikat.
Az utolsó vers (Beszédrostok – ízesül) utolsó sorai védő motívummal záródnak, fájdalmas lezárással, újra a magány hangulatával, de egyfajta bensőségesebb megnyugvással: „Szavak szárnya a falakon, Erika szerint képzelődöm./A függöny eltakar mindent. A fényt is./A magányt nem.”
Lehet szeretni és nemszeretni Vasi költészetét, bizonyára nem tökéletes, viszont egyedi, őszinte, szókimondó és felhívja a figyelmünket arra, hogy legfélelmetesebb ellenségünk az elmagányosodás. Sötétebb és félelmetesebb minden másnál, mert eltorzítja az ember életét, megnyomorítja minden napjait. Érdemes ezen elgondolkodni, és becsengetni „elfelejtett” rokonainkhoz is, egy-egy jó szóval.
Ajánlom azoknak ezt a kis kötetet, akik nem a látványos könyvespolcon csillogó vastag bulvár könyvekre vágynak, hanem egy csendes segélykiáltás perceinek megismerésére. Talán az is segít Vasi Ferenc Zoltánnak, ha olvassuk műveit és ismeretlenül is üzenünk neki. Talán…
*

A kötet megrendelhető az alábbi címen:

megrendelem@undergroundkiado.hu