Battyogok lefele a vásárhelyi Széll Kálmán utcán, a macskaköveken, aztán a kereszteződésnél megtorpanok. A Németváros felől kifordul a Hunyadi János utcába egy bőszen klattyogó fiáker, a bakon álmos, keménykalapos atyafi, erre aztán lesirülök a Klastrom utcába, a fal mellé húzódok, hogy helyet adjak az ócska konflisnak. Utána szaporázok elfelé, a vár irányába, de még mielőtt elérném az első bástyát, ami egy kőművesköpésnyire van a Bem József utca elejétől, beugrom a Súrlott Grádicsba. Termetes asszonyság tehetetlenkedik és tehénkedik a pult mögött. Leülök. Odajön. Naná hogy odajön, majd én megyek oda hozzá, hát a rosseb, az menjen, szóval odajön, hogy mi kéne. Egy flekken kéne, egy fatányéros, angyalom, mondom neki, az kéne, mert nagyon korog a gyomrom, szóval hát hozzon egy fatányérost, olyan jó kövérkéset, és sok-sok kovászos uborkát hozzá. – Fatányérost? – mondja; – fatányérost, ugye, na, hát az nincs! De van finom Skandi vodkánk, van Napóleon… Hagyjon már, asszonyság, nem kell nekem semmi kandi, kandikáljon maga a Napolejonyja után, engem hagyjon, nem harcolni, enni akarok, mert éhes vagyok, érti? Éééhes, korog a gyomrom. Étel az nincs, punktum, dörren rám a söntés éber őre, de ha uraságod esetleg egy jó hideg Bergenbiert óhajtana… Bergenfrászt! Jó nekem a Bürger, illetve hát jó lenne a Bürger, egy jó nagy kriglivel, de csak a flekken után, ha meg nincs flekken, ha nincs kovászos uborka, akkor igya meg a kandi napoleanyját maga! – fut fel bennem az ágaskodó gutaütés, s kifordulok azokon a felsikált hágcsókon. Át a Fazekas utcán a Szent Miklós utcába, onnan le a Nagyközön, de még mielőtt befordulnék, ott a patika a Régi Baromvásár utca sarkán, ide még bekukkintok, hátha adnak valamit erre a nyomor gyomorkorgásra, valami cseppet, vagy kanalas orvosságot, addig is, amíg valami ehetőt kitalálnak nekem. Nahát neeem, itt sincs semmi, se keserűsó, se karlsbadi só, se semmilyen só nincs. Majd lesz koporsó, kedélyeskedik a patikus, jó kemény fából, ha nem jó nekem a Lucullin, a Colebil, a Triferment. Hát nem jó, a kéngyértyáját, nem jó, s különben is az ilyen triferment, vagy mi az ánti, trifertály eszement patikusokkal tele van már a kamáslim. Sántikálok lefele a Nagyközön, amikor megcsap a finoman sercegő hús illata. Tudják, milyen az, úgy birizgálja az embernek a heftjét, elcsorran a nyálad, mint kutyának, amikor koncot szaglant. Különben is, Flekkenburgban élünk, vagy mi a fészkes fene… Akkor hát ezt még megpróbálom, ide még betérek, hogy hát… hátha… Na lássuk csak, szag az van, mint a vásári mészárosok sátrainál, hát lehet próbálkozni. Benn magas székek, még magasabb asztalok. Úgy látszik, errefele mindenki mélynövésű. Ette fene, ezen ne múljon. Mondom a piros fityulás kisnaccsádnak…, mecsoda ízlés, piros fejkendő, alatta meg a szép kék…, na igen, kék a szeme… na meg az alja is, a szemének az alja, ne tessék már viccelődni. Biztos odavágott neki a góré, mert túl lassan pucoválta a pityókát, szóval mondom neki, hogy adjon már egy adag kofapecsenyét. Mire aztán kikel a szép piros képiből. Hogy mit képzelek én, micsoda kofa, hogy kofa magának az édes jó keresztanyukája, én becsületes angazsált vagyok, nem kofa, még a somerkönyvet sem vette el a patron… Mondom, ne tessék má’ izélni kisnaccsád, nekem csak egy kofapecsenye kéne, teccik tudni, olyan jó kövér, hogy csöpögjön a zsír róla, bele a kovászos uborkába. Hogy ő nem tudja, mi az a kofaizé, de ha enni akar a kedves vendég – ez én volnék -, tud szolgálni jó finom kebabbal… Na jó, ne is mondja tovább, a babot… érdekes, nemrég még fuszulykának mondták…, szóval a babot én már zsenge gyermekkoromban is utáltam. Szellentésileg. Mire ő újból próbálkozik. Hogy akkor tessék talán inkább scsebabcsicsát rendelni… Elfut a pulyka meg a méreg. Mondtam már, hogy bab nem kell, se bab, se csiccsel, se anélkül. Meg különben is, miféle csiccsel?! Na tudja, hagyjuk az ilyen tisztességtelen ajánlatokat, én egy becsületben megőszült családapa…, na halljanak oda, még hogy csiccsel… Szabódik a leányzó, hogy az tulajdonképpen mititej, ne szarjam a bokrot, nem akart ő tőlem semmit, csak a piccset ajánlotta… Még hogy a piccset! Meg hogy én, a bokrot! Na, tisztulás ebből a bűnbarlangból!
Végigrohanok a Hajós közön, a Tyúkszeren (nem szar, szer, ne tessék már megint izélni), a IV. Béla úton, na jó, negyedik Béla, a Lajos király utcán, vissza a Nagy Szentkirály utcán, a Pintyi közön, meg a Szentgyörgyi utcán, Kis Szurdék, Nagy Szurdék, fel a Kövecsesen, át a Cigánymezőn.
Fel a Rákóczi, Bercsényi, József nádor utcán, na, hol vagy, Tyukodi pajtás, a Bethlen Gábor sétányon, s már ott is vagyok, ahonnan indultam. A Hunyadi János utca sarkán. Ahol aztán vészesen csöngetni kezd egy villamos. Ennek fele sem tréfa, irány visszafele, minél előbb el innen, ahol az ember életére törnek az ilyen csilingelő omnibuszokkal. Lerohanok az Antonescu sétányon, a Babes utcán, a Bujoruluion, az Andrei Sagunán, az Avram Iancun, a Republicii-n, aztán a Revolutiei után betérek a Calarasilorba, a Closcába, a Cuza Vodába, át a Baladeien, az Enescun, a Trandafiriloron, Kogalniceanun, a Mihai Viteazulon, s pihegve állok meg a Verii sarkánál. De az a rohadt villamos még mindig csenget, zakatol, itt van a nyomomban, ez már tisztára vásárhelyi elmebaj, itt csörög a fülemben, zakatol az agyamban… De várjunk csak! Hol van Vásárhelyen villamos?! Milyen villamos? Hát az, amelyik úgy csenget, zakatol itt a fülem mellett. Hogy is van ez? Azannyát!, de hát ez a vekker! Hogy azt a négy lábon járó, dohánytermelő, nádvágó, szakramentumos herkópáterét a kékre festett, búvalbélelt, szentharangos…

Forrás:  Az eltérített felvonó. A Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája 2005-2010. Válogatta és összeállította Bölöni Domokos. Kedei Zoltán rajzaival. Szerkesztő: Bögözi Attila. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011