Antwerpen előtt, a thurnhout-i kapunál épült a kisvasút váróterme. Kegyetlenül hideg van odakünn, az utasok mind az izzó, meleg kályha körül szoronganak, amelynek a tetején egy nagy kannában gőzölögve forr a kávé. Német katonák is vannak a várakozók között, öreg népfölkelők és flamand parasztok, akiknek a csizmájából kilátszik a belegyürt szalma. Az ablaküveget átláthatlan, fehér jégpáncéllal vonta be az éjszakai hideg, de most már gyönge, halványan fénylő napsugarak tűznek le a jeges, hideg vidékre. Az ablakról lassan leolvad a jégtakaró és odakünn feltűnik egy fiatal nő. A hideget, ugy látszik, fel sem veszi; gyönyörű prémkabátba van beburkolva, de a nyaka egészen csupasz és apró lába kivágott lakkcipőbe van bujtatva. Csodálatos jelenség ez a karcsú, törékeny nőalak itt, ezen a helyen, ahol csak olyan emberek jönnek össze, akik komoly üzleti ügyeket intéznek és kénytelenek a kisvasuton utazni. Mit akarhat ez a hölgy, valami illatos, meleg boudoir asszonya, itt, a tejárus asszonyok, szuronyos német népfölkelők és nagycsizmás flamand parasztok között?
Felszállunk a vonatra. A német népfölkelők már régen nem láttak ilyen előkelő, fiatal teremtést. Kissé zavartan fészkelődnek a helyükön és igyekeznek uriasan, imponáló nyugalommal fújni magák elé szivarjuk nem éppen illatos füstjét. Mikor az első percek csodálkozásán és elfogódottságán túlesnek, hangos beszélgetést kezdenek. A hölgy azt hiszi, róla beszélnek és miután észrevette, hogy értek franciául, méltónak itél a bizalmára és felém fordul:
– Chvagnaschagna! – Mosolyogva néz rám és valami helyeslő, beleegyező vonást keres az arcomon. Azután folytatja:
– Micsoda utálatos nyelv ez a német! Chvagnaschagna!
Előrebiggyeszti piros, talán kissé kifestett ajkát és diadalmasan néz körül. Talán azt hiszi, hogy az ő nem tetszése nagyon megszégyeníti a német nyelvet és a körülötte ülő németeket. De miután a megtámadott katonák erről a megszégyenítésről egyáltalán nem akarnak tudomást venni, egészen kiönti előttem a szivét:
– Most Hollandiába utazok, Vlissingen-ből átmegyek Angliába, onnan megint visszajövök Calaisba és ott meg fogom őt találni. Oh, biztosan megtalálom, még ha minden lövészárkot végig is kell járnom utána!
Előveszi a papírjait és megmutatja nekem, hogy ő egy francia tiszt felesége, a háború elején Brüsszelben maradt és férjétől már hónapok óta nem kapott hírt.
– Igen, – mondja azután – a lövészárokba is utána megyek!
– De előbb még – vetem én közbe – kétszer át kell kelnie a tengeren. A hajója aknára futhat és felrobbanhat, Calaist elfoglalhatják a németek…
Mosolyogva rázza a fejét. Vajjon megtalálja-e majd a férjét? Ő nem kételkedik; oh, hogyne, természetesen! És azután? Azután a világ minden kincséért sem engedi el többé! Ő már százszorosan megtette a maga kötelességét. Nem bocsátja vissza a tűzvonalba többé. Nem is gondol arra, hogy az ő asszonyi szava talán nem lesz elég ennek az álomnak a megvalósítására. Mindig újra elmondja, hangosan és szenvedélyesen:
– Nem, ő nem mehet többé a tüzvonalba!
Bízik abban, hogy el fog érni mindent, amit akar és a bizalommal egyelőre beéri. A gyors beszéd, ugy látszik, nagyon kimerítette. Nem bánja már, hogy álmos arcocskája hirtelen nagyon gyermekes és naiv kifejezésűvé válik. Lehunyja a szemét, feje a mellére csuklik és elalszik. Mélyen, szabályosan lélegzik, a levegő hangosan, kissé sípolva tódul a tüdejébe. A kocsiban nagyon hideg van, törékeny teste még a meleg prémkabát alatt is reszketni kezd. Az egyik népfölkelő feláll és lekeriti a nyakából a nehéz, német katonai köpenyeget. Atyai gondoskodással teríti rá á szép belga asszony remegő vállára. A hölgy nem remeg már, összebújva, nyugodtan alszik a meleg német katonai köpeny alatt…
*
Reggel öt óra van. A thurmhouti templom előtt hideg, kemény szél süvölt. De ez nem zavarja a tizenöt szerzetest, akik csuhájukba burkolva, már hajnalhasadás óta a templom előtt állanak és dideregnek a csikorgó hidegben. Valamennyien karmeliták, a kisvasuton Moll-ba vagy Westerloo-ba akarnak utazni, hogy valamelyik szent helyen imádkozva töltsék a vasárnapot. A vonat késik és a fiatal emberek – sok közülük még nincs is felesküdve – járkálni kezdenek. Gyorsan sétálgatnak fel és alá, utjuk végén mindig hirtelen megfordulnak. Kámzsájuk ilyenkor meglebben a szélben. Mikor elmennek előttem, két szót meghallok a beszélgetésükből. „Inscenierung, Terentius!” Ugy látszik sem a hideg, sem a háború nem tudja gondolataik rendes menetét megzavarni.
Váratlanul, meglepően egy asszony jelenik meg köztük. Nem látom, hogy fiatal-e, vagy öreg, feje és arca kendőkbe, shawlokba van burkolva. Eleinte egy helyen mozog, azután követi a karmeliták példáját és ő is sétálgatni kezd. Láthatatlan szemei állandóan a földre tekintenek.
Végre megjön a vonat. Valamennyien beszállunk. A szerzetesek hallgatva ülnek a helyükön és szótalanul, némán nézik az ablak előtt elfutó, végtelen, fehér hómezőt. Hideg van. A hölgy, talán csak hogy a vérét gyorsabb keringésre serkentse, beszélni kezd.
– Istenem, Istenem, vajjon merre lehet az én gyerekem! Három hét óta keresem már, – hiába. Először azt hittem, hogy Ecloo-ban van, a zárdában. De onnan már vég elmenekült, Rozalieval együtt.
A karmeliták feléje fordulnak és hallgatva néznek rá, A kocsi homályában olyanok, mintha mind testvérek lennének, egyforma ruhába öltözött, kámzsás, csuhás testvérek. Szomszédnőnk tovább beszél:
— Rozalie jó leány ugyan, de az anyát nem pótolhatja ő sem. Különben nem vesztették volna ugy el a fejüket és nem menekültek volna Remonchamps-ból Gent-be és onnan Ecloo-ba az apácákhoz. Azóta nem találom a nyomukat többé. És ez már három héttel ezelőtt történt. Ha Fourney-ba akarok menni, ahol Rozalie szülei laknak, át kell mennem a német harcvonalon. Át fognak vajjon bocsátani, ha megmondom, hogy a leányomat keresem?
Az utolsó kérdés nekem szólt. Feleltem rá:
– Ha a németek át bocsátják, hogyan fog átjutni a belga és francia vonalon? Hogyan tudhatja, hogy ők… és hátha tüzelni fognak?…
– Akkor egyszerűen felemelem a kezem és feléjük kiáltom, hogy a gyermekemet keresem! Majd meglátom, hogy meghallgatnak-e!
A fiatal szerzetesek mind helyeslően, beleegyezően bólintanak, ők éppen ugy, mint az anya, nem látják a háborút, a golyók záporát, a srapnellek hullását, csak a leányt, aki az anyjára vár és csak egy jó barátnő vigyáz reá. Csak az anya felemelt karjait látják és azt hiszik, hogy ezek a felemelt karok megállíthatják egy pillanatra a csatát, hogy az anya gyermekéhez juthasson, ők hiszik. Az anya is hitte. Nem zavartam meg őket az ő hitükben és nem beszéltem arról, hogy a szerető anya kalandja milyen más véget érhet, mint ahogy álmodozók hiszik…

[Forrás: Pesti Napló, 1915. január 5.]