Hogy válasszam ki az egyik legkedvesebbet… Nehéz. Wij trädgård. A kert Wijben. De nem a rózsakert, nem az erdőrészleg vagy a virágzó len, hanem egy alig érezhető érintés.

A vendéglőben ülünk, a nagy szám a körítés – a kertészet termelte zöldségekből. A hús: közönséges disznó, sütve, kissé elsütve az egyik ”füle”, nos, éppen arra száll alkalmi látogatóm. Egy darázs, 2010 a darazsak éve, legalábbis Svédországban.

Bele van pistulva a kissé elszárított, majdhogynem megszenesedett részbe, szárnyát emelgeti, úgy élvez. Valóban: nemcsak táplálkozik belőle, hanem egyenesen transzba esik tőle. Keringőzik rajta, más sem érdekli.

“Egy húsevő darázs!”, nem tudtam, hogy ilyen is van. “Egy különc?” Máris rokonszenves számomra.

Hagyom, hogy lakomázzon, közben figyelem. Még a villám is, amelyikre a húst felszúrtam, még azt is igyekszem mozdulatlan tartani, el ne ijesszem.

Elérkezik mégis a távozás pillanata. Az elválásé. Hiszen annyira összenőttünk azalatt a két-három perc alatt!

Felszáll, félkört ír le, majd olyan alacsonyan száll el jobb hüvelykem fölött, hogy ráhelyezi egy pillanatra a lábát a bőrömre. Röptében. Mintha csak meg akarná segíteni magát a repülésben, azzal, hogy ujjamon lendületet vesz.

Én tudom, hogy az a “köszönöm”-je. Amiért türelmes voltam hozzá, hagytam, hogy fejezze be. Fontos számára – ki tudja, az anyag, amit villámon magához vett, mennyi időre kitart… Nekem is sokáig megmarad a parányi lábak suhanó érintésének emléke a bőrömön.

Egy kis szellő, amit maga kavart, majd az alig tapasztalható érintés. Megérintette vele nemcsak a bőröm, hanem a lelkem is.