A Londont járó idegennek a figyelmét aligha kerülte el a Lyons Corner House, ez a nagyszabású és népszerű étkező intézmény, amely az idegenforgalom középpontjában, a Coventry-street és a Windmill-street sarkán van. Ez a belvárosi drága telken álló palota, amelynek értéke maga is egy vagyon, pincéjétől föl legfelső emeletéig egyetlen café-restaurant. Itt a nap minden órájában étkeznek egészen éjféli egy óráig, amikor „time! time!”-kiáltással minden londoni lokálból kinoszogatják a vendégeket.
Az uzsonnai órákban az emelet valamelyik esztrádján vonós zenekar húzza London népszerű áriáit és a földszinten meg három emeleten, amelyek mind ugyanarra a belső hallra nyílnak, öt óriai tea, cut bread és teasütemény mellett hallgatják a londoniak Lehár, Jacobi és mások operettjeit. Így volt ez a’ háború előtt.
Ki tudja, milyen most a Lyons Corner House. Bizonyára mindennap tele van vendéggel, mert London ötmillió lakosából mindig bőven telik. A jól nevelt és kitűnően fegyelmezett publikum most is ellep minden széket, világvárosi takarékosságból széke lábai közé helyezi kalapját és higiénikus okokból tartózkodik a dohányzástól. A feketeruhás, fehérkötőjü kisasszonyok és a frakkos pincérek épp oly udvarias „thank you” köszönéssel adják át az elfogyasztott ételekről szóló „ticket”-et, amelyet a kijárónál, a pénztárnál kell megfizetni. De valami nagy változás mégis történhetett. Hiányzanak azok az angolosan simára borotvált arcok, amelyek londoni tartózkodásaink alkalmával ismerőseinkké váltak.
Ezek a pincérek a báború okából most csaknem egytől-egyig hadifoglyok. London valóban elrémülhetett, mikor végignézett hadifoglyain, hiszen legelőzékenyebb, legügyesebb, borravalóval leginkább elkényeztetett pincéreinek ismerős arcát pillantotta meg köztük.
Londonban nincs bejelentő hivatal és a londoni ember – kereskedőnél szokatlan tartózkodással – nem firtatja senkinek sem a nevét, vallását, származását. Csakis igy történhetett meg, hogy a londoni ember mindennapi életét német és főként osztrák, bécsi vagy prágai pincér, olykor magyar is, tette a legkellemesebbé. Természetesen nem kell valami kiterjedt kémhálózatra gondolni, hanem a pincér mesterség meglehetősen nemzetközi és egyik frakkos ember a másiknak súgja meg, hogy Londonban milyen jó a pincérek helyzete.
Azaz, hogy jó volt valaha. Mert néhány évvel ezelőtt, amikor Londonban jártam, már néhány pincér kiöntötte előttem a szivét, hogy az angolok üldözik őket, ha megtudják, hogy németek. Nem is szívesen beszéltek németül ugy, hogy mások is hallják, de annál jobban és buzgóbban szolgálták ki azt, akiről tudták, hogy Németország és a monarkia területéről érkezett. Ezt most már meg lehet mondani, amikor a megdühödt londoni tömeg állítólag szétrombolta a British Museum negyedének hires kávéházát, a „Vienna Cáfé”-t, hol tejeskávét és kuglófot lehetett kapni.
Már néhány évvel ezelőtt megkezdődött Angliában a lord Roberts, Kitchener és mások imperialista propagandája. Már akkor a képes újságok rajzban mutatták be a német invázió lehetőségét. A színházban németellenes vagy militarisztikus darabokat játszottak. Mindennap volt valami katonai parádé vagy London sétautjain csillogó csapatok felvonulása és nagyon sok utcasarkon verbuváló irodák voltak, amelyek a modern üzleti reklám minden élelmességével csalogatták az ifjakat a katonai pályára.
Csak a pincérek maradtak á helyükön, a Johanok; Józefok, Augusztok vagy Vaclavok, Jan-ok, esetleg Józsefek, Bélák, Gézák. Még londoniasabb lett a beszédük, még cockney-szerűbb a viselkedésük, még jobban megtanulták a londoni beszédet, a „slang”-ot és maradtak, kitartottak saját vesztükre az angol–német hadüzenetig, amikor már késő volt elmenekülniök.
Azt olvasom most angolországi jelentésekben, hogy Man szigetén, hová az angolok kétezer foglyot internáltak, lázadás történt. Ehhez a hírhez hozzá van fűzve, hogy a „hadifoglyok” legnagyobb része – pincér. Ebből világos, hogy nem fegyverrel a kezükben estek angol fogságba, hanem a vendéglői és kávéházi konyha mellől cipelték el őket, jórészt Londonból, hol a pincéreknek legalább a fele Németország vagy a monarkia alattvalója volt.
Szokatlan és regényes dolgot jelentenek ezekről a hadifogoly pincérekről, összeesküdtek és fellázadtak a rossz koszt miatt – amiből csak a koszt rosszasága látszik valószínűnek – és le próbálták teperni őreiket, hogy a tengerparthoz jussanak és lehetőleg egy hajót hatalmukba kerítsenek, amelyen semleges területre menekülhetnek. A hirek ez az oldala éppen az, amit az ember csak fejét csóválva fogadhat. Pincérek, az előzékenység és szolgálatkészség eleven szobrai, elkeseredhetnek-e annyira, hogy harcias ellentállást fejtenek ki fegyveres katonákkal szemben? Ez ugy hangzik, mint a „Monte Christo” regény egyik fejezete és lélektani valószínűsége nem sok. Egy kis morgás, lázadozás, hangosabb szó talán esett a rossz koszt miatt – amihez pincérek csakugyan nincsenek hozzászokva – de lázadás, ellentállás, hellén szabadságvágy, mindez csak kitalálás lehetett. Belelőttek a pincérek tömegébe, ez bizonyosnak látszik, de hogy a sortűz indokolt volt-e vagy csak utólagos igazolásra szorult, ki tudná most eldönteni háborús időkben.
Sz.

[Forrás: Pesti Napló, 1914. november 27.]