Beszélő ecset
(Részletek)

A játéknak sosem lehet vége. Vár a csúcs. Az üres Várhoz kötnek az önismeret szálai.
Maradj velem. Minden akkor kezdődött, hogy magamra leltem, egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem, lábnyom voltam sárban, fűszál iszapban, ólmos eső verdeste a tédem. Sziporkázó fény, sistergő zuhogás.
Maradjatok velem.

Nem kunyhóban, nem is palotában; „oltáros sátorban” születtem. Valóságnak hittem minden álomképet, és ma, az álomkép árnyékában cipelem a szembesülő múltat. Novemberi szürkeségben láttam meg a napvilágot. Sírással kezdődőtt. A kar átölelt, magához szorított, de nem sikerült ennyit mondanom: édesanyám. Eleredt az eső, aludtak a fák, álmát aludta a mező. Új élet született – örök gyötrelemre.
Hosszú az út Ravától a Vár-lakig. A sziszifuszi hajsza-küzdelemben jó itt megpihenni. Ezért vagyok itthon. Rava völgyében sivár lett az élet. Hallom a jajjkiáltást. Hallom a hívó szót: Térj vissza. Jöjj haza! A megbocsátás küszöbén engedek a hívó szónak. A seítségnyújtás emberi szándékával hazajövök. Belépek a templomba paraszti hűséggel. Érzem. Újból itthon vagyok. Keresem az örökfény emléket. Gondolatban mindig Ravában vagyok, és olyankor, ha körülvesz a csönd, felfogom a hegyek üzenetét. Elindulok a felemelkedő úton a temető felé. Baktatok a ciheres száraz ösvényein, az almafák rigófüttyös ősvényén, a verőfényes Bokros Völgyében, a borjúcsorda külön legelőjén. Borozda fölött az alsó fordulónál, a gémesfáknak híre-pora sincsen. A halottak útja is összeomlott rég. Csak dombok maradtak, sok apró domb, meg cserepek, cseréptöredékek. Budabércén, Budavárán hunok laktak hajdanán. A hegy alatt Buda király alussza álmát (a legenda szerint) hármas koporsóban: ezüstben, ércben és aranyban. A felkelő Nap ezt a hegyet világítja meg elsőnek. A történelem szele végigsöpört a ravai házak felett is. Görögtűzként állok Jóbérc tetején, a csúcson madarak dalolnak. Lent a völgyben ünnepre hívó karok ölelkeznek. Fény tör a magasba. Lesz még virágzás. Könnycsepp helyett lesz még gyöngyszem is a ravai házakon.
Valamikor réges-régen, nagyapáim idejében, malomkövet höngörgettem fel a hegyre, le a völgybe, araszoltam kis léptekkel. Valamikor réges-régen marhacsordát legeltettem. Lépegettem fennebb-fennebb, nagy árkokat átugorva gurultam a végtelenbe. Valamikor réges-régen, kánikula naptűzében homokvárat építettem. Jött a végzet, vörösvégzet, megcsúfolta építményem.
Varjúsereg kering az üldözöttek földjén. Szikrázó képem lezuhant a falról. Alábukom a Nap árnyékával. Gyűrűznek köreim. Rigófüttyös hajnalokra várva gyűjtögetem sárba tiport szentképeinket.
Asszonyok palástja, fekete ország. Menni, menni kellene valahová. Tűzvész utáni tükrözés, álomutazók időpalástja. Hallom a Kitartás szmfóniáját.
Ciheres ösvényén térdre ereszkedem, az emlékezés oldja álmaim borzalmát. Kötéllel füstillatban. Csattogtatom szárnyam a keserűség párájában, képek vörösben és kékben, szélmosoly az arcomon, csönd titok-fonala hangra, bajra, sugallatra, képek, képek, megfestendő létek, térdre roskadok, fejemre zúdulnak a képek, sajgó látomásaim. Golgoták világvallása, csúcsra érők csalódása, hulló fejek lázadása, csúcson túli tündöklés pusztasága, nyakkendős Szaharák homokzivatarja, tántorgó vízióim viháncoló lányai, esthomályi tüzek a Jóbérchegy ormán. Szivárványtapéta fenn az égen, gyöngyszemek Krisztus-arca a letarolt búzatáblában, illuziók és dúlt keblek között szorong örök nyaram.
Dunán, Volgán, Missisipin pokoljáratok. Nincs hely, ahová megtérhetnék cseresznyehólyagos nagy sebeimmel.
Képek lógnak a falon, állhatatlankodnak a megtévesztett szocreálból, hazugságból, hamis eszmék fekete gyászából, lekopott létünk vérfoltos félelmeiből. Letörlöm orcámról a szégyen pírját. Fut az élet, nincs megállás. Ébredek a játékból, és fölszabadítom a formákat. Várlakom ablakán beragyog a fény. Hallgatok a színekre, hallgatok a formákra, kötnek a színek, kötnek a formák. Fogynak a szavak, nő a gondolat értéke, megtérek terhemmel, feltörnek a szavak, kelepcébe csal a gondolat.
A játszóiszap elnyelte gyermek-lábnyomom, torzóvá lett az emlékezés. Festem a képet, felhőbe szívódik a kacaj. Menekülnék, de fennakadok a háló sűrűjén. Kényszerbérlettel csoszogok a csiszolt köveken. Magammal viszem a poros utakat. Magammal hordozom a kattogó vonatok dübörgését. Magamba rejtem a letisztult álmokat, utána majd kígyómérget oltok az alvadt időbe.
Eladó minden? A művészet nem eladó, nincs ára a képzeletszülte szépségkimondásnak: ha mégis meg kell válnom valamelyik munkámtól, vele együtt adom meztelen királyságomat is – röppályám görbe vonalán kiáltok: Vidd a nyereséget!
Mint groteszk álom, ajtómagasságban szárnyalnak a képek. Tehetetlenül fekszem a csupasz aszfalton, mint magányos tányér: laposan, mélyen, megered az eső, várok tétlen-tehetetlen árvízrémülettel.
Keresem a helyem nyári napsütésben, keresem a helyem csöndes patakparton, keresem a helyem gránit kőszikláján, megtalálom helyem kedvesem ölében.

Kedei festés közben

Valójában mi is a művészet? Talán: égig érő kapcsolat, csillagos égbolt, hajnal, test, gondolat, akarat, várakozás, kiteljesedés, öröm a szépségben, elegáncia, érzés, emlék, szeszélyes szenvedély, megrázó benyomás, tátongó mélység, a jelen hűsége, szárnyaló gondolat, angyalok tánca, téremlék, fénycsillag, harmónia, az elárult éj fanyar emléke, hit a szép kimondásában, amikor és ahol eltűnik az élet és a halál közti határ.
Szépségkereső útjaimon egymásba fonódnak elvek és előítéletek, groteszk görbületbe hajlítják apró gondjaimat. Ezek kötnek, meghatározzák festészeti tevékenységemet a szép, az emberi és igazsággal bíró mondandóim megfogalmazásában. Az ecset nekem minden percemet kitölti, beszélgető partnerem. Ezt mondja: tedd maradandóvá ittlétedet a születés bűvöletében. A szándék szorongásával hívatlan vendégként is vitába szállok: keresek szépséget a vadonban, játékot a réten, s a formák között tartalmi összefüggéseket tárok fel. Festek házat, fát és embert: hallgatom a föld dalolását, a táj zengő himnuszát, s figyelem, mint vonul vissza fészkére a nyár, amikor csutakol a lovász.
Tört formák szemtanúja voltam. Fölbillennek a tartóoszlopok. Sötét palástban suhan a hajnal. Felleg alatt bandukol a Nap. A hosszú utak esti félhomályában, mint megrakott szekér, viszem terhét a mának. Körülöttem rohan a sokaság, égve hagynak házat, hazát. Sorskereszt alatt hangolom a szépet, a szülőföld igézetét, a rögös életet, az akadozó szót, a nehéz kibírást. Helyzeteket és hangulatokat teremtek vásznaimon. Mozaikként rakom ki jelképeimet: a keresztet, a madárijesztőt, a fehérre meszelt házat, a sokat tudó asszonyokat, bogáncsot tördelő, simogató kezeket, a sikoly zuhanó madarát, megdőlt fák mélységritmusát és megrokkant emberek szétvert tűzhelyeit. Rögzítem az időt, a szétomló képzeteket, a sosem oldódó paraszti félelmet, a kékbe égett hegycsúcsot. Megálmodom a virágzást, nászából gyöngyszem robban. Fáj a felismerés: a mészillatú őszi éjszakában, amikor magunkra maradunk, kínzó gyötrelemben ég a gondolat.
Könyvemet az idő írja, a természet formálja, és a dolgos hétköz-ünnepnapok forgatják. Őrzöm lapjait, megbarnulva, széthullva. Őrzöm a szavakat, a jelképeket a romlott rend felett. Ropog a rend. Lassul a ritmus, ver, zakatol, liheg. Késik az oldódás.
Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem, az illúziók elrepültek, hintaszéken tovaszálltak. A számadás kényszere vezérel. Festeni, festeni, festeni…Lebegek a kifeszített vásznak előtt, félő, hogy befejezetlenül maradnak, s velük együtt összeomlik a valóság álomképe. A szavak is elnémulnak. Ezerarcú Múzsa vezeti ecsetem. Gondokból születik, és álmok táplálják. A képpel ingázom a térben, dacolok a múzsaörvénnyel. Lebben a szél, lobban a láng, jelzi a kép: „Itt vagyok.” A színek segítségével újraélem a kiürült „Paradicsomot”. A hazatalálás érzésével, a műterem csöndjében, királykék heverőn rubinteát kortyolgatok. A tea gőzében meglátom azt a képet, melyen a kiteljesedni vélt gondolatok csatát nyernek, s az elkoptatott szavak újjáélednek. Égi fényből koszorút fonok a kendős asszonyoknak, kezükből áldás az eledel.
Erős vár… A szülőföld igézetében és szeretetében bölcsőnk Ő és koporsónk. Ő a mi életünk, Anya-föld, Mese-madár. A reménység madara. Erő a megpróbáltatásokban. Benne születnek reményeink, álmaink. Bennem tükör. Visszapillantó. Mindig velem van.. Látom benne, ha süt a Nap tavaszi zivatar után. A virágokat, ha virágoznak a fák. A barátaimat, akik rám várnak a havason. A sokat tudó asszonyokat, a felejthetetlen arcokat, a gyökereket.
Tükröm a sorsom. Félhomályban, sötétben a Nap felé fordítja arcomat. Létem benne él, mint szikrázó gondolat. Szülőföldem. Anya-föld. Keletkezés és elmúlás. Fekete ország, asszonyok palástja. Látom a viharmezőket, a kereszttel jelölt ablakot, a tavaszi zivatart, a váratlanul ránktörő tűzvészt. – Itthon maradok. Magamban hordom a hegyek terhét, az árvízrémületeket. Fel nem adom őket. Túlélő leszek tűzvész után. Ár el nem sodorhat, mert erős vár a Föld.
Viaskodom szavakkal, színekkel, formákkal. A poézis hullámhosszán faggatom a történéseket és a legyőzhetetlennek látszó távolságot. Házak, ablakok, sorsok, életek, hínár és sár mindent kibeszélnek.
Vergődtem a szélben: egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem. Lábnyom voltam sárban, fűszál az iszapban. Magasra emelem sorskeresztem, megtörik a messzeségbe ívelő vonal, s a gyökerek is beszélni kezdenek. Mementóként megjelenik a három évi munkaszogálat, mint tanú, az egyetlen fénykép foltozott, acélszürke dokkruhában, s mellette édesanyám megsárgult levele: „(…) mintha Te érkeztél volna haza, olyan boldogan néztük a képedet, (…) most tettem fel egy kis csomagot, használd egészséggel.” – Miből futotta csomagra? – kérdezem fél évszázad év távlatából.
Letörlöm orcámról a könnycseppeket. A történelem cséphadarója megáll.
Kelet fényét felhők takarják, fekete gyásza a mának. A művészet lángja felemel. Fényt keverek a szürke hangulatba. Egyre jobban, kőkeményen, egyre mélyebb daccal keresem a helyem. Csak egy napot kérek…Függőindán kapaszkodó kezek, nem hagyhatom helyem. Köt a rend, a megpecsételt emberi sors, s benne a sikoly zuhanó madara. Fények, fények, fények…, fölcímkézett képek. Csak egy napot kérek, hogy valamit magammal vihessek. Magammal vinném a nagy találkozásaimat emberekkel, a Napot, a csillagokat. Még egy napot kérek, hogy megfesthessem a cifra gúnyában ágáló csüggedést, és vászonra vigyem az angyalok táncát.
Nyugvópontot keresek. Felmérem helyzetem, nem lázongok… Füstgomolyag homályosítja el a csillagrendképet. A sokasodó jelképek megfestésre várnak. Sétára indulok. A Vársétányon hullanak a levelek: sárgák, vörösek. Csokorba kötöm, és a saját árnyékomba helyezem. A képzelet hullámhosszán a lángoló szarvas méltóságával állok a szirtre.

A Vársétány görbe fái alatt, cinkos emlék nyomot takar. Lidérc-szellők mozgatják az egymásba kapcsolódó ágakat. A kobaltkék égbolt ráhajlik a régmúlt idő békehajlékára.
Mozaikként rakom ki magamban a csendet. Felzubog a dal. A csúcsnak titkát nem találom, gyöngyért sem szállhatok a mélybe. Megdermed a fagy. Szétfoszlik a fény. Beázik a föld.
Valamit magammal viszek. Valamit itt hagyok.
Pattog az ecset, alakulnak a formák, élnek a színek. A gyermekkor összedőlt tartóoszlopai, a tűzmadár égő csipkebokra, a tapadás, a föld és ég közötti sikolykiáltás, a gond, a téboly sorstémává alakulnak vásznaimon. Átszelem a térformát, növelem az erővonalat, megnő a perc arányértéke. A látás hatósugarába kerülnek a tárgyak, és mindent kibeszélnek, mindent elfecsegnek. Színben érvényesül az igazság szabálya. Keresi helyét a sárga indulat, a vörös riasztó emléke. Ismertté válik a nehéz menetelés alszegtől-felszegig. Dacolok a variációkban gazdag tájjal, a megkövesedett képélményekkel. A művészetben testet ölt a lebbenő nyár, a himbálózó szerelem. A művészet csapongó kísérlet, felém kúszik kutyahűséggel. Önvallomás annak igazolására, hogy a nagy titok megfejtéséhez nem elegendő a józan szerénység, a szolgai tisztelet, fontos a dolgok magukért való létezésének tudatosítása. Képeim kilépnek a valóságból, de magukon hordozzák a nosztalgiát, a nehéz kibírás cafatait, akár a földi élet gyöngyszemeinek szellemi igazságait. Fű, fa, virág, állat, ember elpuszul, a szellem örökké él. Ideiglenesen vagyok a földön, de tartozom a jelennek.
Festem a nyitás balladáját. Festem a lázban égő, szárnyaló gondolatot. Megfestem a valósággal egybeolvadt álmot. Forog a színpad.
Keresem az örök-fény emléket.
Reménykedem.

A játéknak sosem lehet vége. Vár a csúcs. Az üres Várhoz kötnek az önismeret szálai.
Maradj velem. Minden akkor kezdődött, hogy magamra leltem, egyszer fent lebegtem, máskor lent hevertem, lábnyom voltam sárban, fűszál iszapban, ólmos eső verdeste a tédem. Sziporkázó fény, sistergő zuhogás.
Maradjatok velem.

[összeállította: Bölöni Domokos]