Önéletrajzi dokumentumregény

Miután sikerült eladnunk a Wartburgot (hála istennek, megszabadultam egy fölösleges luxus­tól!), a papa lakását, végül meg a miénket, vettünk egy nagyobb, kétszoba-konyhás lakást a Liget utcában.
– Ez már döfi! – örvendeztünk Judittal. – Ha itt sem leszünk boldogok, akkor sehol sem.
A lakáshoz, amit én különösképpen értékeltem, tartozott egy pici szőlőlugas benne tíz tőkével.
– Milyen fejedelmi lesz nyaranta itt írogatni, napozni – indult be a fantáziám. – Hát még ha kút is lenne benne, mint a Malea-patak partján, a petrozsényi kertünkben!
Hát az nem volt, de emelkedett mellette, helyesebben roskadozott egy böhöm pajtaféle.– Ezt viszont sürgősen rendbe kell hozatni, még mielőtt a fejünkre omlik a mennyezet – jártatta körül tekintetét Judit a fészerben.
Neki is láttunk serényen, és egy hónap alatt kitűnő mellékhelyiséggé varázsoltuk a romhalmazt. Sajnos helyette a jövőnkről alkotott álmaink kezdtek lassan, fokozatosan porba omlani. Kiderült, hogy a felettünk lakó szomszédok még Kecskéséknél is lármásabb emberek. Egy ideig némán tűrtük a mérnök család magnózását, tévéjét, de mikor már a gyerekek is elkezdtek a fejünk felett futkosni, feldörömböltem a plafonon. Ez volt az olaj a tűzre. Minél jobban vertem a falat, annál veszettebbül zajongtak. És ez így ment napról napra órákig.
– Legalább a gyerekek ne hancúrozzanak, ha kérhetném – próbáltam puhítgatni az ösztövér mérnököt. – Kíváncsi vagyok, hogy éreznék magukat, ha önök laknának lent és mi táncolnánk nap mint nap a fejük felett!
– Minket nem zavar – húzogatta vállát a családfő. – A gyerekek meg hadd játsszanak, utóvégre azért gyerekek. Különben is mit reklamál? A házszabály szerint este tízig azt csinálunk, amit akarunk.
– Van fogalmad róla, milyen gonosz vagy? – vettem elő külön a mérnök úr 13 év körüli fiát is. – Nem hiszem, hogy a piarista suliban, ugye, odajársz?
– És ha odajárok?
– Nem hiszem, hogy ott ilyesmire tanítanak az atyák bennetek.
Erre a szemembe kacagott, és elszaladt. Nem tudom, más hogy reagált volna erre a helyzetre, de hogy én egyre kevésbé bírtam cérnával, azt a vak is láthatta.
– Nyugodj bele, ezek már ilyenek, és, ha a fejed tetejére állsz is, itt semmi sem változik – csitítgatott Juditka, bár olykor maga is majd szétrepedt dühében.
– Hacsak tovább nem állunk egy házzal – böktem ki a bűvös szót, amikor a gyerekek új hadicselt vetettek be ellenünk.
Kitalálták, hogy ők bizony segítenek az anyjuknak, és, amint hazajöttek a suliból, el kezdték verni az udvaron a szőnyeget. Nem törődtem velük, verjék csak! Eltelt tíz perc, aztán húsz, harminc. Semmi szünet. Nem is hagyták abba három teljes órán keresztül. Másnap felváltva folytatták, és hol a fiú, hol a lány szorgoskodott az udvaron.
– Jaj, a fejem! – kapott Ditta a fejéhez, és kiszaladt a kölykökhöz. – Ha holnap is porolnak, most már én mondom, nézünk új lakást valahol magunknak – jelentette be, amint visszajött.
Csodák csodája, abbamaradt a porolás, magnózás, futkosás, és olyan csend szakadt rám, mint amilyet eddig csak Petrozsényban éreztem.
– Mit csináltál velük? Megátkoztad, vagy megigézted a rajkókat? – hüledeztem.
– Á, ne ugrass, nem tudok én igézni. Kicsit elbeszélgettem velük, és annyi.
Hogy mennyi az annyi, vasárnap este kiderült, amikor nagy ricsajjal megérkezett a család vidékről. Hát ezért voltak olyan csendben két napig?! Utána persze újult erővel estek a szőnyegnek.
– Na, mi lesz? Költözünk, vagy maradunk?
– Csak egy icurka-picurkát várjunk még! Ne felejtsd, hogy azért ez a porolás sem kis munka. Nem adok két napot, és megunják.
Jól sejtette, tényleg megunták, ám helyette rákaptak a fallabdára. Puff-puff-puff, puffant a labda szobánk falán, mint a jégeső, miközben én a fal másik oldalán pötyögtettem a számítógépemen.
– Hé, az anyátok mindenét! – rohantam ki, mint az örült az udvarra! – Nem tűntök el innen a falamtól.
A gyerekek ijedten rebbentek szét, csak a mérnök fia nem mozdult.
– Nem hallod? – rivalltam a kamaszra. – Ha még egyszer döngetitek a falamat, kitépem a füledet.
A srác nem ijedt meg.
– A papa meg a magáét. Az udvar mindenkié, ahol azt csinálhatunk, ami jólesik. Különben épp a minap ígérte, hogy nemsokára kosárlabdapályát is csinál az udvaron – tette hozzá kárörvendően.
– Miiit? – kiáltottam erre akkorát, hogy két szomszéd, egy húsz év körüli hölgy és egy pizsamás úriember is kiszaladt az udvarra.
– Ki a franc üvölt itt, mint egy megszállott? – kérdezte a pizsamás.
– Hát nem látják, mit művelnek ezek a csibészek?
– Miféle csibészek? – nézett körül a hölgyike. – Én nem látok itt egyet sem. Vagy a mérnök úr fiával vannak gondjai?
– Vele vannak – mutatott rám a pizsamás. – Nem is értem, miért nem húz el innen a fenébe?
– Hohó, kicsit finomabban, Asztalos úr! Bántottam én magát valaha?
– Még kérdezi? És a pajta, filagória? Milyen jogon sajátította ki magának ezeket?
– Sajátítottam? Megvettem, uram, megvettem a házzal együtt, és ez nagy különbség.
– Mindegy, ennyi akkor sem jár magának. Tanácsoltam is a lakóközösségi gyűlésen, hogy osszuk ki az egészet igazságosan magunk közt.
– Baj van Köpecen – újságoltam Dittának, amikor hazajött az oviból. – Valahogy úgy tűnik, ebben a dobozban nemcsak a mérnökék, hanem a többiek sem tudnak minket lenyelni.
Szerencsére nem kellett sok ideig lakás után kutatnunk, mert éppen akkor adta el a házát Judit nővérének a szomszédja. És ez már ház volt, igazi ház, nem afféle apartman valamelyik lakónegyedben. De még haboztam, és bizony nem restelltem napokon át szimatolni a ház körül, mert hát a környezet, a szomszédok… Azért az sem mindegy ám, hogy kocsma vagy patika üzemel a közelben, tartanak-e kutyákat, és futballoznak-e az utcán gyerekek. A ház az oké volt. Három szoba, konyha, fürdőszoba, kamrák, garázs, kis kert, nagy kert, gyümölcsfák, és az ára is tűrhető, mindenesetre megvehettük volna, ha akarjuk. Juditnak tetszett. Naná, kinek nem tetszene, ha testvére a szomszédja. Hátránya, hogy Judit messzebb kerülne a munkahelyétől, ezzel szemben közelebb a központhoz, annyira, hogy akár gyalog is besétálhatunk a városba. Miután semmi gyanúsat nem észleltem a ház körül, még egyszer utoljára (Ditta tudtán kívül is) végigmustráltam a környéket, hátha találok ennél szebb, szolidabb hajlékot, amit pala helyett cserép fed és a falak sem vályogból épültek. Nem találtam, beköltöztünk anno 2000 no­vember 22-én.

(Folytatjuk)