(Olvasónapló)

A kérdésen sokszor eltöprengtem már, de az valahogy mindig megmaradt szónokinak; annak dacára, hogy a gyermekkor engem is, mint annyi mást, rajongó lelkesedéssel szállt meg a rézbőrűek életformája iránt. Az indián-láz, amely elsősorban olvasmányok felől és habzsolt olvasmányokban nyilvánult meg, magasra szökött, aztán hamarosan lelohadt – elmúlt, semmivé lett, a valamikori egészen otthonos indián szókinccsel együtt. Annyira se futotta belőle, mint

Cseh Tamásék bakonyi kalandja,

amikor a múlt század hatvanas éveiben ő és társai szabályos indián tábort vertek előbb a Vértesben, később Bakonybél határában. Vállalkozásuk nem csak egyszeri kalandnak, hanem visszatérő, télen-nyáron megismétlődő, harci játékokkal fűszerezett, demonstratív rézbőrű életformának bizonyult.
A hamarosan népszerű előadóvá váló, Bereményi Gézával isteni szerzőpárost alkotó kiváló énekes 1968-ban neki is látott regényben papírra vetni mindazt, ami az indián lét felé terelte életének eme titokzatos vonulatát. A Hadiösvényen című könyvet szerzője sokáig dédelgette, s csak 1996-ban jelentette meg. „A kézirat harminc évig lappangott, vándorolt fiókok mélyéről különféle polcokra, ahogyan Cseh Tamás lakhelye változott – emlékszik vissza Bereményi Géza. – A szerző olykor elővette a géppel írt, sárgulni kezdő lapokat, rajzokat készített hozzájuk, oldalakat írt át. Közben maga sem tudta, mi legyen a sorsa annak a kéziratnak, amelyben ott van az ő minden vonzódása a számunkra titokzatos észak-amerikai indián kultúrához.”

Halála előtt pár évvel, bár mindegyre szerette volna megírni a Hadiösvényen folytatását – tervei szerint a bakonyi indiánosdi igaz történetéről kellett volna szólnia –, a nagybeteg, utolsó hónapjaira Bakonybélen berendezkedett Cseh Tamásnak már nem maradt elég ereje hozzá. Még sikerült kiadnia a Csillagokkal táncoló Kojot című észak-amerikai indián mesegyűjteményt, amit ő maga válogatott össze, soha el nem múló tisztelete jeléül az észak-amerikai nagy síkság népei iránt, akik – megfogalmazása szerint – „sosem műveltek földet, egész esztendőben csak vadásztak. Eleinte gyalog – felszerelésüket kutyákkal szállították –, majd a lovak megjelenésével, pár évtized alatt lovas bölényvadászokká váltak. A szélsőséges időjárás, a mindennapos küzdelem az élelemért kemény, harcias, büszke emberekké formálta őket. Megvetették a hazudozást, a gyávaságot, az önteltséget és a fukarságot. Hagyományaikat és íratlan törvényeiket tisztelték.”
E sorokból is kikövetkeztethető, hogy az énekes, kalandra kapható követőinek egyre népesebbé váló táborával együtt, egyfajta társadalmi protestként élhette meg időszakos kivonulását a magyar – az európai – társadalomból, s a korabeli divathullámnak engedve, a hippikhez hasonlóan az érintetlen, az integritást jelentő természethez menekült. Bérczes László 2007-ben megjelent Cseh Tamás című beszélgetőkönyvében az énekes több ízben is kitér arra, hogy az élete végéig következetesen magáénak vallott indián létformának lényegében nem volt semmilyen ideológiai alapja; csupán csak izgalmas, autentikus játék akart lenni egy elképzelt, örökkévalónak álmodott környezetben. Csakhogy az indiánosdit a kezdeményezőknek nem sikerült az úttörőmozgalom álcája alatt törvényesíteni – a fiatalokat támogató jószándékú helyi vezetők túl kockázatosnak ítélték az ügyért való kiállásukat –, Cseh Tamásék erre megmaradtak a bakonybéli kalandnál, s a sorozatos hatósági vegzálások hatására felébredt / tudatosodott bennük a társadalmi ellenállás daca is. „A falu szeretettel volt [irántunk], de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na, vegyük elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól akartuk érezni magunkat… Akaratlanul is kialakult a tiltott gyümölcs érzése. Ez pedig dacot szül, mi pedig még inkább rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat, egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalább belekóstolni az Indiánba” – emlékezett vissza beszélgetőkönyvében az amúgy sziú identitásnak elkötelezett előadó.
Az említett mesegyűjtemény egyben arról is vall, hogy a felnőtt Cseh Tamás idővel felülemelkedett kamaszos rajongásán és a társadalmi felelősség magaslatáról is képes volt értelmezni az indián lét és sors tanulságait. Tudta és vallotta, hogy a fehér ember megjelenése, s még inkább az amerikai őslakosokhoz való viszonyulása beláthatatlan tragédia-láncolat forrását jelentette a rézbőrű társadalmak történetében; a korábbi ösztönös társadalmi tiltakozásból tudatos közösségi állásfoglalás lesz, amit jól szolgál a hiteles indián kultúra népszerűsítése.A Cseh Tamás-féle mesegyűjtemény „édestestvérének” tekinthetjük a Szukits Kiadónál 2001-ben megjelent

Felhőnéző. Indián dalok, imák, versek

című antológiát (Népek versei sorozat; fordították Domina Bálint, Kiss Nóra, Szántai Zsolt), amely ha néhány tucat vers erejéig is, változatos ízelítőt ad az algonkin, apacs, arapahó, csejenn, cseroki, dakota, delavár, feketeláb, hopi, huron, inuit, irokéz, kajova, komancs, krík, moháv, navajó, nez-percé, odzsibve, oglala, pajut, papagó, píma, póni, ponka, pueblo, sosón, sziú, téva, varjú, vinepagó, vintu indiánok lírájából, a tragédiáktól terhes időn át megőrzött és tovább hagyományozott folklórjukból.
Az irodalom, s különösen az angolszász, tele van izgalmasabbnál izgalmasabb indiántörténetekkel, amelyeket ifjúkorunkban lelkesen olvasunk is, újabban a róluk készült filmeket vakulásig nézhetjük, de ha letesszük a könyvet és elfordulunk a képernyőtől, akkor be kell látnunk, hogy sémákon, előítéleteken, felszínes információkon kívül alig tudunk meg belőlük valami lényegeset azokról, akiket mi rézbőrűeknek tartunk és akik számára mi sápadtarcúak vagyunk; legalábbis agyonolvasott könyveink szerint.
Az igazán szomorú az, hogy amit aztán később rendre mégis megtudunk az indiánok néprajzáról, dalairól, táncairól, költészetéről, szokásairól, az jobbára már inkább a múltra vonatkozik, és egy sokszínű, sokarcú, népcsoportokból álló népesség helyett inkább csak egy-egy maroknyi elfajzott, kihalófélben lévő utódra vélünk rálátni. Nem segít rajtunk az Akadémiai Kiadónál megjelent Világirodalmi lexikon „Indián irodalom” címszava sem (7. kötet, megjelent 1977-ben), amely meglehetősen felületes és semmitmondó, s bár néhány alapvető eligazítást lehetővé tesz, csak arra jó, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyünk fel – jobb híján magunknak. Az azóta eltelt közel negyven évben az emberiség jóval nagyobb léptekkel igyekezett részben törleszteni az indián kultúrában felhalmozott mulasztásaiból, annak ellenére, hogy e pótlással párhuzamosan a maradék indián lakosság mind az észak-, mind a dél-amerikai földrészen veszni látszik, gyökeresen átalakul.
Mennyire igazak, jellemzőek a századokon át az indián szájhagyományban továbbadott olyan alkotások üzenetei, mint a píma népcsoport által megőrzött Füst?

Nem volt ember – azt mondod.
Csak a füst örvénylett.
Nem volt ember – azt mondod.
Minden a füst után lett.

Az ember volt az első – azt mondod.
S a füst örvénylett.
Az ember ruhát, fegyvert kapott.
Minden a füstből lett.

Az ember volt az első – azt mondod.
A füst meg csak örvénylett.
Az ember állatot, kukoricát kapott.
Minden a füst után lett.

Az ember volt az első – azt mondod.
A füst vadul kavargott.
Az ember élni kezdett.
A füst meg lassan továbbterjedt.

(Szántai Zsolt fordítása)

Ismerjük-e egyáltalán az indiánok részletes, romantikus sallangoktól mentes sorstörténetét, jelenkori társadalmi-politikai-művelődési állapotát, kisebbségivé vált létének esélyeit?

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ