Önéletrajzi dokumentumregény

Az én házam az én váram 2

A látszat csal – tartja a közmondás, vagy: nem mind arany, ami fénylik. Ennek igazságára akkor jöttem rá, miután eltöltöttem néhány napot az új házban. Első nap: elkezdett a szomszédos kft-ben, úgy 20 méterre a házunktól egy nagy testű kutya öblös hangon ugatni. Rá két percre csatlakozott hozzá egy másik is, aztán még egy… Megszámoltam a hangforrást: körülöttem összesen 13 kutya szűkölt, vonított egészen reggelig. Szinte alig hittem a fülemnek. Hogy a mennydörgős mennykőbe nem hallottam semmit errefelé azelőtt! Második nap: éppen az udvaron sétáltam, amikor a baloldali szomszédunk udvarán felharsant egy rádió. Az udvaron, de hol, mert én egy árva rádiót sem látok – léptem a közelebb a sövényhez. Aha, megvan! Ott függött a bejárat felett, hogy kint, bent egyaránt lehessen hallani. Ez nem lehet igaz! A tegnap a kutyák, most a rádió. Istenem, micsoda pokolba kerültem! Harmadik nap: a változatosság kedvéért színre léptek a jobb oldali szomszédok egy tömzsi meg egy középtermetű fiatalember személyében. Mindkettő melomán, s miután magasan a ház tetőterében, többnyire nyitott ablak mellett és erős hangerősítőkkel felszerelve muzsikáltak, még akkor is őket kellett hallgatnom, amikor az udvarról bemenekültem a szobába. Szó, ami szó, úgy tűnik, ez a vasöntő Balogh sem a legszerencsésebb csillagzat alatt született. Hogy kicsoda, és hogy jön ide Balogh úr? Ne törjék a fejüket, ő is én vagyok. Íme, egy részlet a 13 kutya című elbeszélésből:

Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.
– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.
– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.
– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.
– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.
Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.
Balogh úr elégedetten dörmögött.
– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.
– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.
Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.
– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.
Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr leg­közelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.
– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.
– Nem – jelentette ki kerek perec a melómán1. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.
– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.
– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.
Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyogtak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ekkor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rapot2 sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.
Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.
– Ubul! Ubul!
Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.
– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.
Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.

Ilyen körülmények között hiába volt szép kertem, udvarom, az állandó zenebona miatt csak ritkán bújtam ki a szobámból. Pedig egész szépen helyre pofoztuk az addig meglehetősen le­pusztult házikót. Öcsi, Judit öccse megjavította a kerti, egy ismerősünk az utcai kerítést, lebetonoztattuk az udvart, helyrehozattuk a garázst… Mikor az egykori tulaj meglátta, mit műveltünk az exházával, összecsapta a kezeit:
– Nahát, el sem hiszem, hogy valaha itt laktunk!

Judit

2001 október 1-én Judit erősen belázasodott, begyulladt a torka, és az arca annyira besárgult, hogy a háziorvosunk, dr. Dudás Edit, Judit másodunokatestvére sárgaságra gyanakodva azonnal kihívta a mentőket. A halasi kórházban egy ultrahangvizsgálat alapján felfedeztek a feleségem hasnyálmirigyén egy 7×9 cm-es rosszindulatú daganatot nem kis riadalmat keltve ezzel a családban. Judit imponáló fegyelemmel fogadta a diagnózist, nem ájuldozott, még kevésbé hisztizett, egyszóval istenhívő katolikusként belenyugodott isten akaratába. A műtétre a budapesti Semmelweis klinikán került sor. Előtte való éjjel, azt hiszem, nem sokat alhattak a családban. Mindnyájan a műtét sikeréért imádkoztunk. És sikerült, uram, sikerült, amiben nem kis része volt dr. Tihanyi Tibor professzornak sem.Két év múlva kiújult Judit tumora. Újabb riadalom, amíg a professzor meg nem nyugtatott, miszerint ezt a fajta tumort egy Glivec nevű gyógyszerrel akár Judit élete végéig is kordában lehet tartani. Azóta is ott tartják, mint azt a bizonyos szellemet a palackban.
Visszatérve az új otthonunk körül kialakult hadihelyzetre, kissé változott a helyzet, amikor én is beszereztem egy kutyát magamnak. Mert azért szerettem én a kutyákat, egyedül akkor gyűlöltem őket, ha ugattak. Attól kezdve naponta kimentünk Fifivel sétálni, és becsavarogtuk az egész környéket. Mint minden fontosabb élményem ezt is beleszőttem egyik novellámba, s mivel ennél többet ezúttal sem tudnék mesélni, ajánlom, olvassák el az öreg Kis Frici és Fifi történetét is.

(Folytatjuk)