(Részletek)

Ki érti, hogy miképpen lehet nyílt szívvel, kertelés nélkül is beszélni az életről, az örömei mellett a bajokról, az eredmények mellett a konfliktusokról is, és amikor előkerülne a mikrofon, akkor teljes visszakozót fújni. Székely Teréz néni pedig ezt tette. A Kishegyszőlő utcában kedvesen fogadott, mondhatnám, örült, hogy hozzájuk is bekopogtattam, s örömmel mutatta a házat, örömmel beszélt a kertről, a négy lányról, az unokákról, s azonnal meg is mondta, hogy mégis, minden percét befeketíti a fájdalom is, hiszen a fia, meglett emberként, meghalt. Öt éve már, hogy nem él. Hiánya mind nagyobb, ahogy a fiú fia, Teréz néni unokája szép szál legényecskévé cseperedik. Gyakran jön ide ő is, meg a többiek, Teréz néni lányai. Ez a ház a nagy család igazi központja. A kertben mindenkinek van része. Paradicsom, zöldség, ami kell.
Teréz néni, feketében, miként a maga korabeli asszonyoknak illik, kötényt visel, hiszen dolgozik, reggeltől estig. A kertben, a ház körül.
Erős asszony, a gazdaság igazi motorja. De csókai gazdaságukat ők is otthagyták, 1970-ben, amikor kiderült, hogy nem lesz tovább iskola a faluban. Két nagy lánya már kirepülőben volt, de volt még kicsi is a köténye mellett, hát ide jöttek ők is, mint másik négy csókai család. Jöttek, mint szomszédok, de hozták magukkal a régi emlékeket is, és Székelycsóka tovább élt a Kishegyszőlő benépesülő kertjeiben. A nagy lányoknak nem ez a szülői ház. Az ott maradt Csókában. De ide jönnek ők is haza, ide, hiszen itt van az édesanyjuk, özvegyen, haragosan vagy vidáman, hiszen haragudni sem lehet örökké, noha a fájdalom öt éve kínozza. A napi munka általában lefoglalja őket, de a riporter mintha tükröt tartana a napba, vissza kell hát nézni.
A csókai csend végérvényesen a múlté. A jelen a rádió, a tévé, a hangfalak… A kamaszok megeresztik a zenét a szomszédban, Teréz néni bosszankodik. A szomszédokkal emiatt perlekedik. Még a rendőrnek is szól. A maguk során, persze, a szomszédok is bosszankodnak, így hát a jelen az igazi, állandóan belekeveredik a múltba is.
Elég egy szó, és máris újra a házról, a kertről, a gazdaságról, az építkezésről, a lányokról beszél, hogy ki van Csíkszeredában, ki közelebb, csak a Kövesdombon, meg a Tudorban. Van, aki a dombon, erdőn át jön a mamához, és van, aki évente csak egyszer-kétszer ha jöhet, mert drága a benzin, de nyilván, jön. És persze, van, aki már soha
nem jöhet haza…
Remélni már csak annyit remél, hogy nem kell sokáig várakoznia
itt, ebben a világban.
Nézem az erős, energikus asszonyt, akire mondhatnánk, hogy öreg, de aki megszépül, amikor a lányairól, unokáiról beszél, elégedetten, hiszen kiegyensúlyozott életük van, családjuk, aztán a hangjának keserűsége egész lényét átitatja, fekete köténye, ruhája szinte ránő az arcára, amikor szóba kerül, ami zavarja és ami fáj neki…
A mikrofont következetesen elhárítja, de beszélni beszél, talán azért, hogy meghallgassam, talán azért, hogy önmagának elmesélve tisztázzon valamit, amit eddig nem sikerült végiggondolnia. Részletezi, hogy egyik lánya így, a másik úgy, a házépítés, a hurcolkodás és megtelepedés, a szomszédok, a visszahúzódás a saját kerítése mögé, a kertjébe… a csendbe, amelyből mégis mindig a fájdalom hangját hallja, azt a han-got, amelyen nem lehetett segíteni.
Egyik lánya közben összeszedi, amit előkészítettek, hogy hazavigye, s miközben hallgatja beszélgetésünket, egy-egy szóval tisztázza, ami rá vonatkozik, egyébként a háttérben marad. Ő nem is itt nőtt föl, nem is itt lakik, pedig hetente legalább kétszer jön az édesanyjához. Olykor többször is. A kert nagy és mindenkinek saját része van, mert gyomosan nem hagyhatni a kertet. Ebben minden csókái szomszéd egyetért. Szóba sem jöhet, hogy a kert parlagon maradjon, vagy hogy csak a diófa termését lessék… Most is úgy megy le a kapuhoz, hogy két nap múltán újra jön…
Teréz nénivel magunk maradunk a szobában. Feje fölött a nagy családi kép, a férje, a lányok, a fiú – amikor még együtt volt a család, amikor még éltek mindannyian. Teréz néni körülnéz, rendben van-e minden, és látom, velem beszél, hozzám szól, de valójában máshol jár.

*

Ha a fák beszélni tudnának, vajon meghallgatnánk-e? Most persze mindannyian könnyen, sőt kíváncsian rávágjuk, hogy igen, hiszen el-képzeljük, hogy mennyi minden bizalmas, titkos jelenetnek tanúi a
fák, különösen a városszéli erdők fái. A Kakasdi erdő Meggyesfalváig, ámbár újabban csak a Katangáig lenyúló fái. Orsi bizonyára reméli, hogy a fák sohasem fognak beszélni. Hogy miért? Nehéz ezt szavakba foglalni, és nehéz elhallgatni is, hiszen annyira kiabál minden, de
mégis, a fák hallgassanak.
Hallgassanak arról, hogy Orsi ingázik, két tömbház között. Általában másfél órába telik, amíg azt a száz-százhúsz métert megteszi, ami a két lépcsőház között terpeszkedik. Anyu viszont sohasem csodálkozik, mert ő sohasem megy át, illetve karácsonykor azért átjön, éppen csak beköszön, bekapja a bejglit, aztán siet, mert kell ünnepelni is. Nagymama ilyenkor odacsapja a tepsit a konyhaajtóhoz, és megesküszik, hogy többé soha nem fog sütni senki kedvéért. Orsi hát nem is kéri, és egy éve már nagytata sem. Akkor is csak fogta a sapkáját és kiment a blokk elé, szivarozni, aztán nekidőlt a padnak, köhögött kettőt, és kiejtette a szivarat a kezéből. Mire a mentő kijött, már hideg volt. Nagymama nem látta, mások meg azt hitték, részeg. Orsi is fogta a kabátját, s csak visszanézett, de nem szólt, amikor nagymama rákiáltott: – Nehogy anyád után menj!
Dehogy megy, most biztosan nem, most még itt marad, aztán néhány nap múlva mégis elmegy. Köszönés nélkül, mert hát a szomszédba megy, igaz, hogy az erdőn keresztül. Minden blokk mellett ösvény vezet föl a domboldalra, az erdőbe. A cserefalapikat télen is fújja a szél, esténként, ha susognak, mintha denevérek cikáznának, pedig alig néhány hull csak le az ágakról. Van, amikor jólesik rugdosni a leveleket, máskor meg olyan bársonyosak, békések, marasztalják az embert, itt csend van és nyugalom, bár az utcákon álló autók idelátszanak és a motorzúgás is idehallik.
Orsi rákapott az ösvényre, amióta az apja részegen kizavarta őket a házból, és utánuk is rohant, elkapta a járdán, és visszaparancsolta őket a házba. Nem mentek anyósomhoz! Az a vénasszony nekem nem parancsol. Gyöngyikém édes, legalább te értsél meg engem, ha ezt a leánkát már elidegenítették tőlem, sírt a feleségének, és addig, amíg aztán együtt itták a vodkát, s az apja csak a leánkára haragudhatott, de azzal maradt, mert a kislány kirohant az ajtón, ki a lépcsőházból, de nem előre szaladt, amerre eddig, hanem a ház mögé, fel az erdőbe. Ott az ösvényen aztán átsirült a másik blokkhoz, és nagymama mindig befogadta Másnap vagy harmadnap aztán ment az anyja-apja, hogy kicsi szívem gyere haza, itt a helyed. De már három éve elváltak, mert aztán az anyját mégis megverte, sorozatosan, és a szomszédok felbiztatták, hogy váljon el. Őt nem verte, csak zavarta, mars ki a házból, ha nem tanulsz, ha nem mosogatsz, ha kötöd a pénzemet. Igen, mert a gyerekpénzből, amit az iskolában adtak, vett magának egy pólót.
Nagymama is kiabálós, még most is, pedig most már csak feketében jár. Amikor elvált az apjától, akkor az anyja abbahagyta az ivást de sokat sírt, aztán egy délután hazajött Jánossal. Azóta nem sír, de mindenben hibát kap. Hogy Orsi miért így öltözik, hogy minek a komputer, de ha már egész nap ott ül előtte, akkor miért nem jók a jegyei. Bezzeg az ő korában ő már dolgozott. János nem kiabál, de mégis megmondta neki, amikor egyszer az anyjának adott igazat, hogy maga nekem ne parancsolgasson. János azóta nem szól semmit, fogja a sörösüvegét és bemegy a tévé elé.
Orsi hát ingázik. Néhány nap itthon, néhány nap a nagymamánál, aki a lányával már évek óta nem beszél, mert alig próbálják meg, két perc múlva veszekednek, de az unokáját igaziból csak altatni tudja, etetni nem, arra már nem futja a pénze. Mindennap elsírja magát, hogy mi lesz veled, fiam, s mi lesz velem is.
Semmi. Elmegyek. Bébiszitternek, Angliába. Angolul tudok. Igaz, csak annyit, amennyit a filmekből tanult, de mások is elmentek, és mikor hazajönnek, olyan jó cuccaik vannak. Neki is vannak, a turkálóban nagyon jókat lehet találni, de azok biztos nem a turkálóból vásárolták. Na és ha onnan, legalább nem parancsol nekik senki.
Neki csak az erdőben van nyugalma, meg az ösvény elején, a padnál. Ülhet csendesen a padon, s nézhet maga elé. Az apját karácsony előtt látta. Hozott egy mobiltelefont. Fényképez és kamerája is van. Ősszel is, a születésnapjára mobiltelefont hozott. Tudja, hol lakik, de oda nem megy. Van egy nője, s azt mondja, az nagyon féltékeny. Ezért vele sem marad sokat beszélgetni, hanem megy haza.
Orsi pedig ingázik, a fák között. Amíg megnő és elmegy.

Forrás: Az eltérített felvonó. A Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája 2005-2010. Válogatta és összeállította Bölöni Domokos. Kedei Zoltán rajzaival. Szerkesztő: Bögözi Attila. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011