Elvetélt mondatok

Állt a nő az út közepén
a Krisztinán hat sávon rekedt vijjogással röpültek
az autók két piros lámpa között félúton
a járdaszegélyen
zöldre várva a bevásárlólistát gyűrögettem –
verba volans – hétköznapi kis imáim
egyikét mellyel hozzáragasztom magam a léthez:

tej
kenyér
kiló alma
ásványvíz

tenni kell, megjátszani hogy értelmes közünk van
az egészhez, részünk van benne
mert mi lenne ha váltana a lámpa és
nem menne át senki
enni kell, aludni kell, párzani kell
mert lám elmúlik tőlünk az élet
és éhgyomorra, kialvatlanul és szűzen még
meghalni sem érdemes

ott állt a nő és akkor
mintegy varázsütésre megállt minden
súlyos pelyhekben kavarogni kezdett a hó
váltott a lámpa és nem ment át senki
Vers? Próza? kérdezte hátam mögül
egy kellemetlen hang
a gyűrött cetlimre bökve
köszönöm, nem kérek, mondtam
egyébként is már meglódult az utca
siessünk:
mostanság mintha
gyorsabban múlnának az évek.

Hajnali cigaretta

Ujjaim céltalan csüngenek: a város
hajnali zsongásában hasztalan
próbáltam arcod íveit kibontani
a feledésből. Fázva ébredek.

Bent: a szív csöndje, fegyelem.
Kint: a morajjá tömörülő neszek.
Fölbukik csillagporos álmok
mélyéről Atlantisz, Páris, Budapest.

Magányom a hallgatás végtelen
oszlopa – árnyékát vigyázva
kerülgetem – a derengésben
délibáb: rámhúnyt tekinteted.

A lélek vidám, vészni indul,
könnyű szélben, parttalan barna
vizeken, merre vagy, kérded
– fátyolként lebbenő emlékezet.

Ám alámerültem rég
szemeid bársony tengerén
(s Aldebaran csillagán
a királylány megrezzent)

cigarettafüst ivódik bőrömbe:
az idő savankás, penész-szaga
– földübörög az utca – merre vagy?
Aludnom kellene.

Blues

Petres Lászlónak, nagyrabecsüléssel

És amikor végre ráébredtünk,
hogy sem a füst, sem a sör,
de a nők sem tudnak már kielégíteni,
és amikor végül hányingerünk támadt
a kocsma szagától
és semmitmondó fecsegésétől,
kimenekültünk az éjszakába.

Kimenekültünk a hűvös csíki éjszakába,
hol minden pontos és csalhatatlan,
akár a katekizmus.
És feltártuk agyunkat, lelkünket,
s még ki tudja micsodánkat,
a városnak.
És hagytuk, hogy átgázoljon rajtunk,
szocreál melankóliájával,
félresikerült utcáival,
és félénk kíváncsiságával,
amint megpróbál a hagyomány
gipszkarton bástyáira kapaszkodva
kipislogni a hit gótikus ablakain.
És nem világosodtunk meg.
És szidtuk ezt a várost,
a kocsmákat,
a sört,
a nőket,
a hideg csíki éjszakákat,
álmainkat…
Álmainkat?

És félisteneket álmodtunk,
félnormás messiásokat,
részeg sámánokat,
nikkelangyalokat,
a szürke tömbházak tetejére,
a tapstérre,
a sétálóutca lámpaoszlopaira
és a szemétdombra.
(Ó, mondd, barátom,
miért nem kerestünk metafórákat térre és időre
miért nem kerestük meg a Nagy Válaszokat,
egyesítve múltat, jelent és jövőt
egyetlen örökkévaló látomásban?
Miért nem próbáltunk meg jobbak lenni,
akár egyetlen éjszkára?
Miért?)

Megváltóink némán álltak a sötétben,
s mégcsak a felelősséget sem vállalták.
Fogtuk hát megválaszolatlan kérdéseinket,
a magasztos gondolatokat,
reszketve, de görcsösen szorongatva
vérző markunkban összetört álmaink cserepeit.
Hánytunk és húgyoztunk,
és hagytuk a francba az egészet.
Visszamentünk a csípős füstbe,
a savanyú sörünkhöz,
a régen megunt nőkhöz.
Úgy döntöttünk, falusi tanítók leszünk,
s várjuk majd, hogy belehaljunk az öregség
önelégültségébe.
Azóta nem merek a szemedbe nézni.
Mondd, barátom,
hol rontottuk el?

Jegyzőkönyv

Kertész Imre-értelmezés

Mintha lelkem sínen járna,
siklok bele a homályba.
Se szeretet, se könyörület.
Plakátarcú rámnevet:
wie kannst du ruhig schlafen?
(Ágyban, párnák közt ) sikoltva ébredek.

Mint ki meghalt, s itt feledték,
mint ki él, de eltemették,
mint ki saját sírját ássa,
minden nap a hallgatásba…
Ősz van. Feledni nem lehet.
Körülmosnak alabástrom tengerek.

Még több Kuti Csongor-vers a MEK-en, az Erdélyi és csángó költők c. antológiában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ