A veszprémi születésű s Londonban elhunyt Kutasi Kovács Lajos (1920–1995) újságírónak indult, a második világháború után Budapestről kivándorolt Németországba, majd Braziliában telepedett meg, ahol a Dél-amerikai Magyar Hírlap kiadója és szerkesztője, később a Szabad Európa rádió, illetve a BBC munkatársa. Számos amerikai expedícióban vesz részt mind a földrész déli, mind északi részén. Végül Európában telepedik meg, regényeket, útleírásokat, tudományos beszámolókat ír. Hagyatékát családja a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumra és az érdi Magyar Földrajzi Múzeumra bízza. Idézett munkájának előszavában olvashatjuk: „Nem történelmet írtam, és nem néprajzot, hisz nem vagyok szakember, se történész, se etnográfus, hanem – író. Kisgyerekként bűvölt el az indián világ varázsa, és egyik nagy vágyam volt, hogy eljussak az indiánok földjére – Amerikába. Sorsom úgy alakult, hogy vágyam teljesült. Huszonkilenc éves koromban léptem Amerika földjére és több mint húsz évig éltem Braziliában… A hetvenes években eljutottam az Egyesült Államokba, ahol négy alkalommal tölthettem hosszabb időt. Feltárult előttem az észak-amerikai indiánok világa, melynek megismeréséhez elsősorban indiánok vezettek, akik barátaim lettek, majd testvérükké fogadtak. Sokmindent megtanultam a könyvtárnyi indián irodalomból, de talán még többet indián barátaim gyakran kevés szavából. Megláthattam az indiánok életerejét és az indiánság újjászületését.” Az előszó végén kettős aláírás – magyar neve alatt ott áll a szerző indián neve is: Wan-bli We-yah-kah. De ez már nem a Cseh Tamás-, sem a Belaney-féle indiánkodás: Kutasi Kovács nem rejtőzik más identitás mögé, ő magyar öntudatúként éli át és tapasztalja meg az indián sorsot, szomszéd és jó barát, azon az alapon, hogy mellettük él, illetve hogy osztja a tudomány ama megállapítását, miszerint az Ázsiából Európába vándorolt népeknek, illetve az indiánoknak közös ősi múltjuk lehetett valahol a mongol pusztákon, ahonnan aztán két ellentétes irányban szétrajzottak, hogy később roppant földrészeket népesítsenek be.
(Igaz, hogy akadnak kortárs elméletek, melyek az indián népek és a magyarok közös eredetét is megkockáztatják, sőt bizonygatják; Kutasi Kovács Lajos nem von le túlzott következtetéseket az antropológiai megfigyelésekből és megelégszik azzal a tanulsággal, hogy az emberiség ősi bölcsőjének számító Ázsiában felcseperedő első utódok „gyermekkorában” lehettek elkerülhetetlen érintkezések és párhuzamosságok.)
Számomra rendkívül tanulságos az a higgadt statisztikai áttekintés, amelyben a szerző meggyőzően demonstrálja mindazt, amit úgy foglal össze művében, hogy „a mohikánok visszatérnek”.
Az Amerika felfedezésekor ott élt őslakosság számáról nincsenek hiteles adatok. (Egyesek több tíz milliót, vannak akik több mint 80 milliót is emlegetnek. De mindez csak spekuláció.) Az idő teltével is inkább a pusztulások mértékére találunk különböző feljegyzéseket. A népirtás, a járványok és az alkohol látványosan szedték áldozataik tömegeit. Egyesek szerint pár száz éve milliós nagyságrendű indián lakosság élt Észak-Amerikában, mások tízszer akkora mennyiségre esküsznek. Az viszont tény, hogy a XIX. század végére számuk katasztrofálisan megcsappant. (Cholnoky Jenő földrajztudósunk 1917-ben, amerikai kutatóútja után úgy látta: a jelek szerint 2020-ra eltűnik az utolsó indián is). A vadnyugat kiváló fotósa, Edward C. Curtis azzal a missziós tudattal járja be az amerikai indiánok megmaradt életterét, hogy az „eltűnő emberfajta” utolsó típusait és egyedeit, életük díszleteit az utókor számára megörökítse.
Csakhogy az indiánság életereje, optimizmusa a huszadik század végére sikeresen fordította meg a neki szánt sors irányát. A fehér társadalom által sokat hangoztatott jelszó, miszerint „a jó indián a halott indián”, bár sok pusztulást hozott, végül is nem ért célt. 1910-ben ugyan még csak 210 ezer indiánt mutatnak ki az Egyesült Államokban, de a harmincas évek elején számuk már meghaladja a háromszázezret! 1960-ban hivatalos számuk a félmilliónál is több. Tíz év múlva 800 ezerre becsülik lélekszámukat, de van aki már akkor egymilliót emleget. Az 1980-as népszámlálási adatokból pedig az derül ki, hogy tíz év alatt 70 százalékkal nőtt az indiánok száma; igaz, ez a számlálási módszerek pontosságából is következett. Tény viszont, hogy 1980-ban 1 361 869 USA-állampolgár vallotta magát indiánnak. Ehhez még hozzájönnek a kanadai és mexikói indiánok, illetve azok a vegyes származásúak, akik a fehérekkel keveredtek. A becslések a könyv írásakor meghaladták tehát a kétmilliót is.
Különvéleményt jelent be Kutasi Kovács Lajos a rezervációk által betöltött szerep tekintetében is. Szerinte, az indiánok elszigetelése és helyhez kötött „pacifikálása”, számos áldatlan mellékhatás ellenére, megadta számukra azt az esélyt, hogy viszonylag háborítatlanul élhessék tovább törzsi életformájukat, hódolhassanak mitikus hagyományaiknak, megőrizhessék folklórjukat, nyelvüket. Az amerikai társadalomba való integrálódás, a felszívódás nagyobb veszély volt az indián öntudat számára, mint bármilyen sziget-lét; végtére is nem elhanyagolható nagyságú területekről van szó, amelyek gazdagsága, a határain belül kárpótlásként alkalmazott jogkedvezmények ha nem is egyértelműen, de a fokozatos prosperitás felé mutatnak.
Mai kutatások arra engednek következtetni – hangsúlyozta nemrégiben Lars Fehren-Schmitz, a Göttingeni Egyetem genetikusa –, hogy az indián lakosság pusztulásának meredek görbéjét korábban inkább valamilyen rövid időn át ható tényezők befolyásolták – háborúk, az európai hódítók által behurcolt fertőző betegségek, éhezés, rabszolgaság –, nem pedig évszázadokon át tartó folyamat eredményeként következett be, mint eddig feltételeztük.
Mindez nem lehet mentség mindazokra a bűnökre, amiket a földrész fehér hódítói az indián népesség és életforma ellen elkövettek. Nem az amerikai társadalom, inkább az indián életrevalóság érdeme az, hogy az őslakosság nem veszítette el identitását, hogy képes volt alkalmazkodni a számára negatív következményekkel járó valósághoz, hogy veszteségei ellenére győztesként tudta megélni tragikus sorsát. Kutasi Kovács Lajos idézi egy hopi törzsből származó jelenkori ezüstműves, Paul Navayasa művésznyilatkozatát: „Nagyszerű dolog indiánnak lenni; olyan erős alapot ád ez, hogy mindent meg tudok csinálni, amit csak akarok.”

Kocsis Iván: Indián harcos

Ahhoz tehát, hogy az indián sorsot ne csak megértsük, de helyesen kezelni is tudjuk, mindenek előtt indiánnak kell lenni. Indián közösségben kell élni. Igen ám, de akkor mihez kezdünk az olyan életpéldákkal, mint amilyen a Huronia Múzeumnál hosszú időn át az indiánok festőjeként ismert Kocsis Iván volt, aki 1956 után emigrált Kanadába Magyarországról? Az újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új hazájába érve, beleszerelmesedett az indiánok világába. Olyannyira, hogy egész további életét föltette az indián ügy szolgálatára, a maga sajátos eszközeivel. 2008-ban bekövetkezett haláláig egyre-másra készítette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megkeresésekre. Rajzai, festményei, makettjei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huronia Múzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, átmentését szolgálja. Az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván szívesen rajzolt úgynevezett történelmi tablókat, felidézve az indián történelem különféle alakjait, vadászokat, harcosokat és békés törzslakókat. A mohawk törzs, tisztelete és elismerése jeléül még életében tagjai közé fogadta, s Rai-Tar-Hah-Ko (Nagy Művész) indián elnevezéssel illette – tudtam meg felesége gyászjelentőjéből.
Az ilyen és ehhez hasonló, meglehetősen ritka magatartáshoz illik az alábbi cseroki ima naiv, ám tiszta emelkedettsége:

Áldó ima

Az egek langy szelei
melengessék sátrad!
A Nagy Szellem áldása
szálljon családodra!
Csak boldog ösvényt
lásson mokasszinod!
Hóban, viharban
szivárvány simítson!

(Szántai Zsolt fordítása)

Kutasi Kovács könyvének születésétől jó emberöltőnyi idő telt el, de az a mód, ahogyan a szerző az indiánsághoz közeledett és tapasztalatokat szerzett életükről, tartós tanulságokhoz juttatta vele együtt az olvasót is. A szerény méretű kötetből lényeges tudnivalókat kapunk az indián történelemről, néprajzról, politikatörténetről, művészetekről, a kutatók által felvázolt elméletekről. Ám semmi nem helyettesíti azt a közvetlen meggyőző erőt, amit az oral history eszközével készült beszélgetések sugárzanak. Egy ilyen beszélgető-vallomást Kutasi Kovács Lajos is beilleszt A mohikánok visszatérnek-be, amelyet az eddig elmondottak hitelesítése és árnyalása végett jónak látok befejezésül teljes egészében idézni. (Bocsássa meg az olvasó, hogy ezúttal kivételesen nem az én személyes bölcsességemmel bocsátom útjára búcsúképpen, ha már nem lett belőlem Szürke Bagoly…)

Befejezése következik

1. Kerekes Tamás:
   2014. december 11. 11:04

   személyesen ismertem