Székely Szabó Zoltán színművész-író könyvbemutatójára várják az érdeklődő olvasókat december 9-én, kedden 19 órára a főtéri új Spectrum Színházba (Rózsák tere 13.). A szerző dedikálja Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Közreműködnek: Kárp György és Szélyes Ferenc színművészek, fellép a Cantuale énekegyüttes. Alább értékelő esszét olvashatnak Székely-Szabó Zoltánról.

Az élet – körben, mindenütt

(Tutuka hazatért)

Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.

Kedei Zoltán rajza

Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyermektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem
vagyok „hegyen túli” -, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)

„Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a „taxínész” Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert száz féle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: „Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül.” Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: „A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek.”
Viszont már a szívbe markol a kérdés: „Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?” Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: „A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?”
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig „nyílt színen” vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyörödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: „Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát.”
Sokféle arcát mutatta nekünk már eddig is a Székelységből Bécsbe elszármazott Székely Szabó. Volt ismételten színifőiskolás, részletek erről bőven jelen könyvben, színész, színésztársait faggató újságíró, író, rendező, de a központi szerep mindvégig a humoristáé. Talán mert a humor véd a kor bajaitól. Átitatja idegrendszerünk, azáltal. Mint ahogyan Tutuka szerint a bor is, mely igen fontos szerephez jut ebben a tragikomédiában, amely ennek a generációnak jutott. Hatvanévesen megajándékozta magát Székely Szabó Zoltán – saját fogalmazás szerint: „vezető színész” a császárvárosban, másszóval taxisofőr – egy kacagtató keserű könyvvel, aminek, tudjuk, lesz folytatása, beígéri nekünk a szerző mindjárt a második mondatban: „Ez a könyv mégsem egy egész életmű, csupán egy műélet fele.” (Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán legújabb kötetéről).

„Nem vígjáték az élet” – e címmel kezdi méltatását Nánó Csaba (Erdélyi Napló, 2012. 07. 27.) – Az egykori Ifjúmunkás hasábjain jelentette meg az évfolyamtársaival, színészkollégáival készített beszélgetéseit Székely Szabó Zoltán, Székely Tamás álnév alatt. Aztán a kilencvenes évek közepén ismét megkereste alanyait, de akkor már Bécsből faggatta őket, a kivándorolt, kint élő magyarok kulturális életének egyik szervezőjeként. „Idő és rendszer múltával a társaság nyomába eredtem, egy hölgy és egy fiatalember kivételével utol is értem mindenkit, és folyattam a faggatózást” – olvassuk beszélgetőkönyve előszavában (Székely Szabó Zoltán: Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.) Az utolsó „felvonás” 2011-ben állt össze, és ekként szerveződött kötetté a közös emlékezés. Addigra azonban páran már a mennyei deszkákon játszottak: Hunyadi László (volt évfolyamtársa), Nemes Péter (az egykori cimbora), E. Szabó Lajos (a kolléga és barát), így hát búcsúinterjúnak számítanak a velük készült emlékezések. „Fájdalmasan szép vallomásokat tartalmaz Székely Szabó Zoltán kötete – írja Nánó Csaba. – Szép, mert az egykori kollégával, baráttal szemben kitárulkoznak a lelkek, és fájdalmas, mert egyesek sorsa mellbevágóan kegyetlenül alakult. Hiszen nem mindenkit hordozott ölén a sors, és keveseknek került a fejére az elismerés babérkoszorúja. A színészi mesterség egyike azon pályáknak, ahonnan nem igen van visszaút. E tehetséggel születni kell, és aki elvégezte a főiskolát – főleg a 70-80-as években -, joggal remélte, hogy egy szép napon megremegnek alatta a deszkák, koszorút fon feje köré a rivalda, ámulatba ejti közönségét minden szavával. Nincs ez másként Székely interjúalanyaival sem, akik az első felvonásban ifjú lendülettel hittek magukban, a színházban, a művészetben. Hogy mi lett az álmokkal, kiderül Székely Szabó szeretettel, együttérzéssel, mély őszinteséggel megírt kötetéből. A kiteljesedett karrierek mellett olyanok sorsán is elmerenghetünk, akiket valamikor talán láttunk a csodákat őrző színpadon, de nevükkel ma már csupán lexikonokban találkozunk.”

Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázik a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja. 1986-ban hirtelen csak ehelyt né, Bécsben találta magát, és mindmáig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: taxínészként. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat, a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit: a sepsiszentgyörgyi színházról szól a Volt egyszer egy társulat. Magánkiadásban vall életéről a Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben Bécsben kiadott kötetében. (Tutuka a gyermekkori beceneve.) Színésztársakkal készült beszélgetéseket tartalmaz – évtizedeknyi időközökkel – interjúkötete, az Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma (Párhuzamos interjúk, 2012.).
A kolozsvári Kriterion Könyvkiadó gondozásában ltott napvilágot Szerencsés jó estét kívánok e háznak… címmel, Széllyes Sándor emlékezete alcímmel 2013-ban a Székely Szabó Zoltán által összeállított, gondozott kötet, amely a közkedvelt egykori művész hagyatékát dolgozza fel, vele készült interjúkat, családtagjaival, barátaival a közelmúltban készült beszélgetéseket, a mikházi csűrszínház 2012-es névadó ünnepségének (az intézmény a falu híres szülöttének, Széllyes Sándornak a nevét vette fel) dokumentációját tartalmazza, CD- melléklettel ellátva.
Frissen jelent meg legújabb könyve, amely a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989 – 2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukarest utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában -, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22. – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák. A demokratúra grasszálása kedvét szegi. Kevesen tudják róla, hogy a költészetet is művelte. Diadalív című versét idézem: „Diadalkapu szívemben / Elszivárog vérem / Hiába emeltem tiszteletedre / ó demokrácia / csak a diktatúra menetel alattad / az elhunyt remény mélyen szántó árja / aláássa oszlopaid / Szentélyem szószólóit / Por lepi és halott galambfiak. / Kriptám beomlik / Döglött állatok lepik el testem / Marcangol a kétségbeesés / Csontkezemmel vakargatom / a koporsó kőkeménységét / kortalan hangulatban / újabb diktátorok ölik ifjúságunk.”
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett. (Ezeket újranézve kevésbé csodálkozunk azon a parttalan gyűlöleten, amelynek következtében végülis jó pár esztendővel rövidült meg a jeles képzőművész élete…)
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvéást had álljon itt egy rövid idézet:
„- Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk.”
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: “…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt -, ha van a mélyén tragikum.”
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a “színibírálataimat”. Szatírába mártott golyósottal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!

Bölöni Domokos