Jótékonysági plakát a Nagy Háború idejéről

Szilveszter éjszakáját átaludtam. Amikor reggel kiléptem az utcára és a kellemes hideg csipkedni kezdte arcomat, némi kárörömmel azt gondoltam magamban: – Milyen okosan cselekedtem, hogy nem engedtem a csábitásnak és otthon maradtam. Most kialudt, friss, nyugodt vagyok, tiszta fejjel megyek neki az esztendőnek. Bezzeg azok a balgák, akik nem tudtak ellent állani a szilveszteri babonának, most keserű szájjal, kábult fejjel és émelygő gyomorral támolyognak haza. De azután meg a lelkiösmeretem szénája is rendben van. Nem hejehujáztam akkor, amikor nemzetünk virága a csatasikon hullatja piros vérét…

Jött a villamos, fölszálltam rá. Sokan voltak benne, ide-oda lökdöstek és igy kárörvendő filozofálgatásomat nem fűzhettem tovább.
Most már megmondhatom, valahol lelkem legmélyén örültem, hogy okfejtésemet nem lehetett folytatnom. Mert hiszen, ha tovább szövöm, meg kellett volna vallanom, hogy a kényelmes, puha ágyban való fekvés nem valami mártirfoglalkozás. Miért lenne a mély, egészséges alvás méltóbb a kihullott piros vérhez, mint néhány kiürített pezsgőspalack? Sőt, ha tovább viszem a szőrszál-hasogatást, arra az eredményre is juthatok, hogy a mulatság még illőbb a mai helyzethez, mint a nyugodt alvás. Mert mi voltaképpen ma illetlenség? Pompásan érezni magunkat, noha tudjuk, hogy katonáink közül sokan nem a legjobban érzik magukat, Nos, én az átaludt éjszaka után kitűnően éreztem magam, mig a szilveszteri lumpokról azt tételeztem föl, hogy ugy érzik magukat – a fejük kotyog, a derekuk fáj, a lábukban álom van – mintha áz egész éjszakát lövészárokban töltötték volna. Ennélfogva…
Persze, ez csak bohóság. Már csak azért is, mert minél mélyebben hatoltam be a város szivébe, annál nyilvánvalóbbá lett, hogy a mulatozókról való föltevésem helytelen volt. Némely kávéházból akkor jöttek ki, az utcákon is sürün rajzottak hölgyek és férfiak, akik az éjszakát átvirrasztották. Nem tették azt a benyomást az emberre, hogy a macskajaj levette volna lábukról. Vidámak voltak, de nem túlságosan. Beszélgettek, de nem hangosan. Nevettek, de nem röhögtek.
Minél több ilyen „lumppal” találkoztam, annál ingatagabbá vált az én kevélységem, amellyel a friss reggelt üdvözöltem. Nem csupán én éreztem magam pompásan, de azok is, akik ágynak szinét sem látták. Ezek a „lumpok” ugyanis nem a hétköznapi lumpok sorából kerültek ki. Majdnem azt mondottam: háborús lumpok voltak, akik, mikor tegnap este estélyi ruhában lakásuk lépcsőjén lefelé mentek, a következő kis prédikációval csittitották lelkiösmeretüket:
– Igaz, hogy háború van, s az is igaz, hogy a háború minden borzalma rázza a világot. De változtatunk-e ezen valamit, ha most menten vissszafordulunk, levetkőzünk és az ágyba bujunk? Semmiesetre sem. Gyerünk hát tovább és menjünk csak oda, ahová menni akartunk. Azzal, hogy baráti körben kiürítünk egy pohár bort vagy pezsgőt, éppen ugy nem vétünk az illem ellen, mint nem vét az, aki itthon rostélyost eszik, asszut iszik, havannát szí, de kávéházba nem megy szilveszterkor, mert háború van. Még zenét is fogunk hallgatni? Miért ne vigadnánk keveset és miért ne szólnánk oda a cigánynak, hej, lesz még ünnep a világon… Lesz bizony, akárki meglássa!
Ilyen hangulatban úszott át Szilveszter éjszakája. Az emberek, kik átvirrasztották, ha kacagtak is, kacagásuk alján könny csillogott. Ilyen mulatságra nem lehet az erkölcstelenség bélyegét ütni, s ugyanakkor a biztos fedél alatt való alvást ugy tüntetni föl, mint a hazafiasság nonpluszultráját.
Ugyanennél az oknál fogva kár a farsangolás ellen is dörögni. Csak induljon meg a farsangolás, táncoljanak a párok – természetesen jótékony célra. Akadni fognak ugyan álszenteskedők, – mint szilveszterkor – kik pátosszal kiáltják majd feléjük:
– Íme, ők táncolnak, mig fiaink, gyermekeink ott a csatatéren… hah!…
Mindenki tudni fogja, hogy ez a hang az álszenteskedők hangja. Az egészségesen gondolkozók továbbra is azt fogják hirdetni: szórakozzunk a tisztesség és ildomosság keretei között. Ez senkinek az érzékenységét nem sértheti. De ezenkívül szorosan simulni ahhoz az intéshez, amelyet legnagyobb államférfiaink unos-untalan hozzánk küldenek, s amely igy szól: a gazdasági vérkeringés maradjon zavartalan. Hány egzisztencia alapul szilveszteren és farsangon? Hányan számítanak rá, hányan várnak rá, mennyien építenek rá! Maradjon el, és a helyi gazdasági életben zökkenések, zavarok, apróbb fölfordulások követik egymást.
Beszéljenek hát csak a Tartuffe-ök, amennyit akarnak, – aki nevetni tud, nevessen, akinek fölösleges pénze van, öntse bele a forgalom folyamába, hadd sodorja el olyan tájakra, ahol nincsen.

[Pesti Napló, 1915. január 2.]