─ Az volt a szerencsém, hogy néhány centivel mellettem esett le az a nagydarab vakolat, vagy mi a fene ─ magyarázta az asszony a boltvezetőnek ─ különben akár ott is maradhattam volna alatta.
─ Nagyon sajnálom, asszonyom ─ szabadkozott a férfi ─ de mi nem tehetünk róla. Nem a miénk ez az épület, csak béreljük az üzlethelyiséget az önkormányzattól. Teljesen jogos a felháborodása, és ha netán tanúra lenne szüksége a kártérítési perben, én mindenkor szívesen állok a rendelkezésére. Mi, kérem, már több levelet írtunk a polgármesternek, hogy csináltassák meg a homlokzatot, mert életveszélyes, de hát tudja, mit ér a mi szavunk a politikusoknál? Meg különben is, tudja mi van? Kár esetén fizet a biztosító.
─ Kártérítési per? ─ nevetett föl kesernyésen az asszony, miközben leverte a ruhájáról a port. ─ Nem ettem meszet! Már akár két év múlva ki is tűznék az első tárgyalás napját. A végén meg még én fizethetnék nekik… Különben sem engem ért kár, hanem magukat, hiszen én, amint látja ép bőrrel megúsztam, de ebbe az üzletbe többé be nem teszem a lábam.
A boltvezető sebtében becsöngetett a közös képviselőhöz, és ahogy találta, kötényben, feltűrt ingujjal a gáztűzhely mellett, letuszkolta a járdára és kivörösödött fejjel mutatta neki a lehullott vakolatot.
─ Látja, Boronkai úr, látja? Én már többször figyelmeztettem magát, meg a polgármester urat is, hogy egyszer még valakinek a fejére pottyan ez a málló vakolat. És intézkedtek? Már hogy intézkedtek volna? Ki intézkedett volna? És most tessék, itt van, leesett. Majdnem alatta maradt az a szegény asszony. És ki a hibás? Én, mert a szemem láttára történt az eset?
─ Ki a hibás, ki a hibás? Ne cseszegessen már maga is! ─ tárta szét a karját a közös képviselő.─ Az volt a hibás, aki törvény szintre emelte annak idején az efféle vegyes tulajdonviszonyokat. De hol vannak már azok a képviselők? Hat magánszemély a tulajdonos ebben a házban, meg az önkormányzat. Ember legyen a talpán, aki ebben a felállásban meg tud szavaztatni egy egységes határozatot. Tíz éve szorgalmazom a felújítást, és képtelen vagyok elérni, hogy elfogadják. Vagy a lakók szavazzák le, vagy az önkormányzatnak fogy el a pénze. Ha netán mégis összejönne a dolog, új polgármestert választanak. No, hát akkor most mondja meg, ki a hibás!
─ Pedig maga úgy tudom, jogász végzettségű ember…
─ Valóban az vagyok, de ebben a házban istennek kellene lennie a közös képviselőnek, hogy mindenkinek a kedvére tudjon tenni. A kereskedő nagy dirrel-dúrral bevonult a boltjába, a közös képviselő meg kihúzott a kapualjból egy kukát, és belelapátolta a járdára hullott vakolatot.

*

─ Hallom, már megint potyog a malter ─ állította meg a folyosón a közös képviselőt Janicsák, a vállalkozó. ─ Kórházba vitték azt a nőt, vagy tán meg is halt közben?
─ Nem sérült meg, Janicsák úr, mellette esett a járdára a vakolat. Az asszony sértetlen maradt.
─ No, akkor ezt megúszták, elmarad a büntetés. Pedig nagyon megérdemelnék. Felelőtlen, trehány banda. Ha elfogadták volna a sógorom árajánlatát, már rég el is felejtettük volna a tatarozást. De hát ezeknek minden drága, semmi se jó… Sok hülye hozzáértő bunkó!
─ Én megértem őket Janicsák úr. Kispénzű nyugdíjasok, kölcsönökből tengődő munkanélküliek… Félnek az újabb eladósodástól. Az önkormányzat meg olyan gazdag, mint a templom egere. Egymás után kapják az új feladatokat anyagi fedezet nélkül. Évekig lestük a felújítási pályázatokat, hátha… Hát nem. A mi tulajdoni formációnkat egyik se támogatta.
─ Nem hát, mert mind a sült galambot várja, és csodálkozik, ha a guanó pottyan a nyitott szájába. Apropó, galamb. Kérem, intézkedjen, hogy mihamarabb eltűnjenek a galambok a padlásról, mert rohadtul zavar a burukkolásuk!

*

─ Mi van már megint? ─ kopogott be Delinéhez Kovács Péter, az új szomszéd. Ők alig egy hónapja költöztek a házba. ─ Mit akar már megint ez a közös képviselő?
─ Az a helyzet, Petikém, hogy az üzlet előtt majdnem agyonütött egy nőt a lehulló vakolat. Tényleg tatarozni kellene már ezt a házat.
─ Oké, de mi közöm nekem ehhez? A Tatai azt mondta, hogy arra már megvan a pénzük, mire beköltözünk, már el is felejtik az egész tortúrát. És akkor mi van? Nem elég, hogy átvert az a szarházi ezzel a romos lakással, mert még majdnem annyit kellett rákölteni, hogy lakható legyen, mint amennyiért adta, hanem akkor még jönnek nekem ezzel a tatarozással is. Hát elmennek ám a sunyiba!
─ Én nem tudom, mit mondott neked a Tatai, meg nem is érdekel az egész adás-vételi cirkuszotok, de ami azt illeti, fél áron vetted meg ezt a lakást. Igaz, nem is ér többet. Örült a Zoli, hogy megszabadult tőle. No, meg a tatarozástól is. Az igaz, hogy van a háznak valami lakáskassza betéte, vagy mi a szösz, de hát az semmire se elég. Kölcsönt kéne felvenni hozzá, de én azt alá nem írom, ha összetojja is magát a közös képviselő úr.
─ Azt én se, ha kerékbe törnek is. Éppen elég az, amit eddig fölvettem. Látom, már kiragasztotta a falra a cetlit. Jövő hét keddre közgyűlést, vagy mit akar összehívni. Én már most tudom, hogy pont akkor nem érek rá. Intézzétek el magatok között!

*

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre izzóbb lett a hangulat a házban. A közös képviselő az önkormányzattal tárgyalt, árajánlatok után talpalt, a tulajdonosok meg egymás közt vitatkoztak, hogy miért nem. Mármint, hogy miért nem hajlandók megszavazni a felújítást. Közben sunyin méregették egymást, vajon ki lesz az, aki már megint beleköp a levesbe? A végén már egymás foghegyről odaejtett köszönését se szívesen fogadták.
Aztán a meghívó is megérkezett ─ természetesen postán, hogy nyoma legyen az átvételnek ─ kedden délután öt órára. Határozatképtelenség esetén fél hat.
A polgármester képviseletében egy középkorú nő érkezett a pénzügyi osztályról, akit egy ifjú kolléganője kísért, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. Ők már öt óra hét perckor bekopogtak a közös képviselő ajtaján, aki kávéval és üdítővel fogadta őket mondván, hogy nyugodtan elfogyaszthatják, lesz rá idő. Ő ugyanis pontosan öt órakor ott volt a folyosón, ahová a gyűlést meghirdették, de csak az általa kirakott székeket találta.
Pontosan fél hatkor elfoglalta a helyét a két önkormányzati hölgy, meg a közös képviselő. Velük szemben három tulajdonos. Megállapították, hogy a tulajdoni hányad több, mint hetven százaléka jelen van, tehát a közgyűlés határozatképes. A családtagokat senki se számolta, hiszen egy lakás egy tulajdoni hányad.
─ Megállapítom, hogy a lakógyűlés határozatképes ─ állt fel a közös képviselő ─ bár ennek jogi értelemben már semmi jelentősége nincs, hiszen a pótidőben vagyunk. Ma itt arról kell döntenünk, melyik árajánlatot fogadjuk el a három közül, amit a postaládájukba tettem. De mindenekelőtt hadd köszöntsem Dékány Istvánnét, az önkormányzat pénzügyi csoportvezetőjét, aki ismerteti velünk a hivatal határozatát.
─ Igen ─ állt föl a középkorú, szőke asszony. ─ Én is köszöntök mindenkit a polgármester úr és a képviselőtestület nevében, és hadd kezdjem azzal az örömhírrel, hogy a testület megszavazta a tatarozás indokoltságát, és úgy döntött, hogy átutalja a társasház számlájára a tulajdoni hányadának megfelelő felújítási összeget.
─ Abból a bérleti díjból, amit az üzlethelyiségből beszed, akár az egészet fölvállalhatná ─ kottyant közbe Deliné Feri fia, aki feltehetően túl volt már a szokásos délutáni korsó sörén.
─ Kérem, ne szakítsuk félbe az önkormányzat képviselőjét komolytalan közbeszólással! ─ Pattant föl Boronkai. ─ Egyébként mint pénzügyi szakember ismertetni fogja velünk a kölcsön felvétel lehetőségeit is, mert bármelyik árajánlatot fogadjuk el, szükségünk lesz banki segítségre. Végtére is több millió forintról van szó.
─ Rendben van, Boronkaikám ─ emelte égnek a kezét Janicsák, az udvari lakás tulajdonosa ─, de előbb el kellene fogadtatni azt az árajánlatot. Amit én hoztam, azt mondták rá, hogy drága. Ez meg még drágább. Hát hogy is van ez, közös képviselő úr?
─ Drágább, mert ebben a tető javítása is benne van.
─ Tavaly is javították a tetőt ─ ült le a hátsó székre a késve érkező Bíró Ferenc. ─ Minden évben javítják a tetőt, mégis beázik.
─ Úgy ám! ─ folytatta Janicsák. ─ Valami bűzlik abban a palacsintában. Avas a túró, meg az a kis korrupció, ami megízesíti. Mennyi csúszópénzt ajánlott a vállalkozó? Azt tudom, hogy a tavalyi udvar kövezésnél több, mint tíz százalék ütötte a markát. Én ugyan meg nem szavazok magának egy fityinget sem.
─ Hallották? Mindenki hallotta? ─ ugrott talpra dr.Boronkai ─ Ez… ez egyértelmű rágalmazás. Kikérem magamnak ezt a hangot! Vegye tudomásul, Janicsák úr, hogy föl fogom jelenteni rágalmazásért.
─ Csak tegye ─ nevetett föl a másik. ─ Én is ott leszek, és viszem a tanúkat is.
─ Na de uraim! ─ nézett körbe zavartan a nő. ─ A magánügyeiket talán megbeszélhetnék a lakógyűlés után is…
─ Miféle bankkölcsönt akar maga a nyakunkba varrni? ─ kérdezte Deliné, az özvegy. ─ Forintban, vagy svájci frankban adósít el minket?
─ Nem erről van szó ─ magyarázta a nő, de érezte, hogy bármit mondhat, ezektől nem számíthat megértésre. ─ Ez egy egészen másfajta pénzügyi konstrukció. Meg lehet oldani úgy, hogy a társasház nevében egységesen veszik föl a szükséges hitelt, és a közös képviselő osztja le a törlesztő részleteket a havi közös költségben. Úgy is lehet, hogy mindenki önállóan törleszti a maga részét.
─ No, ez már meg is bukott ─ nézett szét lekicsinylően Bogdánné. ─ Aki arra sem képes, hogy a villany-meg a gázszámláját kifizesse, ahelyett én nem fogom fizetni a törlesztő részleteket.
─ Tudom, hogy rám célozgat ─ toppantott idegesen Deliné ─, de előbb-utóbb betapasztom a száját. ─ Jó, tartozom három havi közös költséggel is, de mit tehetek, ha a fiamat kirúgták az állásából? Az ő családját is támogatni kell. Kíváncsi leszek, mit kezd majd azzal a nagyképű unokájával, ha hónapokon át nem tud elhelyezkedni. Az is csak froclizni tudja az idősebbeket.
─ Hát van is mit froclizni magukon ─ nevetett föl az unoka. ─ Egyik giccsesebb figura, mint a másik. A lépcsőházban szaratják a kutyájukat, meg a padláson lakó galambokon veszekednek. Az öreg legalább lefestette a nyáron a nyolcvankét évével a bejárati ajtót. Maguk miért mozdították már meg a kisujjukat?
─ Azért fizetjük a közös költséget ─ sipította Janicsákné, az úri asszony. ─ Abban benne van a karbantartás is.
─ Mielőtt összevesznének rajta, elmondom ─ fordult felé az öreg Bíró ─, hogy a saját lakásomban festettem az ajtókat, ablakokat, és pont annyi festékem maradt, ami arra elég volt. Nem volt szívem kidobni, lefestettem az ajtót. Ennyi történt.
─ Ezúttal köszönjük a ház nevében ─ bólintott rá a közös képviselő. ─ Most azonban szavaznunk kell, melyik árajánlatot fogadjuk el.
─ Én szívesen meghallgatnám az új tulajdonos véleményét is ─ így Janicsák ─ Elég sok pénzről van szó, és nem szívesen fizetnék helyette. És akkor még a korrupció lehetőségéről nem is szóltam.
─ Engem hagyjanak ki ebből a játékból! ─ szólalt meg a lépcsőfordulóból Kovács Péter. ─ Nem elég, hogy átvert a régi tulajdonos, a Béki Zoltán, a közös képviselő elfelejtett figyelmeztetni, hogy itt még tatarozás is lesz. Milyen meglepetésekre számíthatok még? Tíz évre eladósodtam, hogy lakhatóvá tegyem azt a romos lakást. Ahol hozzáértem, ott omlott a fal… Most még a gatyát is le akarják húzni rólam? Ne csinálják már, kedves szomszéd!
─ Hát én azt hiszem, hogy hamarosan leköszönök erről a magas hivatalról ─ ingatta a fejét Boronkai, a jogász. ─ Ha nincs döntés, hát nincs döntés, de legalább arról hozzunk egy határozatot, hogy a házat tataroztatni kell. Egy sima elvi határozatot. Az önkormányzat…
─ Dugja föl az önkormányzatnak a határozatát! ─ mondta Janicsák, és a feleségét maga előtt tolva elindult hazafelé.
─ Csatlakozom ─ indult utána a fiával Deliné. ─ A kutyát el kell vinni sétálni, különben büdös lesz.
─ De hát akkor én most mit írjak a jegyzőkönyvbe? ─ kérdezte a fiatal kolléganő.
─ Írja bele kedveském, hogy üdvözöljük a polgármester urat ─ mondta elmenőben Bogdánné. ─ Vagy asszony? A fene emlékszik már rá, olyan régen volt a választás.