Naplóm (1914 – részletek)

1914. okt. 24.
Rimaszombat. Spitalwache.
Az őrségben írok most egy orosz hadifogolyról, később talán felhasználom:
„A többiek aludtak. Egy szegény, a lábán volt sebe, az ágyékánál, ez fohászkodott csak, hosszú sóhajtással nyitva ki nyugtalan álma kapuját, hol rémek vihogtak utána, és félig már ébren búcsút hadonászott nekik. Pirkadott. A kórházablakokon a reggelnek hamufehér reménye derengett. Cigarettámnak különös és bódító íze éhgyomorra. Hanyatt feküdtem, és hosszúakat szívtam. Én, én árva, nyomorult. Fogoly vagyok, lábamon roncsolt sebbel. Miért vagyok itten? Egy reggel értem jöttek. A szeretőm járt éppen az eszemben, azt kérdeztem magamtól, vajon csakugyan szeretni fogom még? Tegnap sokkal szebb nőt láttam, mint ő. Jaj, furcsa, jobban most is azt kívánom. De mily jó volna szeretőm jóságos szemeit látni. Itt volna velem, gondoskodna rólam, és ölébe fekhetném újra éjjel. Igen, ő jó legyen hozzám, hű meg édes. De énnekem szabad más nőkre vágyni, s gondolkodnom, hogy csaljam meg velök. Igen, beismerem ezt, és megbocsátom magamnak. És hogy csaló volnék, arra szemet hunyok. Mert így beszél magával az ember. Ezek magyarok itt a többi hét ágy jobbra tőlem. Nem balra? A sorban hogy vigyáztam erre. Vigyázz, ez a bal, ez a jobb kezed, össze ne téveszd. Vajon csakugyan vitézebbek-e ezek nálunk? Többen vitézek, ez bizonyos. Persze itt megsebesülve másként beszélnek, hazavágynak, zúgolódnak, és elkeseríti őket, hogy katonák. De én láttam, mikor egyiknek megpiszkálták a hiúságát, hogy szaladt a századuk, mennyire izgatta ez. Igen, ők nagyobb erélyű, elevenebb, makacsabb nép. Mi lanyhák vagyunk s gyermetegek. Itt van mellettem ez a Robotin. Ha valaki ránéz, rögtön mosolyog vagy a nyakán piszkál vagy 185szól, nem bírja nyugton kiállani. Ez az igazi orosz. És itt vagyok én. De mit akarok én? Már rám is rám ragadt az őrület, hősiség, vitézség. Veszettség! Eh, Krisztus! No jó, hivatkozzam őrá. De hát magamnak nem volna igazi lényem, hogy béke legyen s jóság mindenekfelett? Éljünk s szemlélődjünk lelkünk örömére s gazdagodására. Akkor reggel értem jöttek. Igyekeztem magamba verni, hogy bátor legyek s erős. Kell a háború. Nemzetem naggyá lesz. Felejtsem el magam. Kicsi érdekeim. Add át magad a nagy esélyek, nagy pillanatok gyönyörűségének. De puha testem irtózott a vastól. S alattomban számítgattam, nem bújhatok-e el valahogy. Jön a golyó, belém szakít. Jaj, még ezt meg ezt akartam az életemben, s meghalok, és talán szenvedni fogok. Őrült kín lesz a félelem. Mily borzalmas a fegyverropogás. S engem elébe kényszerítenek puha testemmel, hogy vérem folyjon. Irtózat. Valaha álmodtam: dióhéjon fekszem, vagy mintha belém volna varrva dióhéj, testembe, bőrömbe, mint valami zsákba. S nyeldeklőmben éreztem a ropogást. Ez hasonlított golyótól való irtózatomhoz. Féltem, felsérti a bőrömet. Azt hittem, ez lesz életem legérdekesebb része. Ez vigasztalta meg leginkább irtózásom, tiltakozásom. Nagy esélyek, nagy pillanatok élményei kecsegtettek, s azt hittem, nagyon kíváncsi vagyok. Hát mit láttam? Mondjam el magamnak. Akkor reggel értem jöttek ki a nyaralóba. Már tudtam, miért. A hírre mégis az az ismerős csend támadt bensőmben. Elvégeztetett – ez a szó illik rá leginkább. Nem, most nem fogom leírni ezt tovább, megsebesülésemig. Most nem tudom átélni újra. Mint mondjak, miért? Most boldog vagyok. Én egész biztosan érzem, valahol agyamban van forrása annak, amit boldogságnak hívnak. S ennek csak kevés köze van egyéb szervemhez. Órák jönnek, honnan, honnan nem, s úgy megváltozik a világ, mintha ugyanazt a képet előbb színtelen s egyszerre kiszínezve látnám. Értelmet nyernek a dolgok s erőt. S ez a legnagyobb boldogságom. Mit mondjak? Ezek az órák, ezekben nincs semmi zavaró. Délelőtt ápolónők, úri lányok, szépek járnak köztünk ágytól ágyig fehérben, mint a galambok. Egyikről fogok mesélni később.”
Annyit mondhatok, hogy nekem most is nagyobb egy fáradt órám kínja, mint a legborzasztóbb haláliszonyat.
Az ember szüleitől látja a legtöbb rosszat. Idegeneket kevesebb alkalma van sokat együtt s valódi természetükre s tulajdonságaikra vetkőzve látni.

1914. nov. 15.
Indulás éjjel az utcán… Az első tábortűz… Az első véres vatta… Az első srapnel a templomban… Ég a ház… Telitalálat… Az árokásás, ha jön a muszka… Dekkungok a víz mellett… Gyermekhulla az útparton…
Annyi tény, mikor a forverc jött, s jött a golyó, mint az eső, semmi köze nem volt érzéseimnek ahhoz, amit rettegésnek hívnak. Hadnagy Benker után a halálba is nyugodtan mentem volna. Ez az ember nagy hatással volt rám. Mint a katona mintaképe. Jött a golyó, s oly nyugodtan ment, előrelépegetett, utána kedves emberei. Hogy megsebesült, s hogy nem tudtuk még 50 lépésre az orosz dekkungok előtt, hogy ott vannak, ez mind történet s mellékes. Elég az, hogy másnap, mikor már más vezetett, egy gyenge, habozó ember, már én is olyan lettem. Bújtam volna, s életem féltettem. De emlékezzem csak arra az éjjelre, mikor a házak gyúltak a gránáttól, s a mieink tömegben menekültek, hogy feküdtem le magam egy kis árokba. Két oldalról jött a golyó s a gránát, srapnel. Aztán a házban a gyertya s a tiszt, mikor arcul ütött, hogy rablunk a házban. S előbb éjjel az őrmester kardlapjai a rám dűtött kerítés miatt meg ismerős fiúk, barátok pusztulása; ez mind történet, s engem nem érdekel úgy, mint valamely sajátos állapota lelkemnek.

1914. dec. 1.
Ezt itt írom egy Krakkó körüli volt orosz faluban, egy száraz kút káváján, arcomat tűrhetetlen süti a házak égő, pattogó tüze. A bakák tyúkokat fognak, s guggolva tépik tollát. Schwarmlíniánk fenn a hegyen. A lakók ájuldozva, átkozódva menekülnek Oroszországba beljebb. A tűzhöz jövet azt mondták, egy asszonynak bennégett a gyereke s egy tehén. De aztán megcáfolták. Megint oroszokat fogtak egy házban, nem az az oka a gyújtogatásnak, hogy nincs kilátásunk a schwarmlíniából. Szegény gazda, aki az éjjel nekünk patruloknak hálást és tejet adott. – Anyámra gondoltam, ha távollétemben így gyújtogatnák házunkat. – A gomolygó füst piszkosan mászott rá a teliholdra, s kénzöld színű a hold képe. A bakák hosszú nyárson az égő házak zsarátjánál sütik a tyúkokat.

1914. dec. 23.
Ezt itt írom a Dunajec töltésében vájt dekkungban. Azt hiszem, mostantól már oktalanság kockára tenni tovább életemet, miután a legnagyobbon ép bőrrel túlestem, s kijutott minden szenvedésből. Hát mögöttem a nagy pillanatok, nagy esélyek.

1914. dec. 30.
Ennek a szerencsétlen évnek utolsó előtti napján. Ki tudja, hátha valami szanitéc olvassa el csak ezeket a sorokat, s eldobja. A golyók itt járnak felettem, s láthattam tegnap este az a jaegert, mint esett el tőlem öt lépésre. Hogy feküdt hanyatt kitakart arccal egész éjjel a havas esőn. Be szörnyű egy éjszakám volt, s mégis alattomban bevallottam magamnak, hogy nem is oly borzasztó, semmi bajom. Kivéve, hogy a fogam nagyon kínzott. Ugye, már megért bennem, hogy mindenáron meg akarok szabadulni innét. Túlestem minden itt láthatón, kitettem kivételes életem a kockázatnak, s több dolgom itt nincsen; munkám vár rám, s nem tehetem ki életem nagy művét több esélynek haszontalan. Már az úton azt határoztam ott az erdőn jövet, hogy keresztülengedek lábamon egy ágyúkereket, s nem 188mertem, halogattam, végül a krajcárra bíztam a döntést, s a krajcár nem-re döntött a sötétben a cigaretta tüze mellett. Pedig hogy elkínzott a mars, s hány alkalmat elmulasztottam. Nem vagyok elég erős és hű céljaimhoz. Mert erről is töprenkedem. Hát most még felmenthetem magam avval, hogy egy s mást azóta is átéltem. A hídnál hogy tartóztattak le a zsandárok s így tovább. De most újra megkérdem a krajcárt. A krajcár igen-t mondott; tehát rajta.

1914. dec. 31.
Éjjel faszolni voltam, s be furcsát álmodtam hazajövet a jól megcsinált dekkungban, hogy apám jön be régi házunk nappalija ajtóján a konyhából, s „ki innen” mondja. Én nyomnám az ajtót, nem bírom, ő egész alakjával elfoglalja, s üt, de mintha egyúttal adna almát is, amivel tele van a két karja. Persze, részeg. Én az ütésre elalélok, s álmomból riadok. Golyó ért – az első gondolatom –, végem van, apám keze túlról. Rosszul feküdtem. De most is előérzetnek vélem, hogy golyó éri fejem a közel időben. – Mily felelet volt tépelődéseimre annak az embernek esete, aki kezét meglőtte. Piszkos, aljas ember – jelentettem ki róla mások előtt.
Úgy kezdem el, ahogy eszembe tévednek az esetek, emlékek, minden rendszer nélkül, amúgy is afféle önvallomásnak készül az egész. Ülök valahol schwarmlíniában, vagy reserve vagyunk, s valami parasztházba lopózok tilosba, s unalmam s elhagyatottságomban édes szórakozás az írás. Megerősít, s emberré válok a katonából. Egyszóval legelsősorban magam mulatsága. Ám itt álljunk meg kissé. Mert be kell vallanom, hogy ami az én emberi legbensőmet őszintén érdekli, az nem megírható. Túlságos rosszindulatú látásom, s néha valóságos csapás rajtam. Mozgalmas s sajátos életem folyamán korai s kaján bölcsesség érett meg bennem, s minden víz fenekén kénytelen látom az iszapot. De ha önök ismernének, megállapíthatnák, hogy ezzel egy cseppet sincs megrontva erős s ifjú életvidámságom. Talán ajándékul juttatta sorsom, hogy sokat s lelkem mélyéből tudok nevetni.

Forrás: Petőfi Digitális Akadémia