Önéletrajzi dokumentumregény

Az én német nyelvtankönyvem

A munkanélküliek zöme három csoportba osztható. Egyik része teng-leng, csavarog. Általá­ban nem tud mit kezdeni magával. Másik része lót-fut, seftel, és paradox módon még többet ke­res, mint azelőtt. Az ilyenek többnyire aranylánccal a nyakukban, Fiattal vagy Ladával gördül­nek munkanélküli segélyért. Harmadik része lumpol, csajozik, bélyeget gyűjt, kinek mi a hob­bija. Én írtam. Eddig rendben van, no, de miért? Unalomból, lelki szükségletből vagy dicsőség­vágyból? Unalomból biztos nem, mert akkor elővettem volna az idegen nyelveket, sétálok, utazok, és olvasok, olvasok, olvasok. A hírnév kedvéért dettó nem körmölök, illetve körmöltem volna, amire legjobb bizonyíték, hogy jóformán alig ismer valaki, díjakat nem kaptam, és a mai napig is csak amatőr lapokban látnak szívesen. Ennek ellenére sohasem, legfeljebb ideiglenesen hagytam fel az írással. Másik kérdés, ami az elsőnél sem kevésbé releváns: megérte? Hm, valamikor régen, 1963-ban Szabó Lajos író is erről faggatott, amikor megmutattam neki az ak­robatikus képeim. És mint akkor, most is csak két szóval tudok felelni: nem tudom, hölgyeim és uraim. A kívülálló szemével nézve nyilvánvaló ostobaság, hiszen ekkora szorgalommal és kitartással már rég akadémikus vagy legalábbis milliomos lehettem volna, ha akarok. Talán, de ha azt mérlegelem, mennyi örömöt jelent megteremteni a semmiből egy-egy történetet, alakot, sokszor istennek érzem magamat. És ezért már, ugye, érdemes körmölni? Igaz, máskor meg lú­zernek, amiért néhány elfelejtett, figyelemre sem méltatott könyvön kívül se nevet, se címet, se vagyont nem hagyok senkire. Szóval írogattam. Bocs, helyesbítek: ez azért már több volt annál, hiszen teljes erőbedobással dolgoztam. Általában reggel hétkor keltem, megittam egy kávét, sétáltam egyet az udvaron, majd bekapcsoltam a számítógépet. Tizenkettőig írtam, utána ebéd, újabb séta, kurta lustálkodás a rekamién, még egy utolsó séta, majd folytattam a munkát este kilencig. És ugyanilyen in­tenzíven írok ma is 72 éves koromban. A szemed, Buci, vigyázz a szemedre és hátadra! Rossz vége lesz ennek, nagyon rossz vége, ha továbbra is így ro­botolsz. Legalább fizetnének érte, bár én akkor sem helyeselném – szokta mondogatni Juditka. Ilyenkor mindig Petőfi sorai jutottak eszembe:

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Mit válaszolhattam erre? Ráhagytam, s még csak nem is vehettem rossz néven, amiért így zsörtölődik. Végtére is jót akart, arról meg igazán nem tehet, hogy nincs érzéke az irodalomhoz. Azért megpróbáltam visszavenni hébe-hóba a tempóból. Hiába, mihelyt leálltam, sehol sem találtam helyemet. Jóformán minden untatott, és amolyan pótcselekvésként még többet ettem, mint egyébként. Apropó, evés! Attól kezdve, hogy befejeztem Vásárhelyen a tornázást, ugyancsak meggyűlt a bajom a kilókkal. Vigyázz, mennyit és mit eszel, mert ha abbahagyod a tornát, észre sem veszed, és máris elérted a száz kilót – figyelmeztetett annak idején Szuhá­nek bácsi. Ráhibázott, tényleg elértem, s csupán akkor fogytam vissza, amikor elkezdődött a strand-, illetve röplabdaszezon. Ámde Kecskeméten csak strand volt, röplabda nélkül, legalábbis a 90-es években, így nemsokára 137 kilós „szumóssá” változtam. Erre vásároltam gyorsan egy kondigépet, edzőkamrává alakítottam az egyik sufnit, és elkezdtem keményen edzeni.

Most megint fogyok, és az órarendből sem engedek annál is inkább, mert rendkívül lassan dolgozom. Sajnos ilyen a természetem: lassan beszélek, nehézkesen mozgok, és, úgy látszik, ez a temperamentum a munkaritmusomra is rányomja bélyegét. „… megingathatatlan, akár a másfél százéves óceániai óriásteknős” – mutatott rá erre a tulajdonságomra Turai Kamil már 1990-ben a Cirkusz Előszavában. „Prózájának ereje talán éppen súlyosságában rejlik. Nem táncol, nem vibrál, nincsenek stílusbravúrjai és a mondanivalója is lassan, bár szuggesztíven, balladaszerűen bontakozik ki.” Stimmel, csupán arról feledkezett meg tanult barátom, mennyi követelménynek iparkodom eleget tenni ahhoz, hogy összehozzak egy regényt, novellát. Ugyan­­is az én szememben csak és csakis az a jó műalkotás, amelyik:
1. Elgondolkoztató (mondanivaló)
2. Érdekes (gondolatok, cselekmény, szereplők)
3. Reális (logikai-pszichológiai megalapozottság)
4. Tömör
5. Szemléletes (audiovizuális elemek)
6. Feszült légkörű (kiélezett konfliktus és tetőpont)
7. Csattanóban végződik
Szólamok? Annak is nevezhető, tananyag, amit már az általános iskolában tanítottam a kölyköknek. Hogy mennyit hasznosítottak később vagy akár az iskolában is belőle? Eláruljam? Se­mennyit. De felsőbb szinten, maguk az írók sem igazán. Hol az elgondolkoztató elemre fütyöltek, hol a feszült légkör, csattanó hiányzott. Napjainkban… Még hangsúlyozottabban, mi több: sokan még csak nem is hallottak efféle írói kánonról, és amiről nem tudunk, azt nem is igényeljük, ugyebár. Egy átlagos olvasó ma már annyival is beéri, ha bedobnak neki egy leheletnyi cselekménnyel és megható mozzanattal fűszerezett anekdotát. Ellenkező esetben már el sem olvassa, ugyanígy egy-egy hosszabb írást sem. Ja, nincs hozzá türelme, ezért előre megnézi, milyen hosszú a novella, s csak azután dönti el, elolvassa vagy inkább megnéz egy Való világféle produkciót a tévében. A szerzők többsége meg, tetszik, nem tetszik, alkalmazkodik hozzájuk. Alkalmazkodnia kell, ha azt akarja, hogy olvassák. A szépirodalmi folyóiratok persze igényesebbek. Ott már az „esztétikai élményt” is számon kérik a szerzőktől, a cselekmény, logika azonban már nem követelmény, az eszmei mondanivaló nem árt, de ha nincs, az sem tragédia, fő az eredetiség és a művészi csomagolás. Oké: legyen! Pokolba a „bilincses iskolákkal”, de az isten szerelmére, ha helyettük semmi jobbat nem tudunk, miért ne maradjunk az elavult, de jól bevált bilincsnél?
Nincs kizárva, hogy ha csak a mai feltételeknek tennék eleget, nekem is könnyebben menne a körmölés, és a korstílussal sem kerülnék szembe kizárólag azért, amiért nem a mai folyóiratok ízlését vagyok hajlandó követni.
– Ne, ne, ne, ne, ilyen nincs! – oktatott ki egyszer valamelyik szerkesztő a Forrásnál, Alföldnél, már nem emlékszem pontosan. – Maga rossz úton halad, nagyon rossz úton. Ha jól értem, semmi újat nem akar, csupán jobbat írni, mint Grecsó Krisztián, Vámos Miklós, Nádas Péter, Esterházy, hogy csak a modernebb írókat említsem.
– Valahogy úgy. Igen, jelen pillanatban ez az ars poeticam. Az originalitás jó dolog, de csak ha minőséggel párosul, azt meg végképp nem hiszem, hogy ha valaki újszerű, értékesebb is egy­úttal.
– Én meg most is azt állítom, eredetiség nélkül ma már egy író sem boldogul, és igencsak csodálkoznék, ha ilyen ars poeticával bármelyik jobb lapnál szóba állnának magával – bizony­gatta a lobogó hajú, nálam 25-30 évvel fiatalabb szerkesztő.
Nocsak! – hökkentem meg magamban. Erre nem is gondoltam. Azóta eltelt pár esztendő, és rájöttem, mekkorát tévedett. Vagy az ars poeticák változtak, bár az is biztos, hogy még mindig léteznek olyan lapok, folyóiratok, ahol hasonló elveket vallanak. Amúgy egyikkel sem törődtem. Hiába telt el ötven év, a mai napig sem találtunk egymásra, és ha én ennek ellenére is meg akarom valósítanom önmagam, azt csak a saját pénzemen tehetem – vált világossá számomra, s jóllehet még a Cirkusz felét sem sikerült eladni, már egy új könyvön törtem a fejemet. Mondom az asszonynak:
– Judit. Hogy állunk a tőkénkkel?
– Mert?
– Ki szeretném adatni a német nyelvtan kéziratát. Tudod, azt, amin hét évig dolgoztam.
– Hét évig?
– Cirka. No, de mit ér az egész, ha senki sem tanulhat belőle?
– Eladtad a Cirkuszt? – kerülte meg a választ kelletlenül, amiért egy ilyen Cirkuszi fiaskó sem józanított ki olcsónak éppen nem nevezhető hobbimból.
– Egyik részét igen, másik részét elajándékoztam, a harmadik része pedig…
– Ott porosodik a fészerben. Kész? Megírtad?
– Mit?
– A nyelvtanod?
– Meg. Pont ezért szeretném végre kiadni.
– És szerinted érdekel manapság egy nyelvtan valakit? Az iskolában szerették?
– Nem.
– Akkor egyet mondok, és százezer lesz belőle. Mielőtt ez is a Cirkusz mellé kerülne, vágd az egészet már most a pajtába, és rögtön megspórolsz pár százezer forintot.
– Köszönöm, kedves vagy – szomorodtam el, amiért az asszony semmit sem változott. – Nem tudom, miből gondolod, hogy csak azért írok valamit, hogy utólag bevágjam a pajtába, de azért köszönöm a tanácsot.
– Pajtába, fiókba, nem mindegy, ha valaki úgyis csak kedvtelésből, a saját szórakoztatására írogat… Végül is hova dobja? A szemétbe?
– A saját szórakoztatásomra? Részben, Muci, részben, mert azért nekem az sem mellékes, ha ezzel téged is szórakoztatlak, angyalom.
– Egy nyelvtannal?
– Novellával, verssel, bármivel. Ez az a második belső szükséglet, amiről nem igen szoktak beszélni. Az első, hogy írj! A második az írónak az az ösztönös vágya, hogy mások is olvassák, és vele, illetve szereplőivel együtt örüljenek, sírjanak. Hogy ez miért van így? Ki tudja, de ez az igazság, úgyhogy, légy szíves, ne gyere nekem a pajtával!
– Ösztönös vágy? – húzta el a száját Judit gúnyosan. – Én inkább exhibicionizmusnak, szereplési kényszernek nevezném.
– És persze ilyen cukros bácsinak tartasz engem is – lombozódtam le még jobban, jóllehet tudtam, hogy Judit még az iskolában sem kacérkodott az irodalommal, nyelvtannal, így nem is várhatom el tőle, hogy megértsen.
– Miféle cukros bácsinak?
– Hosszú. Egy szó, mint száz: nem támogatod a kiadást.
– Azt… azt nem mondtam – visszakozott a feleségem; alkalmasint észrevette, mekkora csalódást okozott az ellenállásával. – Én tanulva a Cirkuszból csak a magánkiadást ellenzem.
– De hát mit mást tehetnék, ha senki sem áll szóba egy névtelen íróval, akinek a könyvé­vel majdnem biztos, hogy egy kiadó sem nyerne egyetlen fillért sem.
– Na akkor már hárman vagyunk, akik így látják. Ezek szerint feladod?
– La Garde meurt mais ne se rend pas: a gárda meghal, de nem adja meg magát – szegtem fel a fejemet makacsul. – Ellenzed az önköltséges kiadást? Bien. Akkor nem marad más hátra, minthogy mégis csak egy fizetős kiadóhoz forduljak.
– De Bucikám!
– Jó, tudom, hogy hülyeség, hiszen eddig is csupa falba ütköztem. De ne felejtsd, ezúttal nem novellákat, hanem idegen nyelvet: nyelvtant, remek gyakorlatokat kínálok, amire mostanság igenis van kereslet. Pornó, horror, sci-fi, idegen nyelvek. Ja, manapság, ez a menő, nagyságos asszonyom.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. december 9. 10:46

   Szinte látlak,amint felemelt fővel (és/talán mutatóujjal)elszavalod: la garde meurt mais…
   Igy van jól,ilyennek kell lennie a vérbeli tollforgatónak.Remélem azóta sem adtad fel.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. december 9. 15:59

   Még nem. Nem látom ugyan sok értelmét, de valami tudattalan vagy micsoda még mindig azt mondja: csak előre, édes fiam!