Hát ez mire való?

… Elérkezett a húsvét, s hazajött az iskolából bátyám újra, s ketten leültünk a padra, ami az udvaron volt a kerítés mellett. Ott ketten elbeszélgettünk, én kérdeztem tőle, hogy ott a gimnáziumban hány tanító van. Az mondja bátyám, hogy ott nincs tanító egy se. Hát akkor ki tanítja magukat? – Hát a tanárok – mondja ő. – Hát az nem tanító? – Nem, mert tanár. – Hány van? – kérdem. Azt mondja ő, hogy minden órán más tanár van, mert minden tantárgynak külön tanára van. De most legalább hármat elvisznek katonának belőlük, mert a hadviselésnél szükség van a tisztekre is. Mondom én: Hát azok tanárok, nem tisztek. Azt mondja ő: Igen, tanárok civilben, de ha már katonának behívják, akkor tiszt, mert tanult emberek, nem pedig falusiak. Látod, most engemet is ha besoroznak katonának, akkor én is tiszt leszek. – Igen – mondom –, akkor maga annyi sok katonának parancsolni fog. Amire azt mondja ő: Én igen, de nekem is parancsolnak.

Ekkor kezdtem én gondolkozni azon, hogy tud egy ember annyi sok embernek parancsolni, lám, én még a legkisebb testvéremnek, Erzsinek sem tudok. S amíg én ezen magamban gondolkoztam, azalatt bátyám elévette a bicskáját, hát jó nagy betűkkel vágja fel a kerítés oldalára ezt a felírást, hogy ezerkilencszáztizennégy, ezerkilencszáztizenöt, ezerkilencszáztizenhat, s akkor már Áron bátyád a harctéren lesz. Én nem szerettem ezt a feliratot, mert már hallottam volt az emberektől, hogy a háborúban milyen emberpusztulás van, s egymást lövik s szúrják keresztül a szuronnyal. Pedig nemhogy vétettek volna egymásnak, hanem még nem is látták egymást addig a percig. Hát én ezt nem akartam megérteni semmiképpen, hogy ha valaki egymást soha nem látta, nem vétettek egymásnak semmit, hát akkor mért kell hogy pusztítsák egymást. Mondtam is bátyámnak, hogy hát ez mire való, hogy ilyen dolgot csinálnak. Azt mondja ő, hogy ezt nem mi csináljuk. Hát ki? – kérdem. Ő így folytatja: A király, első Ferenc József. Ennek a királynak a fia a feleségével együtt elment Szerbiába kirándulni, s ott mind a kettőt meggyilkolták. Ezért a király megharagudt Szerbiára, s még a német Vilmos császár is biztatta a királyt, hogy üzenjen hadat Szerbiának s így kezdődött a háború. Na most a hadviseléshez katona kell, s azért van ez, hogy negyvenkét évig minden katonaköteles férfinek a csapat-|testénél jelentkezni kellett. Tehát ez minden katonának kötelessége, hogy a király parancsát teljesítse. Én azt megértettem, mondom, csak azt nem értem, mért kell egymást pusztítsa, ha addig soha nem látták egymást. Mért nem büntetik meg azokat, akik meggyilkolták a trónörököst s azzal vége. A többinek hagytak volna békét, egypár emberért ekkora pusztulást csináljanak emberben és más egyéb anyagokban. Ezt én a gyermekeszemmel nem tartom helyes intézkedésnek, még ha a király így akarta, akkor se. Mire azt mondja a bátyám, hogy ő se tartja helyesnek, de háború mindig volt és ezután is fog lenni, mert ha nem lesz, akkor úgy megszaporodik a nép, hogy a föld nem tudja eltartani őket, annyian lesznek, s majd később éhen pusztulnának el. Mert annyi ember nem tudna megélni ezen a földön, s márpedig a föld nem lesz nagyobb soha. Én erre azt mondom, hogy ha még éhen pusztulnának az emberek, akkor is jobb volna, mintha a háborúban pusztulnának el, mert akkor nem kerülne az országnak annyi sok pénzbe, mint így a háború amennyi pénzbe kerül. S méghozzá mennyi kárt csinálnak a terményben is a mezőkön, ahol van a háború. Erre a beszédnek vége van, mert édesanyám szólott, hogy Áron, jertek vacsorázni. Mi sem hívattuk magunkat kétszer, mert éhesek valánk mind a ketten bátyámmal…

[Forrás: Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971. A szerző farkaslaki Tamási Áron édesöccse volt]