Fehér Illés műfordításaiból

A költő magánszáma

A véletlennek köszönhetően lettem költő.
És most itt vagyok,
önmagam és a valóság között elítélve, megfeszítve.
Pótolhatatlan veszteségemben,
meg nem értett helyzetemben
hogy megnevezzem meg a világot, a rútat,
hogy beszéljek az emberekről, a semmirekellőkről,
hogy életre keltsem istent, a nemlétezőt,
hogy leírjam a halott szerelmet,
hogy tanúskodjak az időről a rossz szellem előtt,
hogy írjak ahelyett hogy éljek,
hogy csak azután éljek, hogy írtam,
hogy sajnáljam magam a száműzetésben,
hogy magamat hitegessem ábrándokkal.
Vagy csak létezzek a halhatatlan részeként.
Mindhiába.
Igen, az egyedüli amit tehetek, hallgatok,
itt, ahol se nem vagyok, se nem létezem,
itt, hol meg nem értetten, perlekedve kell meghalnom.

Monolog pjesnika

Slučaj je htio da budem pjesnik.
I sada sam ovdje,
osuđen i raspet između sebe i stvarnosti.
Nenadoknadin kod svoga gubitka,
u svom neshvatljivom položaju,
da imenujem svijet bez ljepote,
da govorim o čovjeku bez vrijednosti,
da uskrsavam nepostojećeg boga,
da opisujem ljubav koja je mrtva,
da svjedočim pred slabim duhom vremena,
da pišem umjesto da živim,
da živim tek pošto pišem,
da žalim sebe u progonstvu,
da se zanosim tlapnjama.
Ili da postojim tobož za besmrtne dionice.
Uzalud.
Zbilja, mogu jedino da ćutim,
ovdje, gdje ne mogu ni postojati ni biti,
ovdje, gdje neshvaćen i odsudan moram umrijeti.

Mese

Mindegy
hogy a kezdettől vagy a végtől
vagy az események közéből indulunk,
végső pillanatunkban
mindannyian megrettenünk.
Míg a föld fagyos tengelye körül forog,
mi órák után igazodunk és átjutunk.
Az idő mindig a pozitív nullán van.
Tehát, döntetlen.
A halál árnyékként követ és les:
ölelése megsemmisülés.
Addig, a valóság közvetlen közelében,
mindennap rohanás, létharc,
mindennap kín, mindennap árulás;
vagy menekülés vagy kihívás:
űr az ember,
és ha felfogja lehetetlen helyzetét, egyediségét,
megoldhatatlan perét és reményét, akkor tudja,
itt egy magasabbrendű sors előtt áll,
és ha az ég felé tekint vagy sorsa után érdeklődik,
örökös hallgatás a válasz, hallgatás és közöny.

Kaza

Svejedno
krenemo li od početka, sredine ili kraja
ili iz samog središta zbivanja i stvari,
vidiš kako smo svi zadešeni
u svojoj odsutnoj tački.
Dok se zemlja vrti oko ledene ose,
mi se ravnamo prema časovnicima i prolazimo.
Vrijeme je uvijek na pozitivnoj nuli.
Dakle, neriješeneo.
Smrt kao sjenka, korača iza nas, i vreba:
njen zagrljaj je ništavilo.
Dotle, onamo, u neporednoj stvarnosti,
život je jedna svakodnevna trka i borba,
svakodnevna muka i svodnevno izdajstvo:
ili nam bježi ili nam osporava:
čovjek je rupa,
i shvata li svoj nemogući položaj, jedinstveni,
svoj nerješivi spor i apel, onda zna,
da postoji ovdje pred većom sudbinom,
a, uspravi li se prema nebu, ili upita za usud,
odgovor je večno ćutanje, ćutanje i ravnodušnost.

Baktat az ember

Létezésének csodájától letaglózva
az éppen arra járók
véletlen események és kapcsolatok
sodrában baktat az ember
a sorsdöntő
visszhangzanak léptei
és elhalnak a léptek erdejében
a magányban

Önmagával elfoglalva
önmagához hűen
baktat az ember
a kérdések és feleletek kibogozhatatlan halmazán keresztül
egyik lábával a földön
másik lábával a túlvilágon

Baktat az ember
nyomában
árnyéka
a Halál

Čovjek ide

Zgromljen čudom svoga postojanja
slučajni prolaznik
usred slučajnih prilika i odnosa
čovjek ide
odsudan stvor
i njegovi koraci odjekuju
i gube se u šumi drugih koraka
u samoći

Čovjek ide
zaokupljen sobom
predan sebi
kroz nerazmrsiv čvor pitanja i odgovora
jednom nogom na ovom
drugom nogom na onom svijetu

Čovjek ide
a u stopu ga prati
njegova sjenka
Smrt

Fordította Fehér Illés

Ratko Đogatović (Srednja Snjegotina kod Čelinca, 1956)

Forrás: Ezüst híd – Srebrni most

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ