Kémvilág idején

…Addig fújtuk a „Megállj, megállj, kutya Szerbiá”-t, hogy egyszer csak eljött a háború. Úgy nézett ki, mintha megbolydult és megbolondult volna az egész világ. Megindultak a nagy behívások, vonat vonatot ért. A katonavonatok virágba öltözve. Minden állomás tele néppel. Ki a hozzátartozóját búsulta, siratta, ki meg igyekezett hazafelé. Én Brassó felé, szüleimhez igyekeztem. A húgom Tusnádfürdőn nyaralt. A vonatról alig szállunk le, s hát olyan feltűnő az én turistakinézésem. Festőállvánnyal s egy festékesdobozzal a kezemben a csendőröknek nem lehettem valami megnyugtató jelenség, hiszen akkor olyan kémvilág volt: itt is, ott is láttak ilyen meg olyan formában. Lekapcsolnak, igazoltatnak. A húgom ismerősökkel jött szembe. Az őrmester úr felismerte őket, s miután megnyugodott, hogy nem akarok semmi világfelforgatást, elengedett.
Ez volt az első alkalom, hogy a külsőm kémgyanússá tett. Azért írom, hogy első, mert vagy tizenöt ízben kellemetlenkedett a hatóság, részben a kinézésem, részben a viselkedésem vagy egyebek miatt. Az ártatlan hatóságok csakugyan mindenhol a világon keresik a kémet, csak ott nem, ahol van. Viszont én sem tudom, hol van, mert engem ez nem is érdekelt.
Brassó utcáit elöntötte a katonának behívott nép. Alig lehetett az utcán mozogni. Rövidesen engem is besoroztak katonának a 24. honvéd gyalogezredbe. Megkezdettem a kálváriás utat a nagy katonai tudományok elsajátítására.
Majd minden nap megjártuk a Pojánát. Ez a séta ugyan nem ártott. Ott ügyes fiúkat neveltek belőlünk, menni, tisztelegni, árokba bújni tanítottak, s a feljebbvalók tiszteletét pár hónap alatt készre csinálták bennünk. Mint hadapródőrmestereket a marosvásárhelyi tiszti iskolába vezényeltek. Az önkéntes urakat itt agyusztálták tovább a magasabb katonai titkokra, olyan helytelen fegyelemmel és terhes menetgyakorlatokkal, hogy alig maradt ép ember. Hatvan kilométer teljes felszereléssel nagy sárban, hóban, fagyban. El sem tudja az ember ép ésszel
képzelni, mi az menet közben aludni. Ha kinyitottam a szemem, nem láttam mást, csak az előttem levő bakancsának a mozgását, amint kijön a sárból, s nyomban utána megint széjjelnyomja a sárt.Olyan helyeken jártam, mint Nagysármás stb. Csudák csudája, egy temetési menet jött velünk szembe, még a pap is falábon. Szóval volt ott csodálkoznivaló, az egész menet gólyalábon. Ha sár van, azt hiszem, a Mezőségen most sem mehet másképpen az ember, csak falábbal. Éjszakai gyakorlatok a havon. Ott is háltunk.
Visszafelé a város végén a katonabanda várt, s Ziegler altábornagy megjelent fehér lován. A zene valami erőltetett gerinckihúzást csinált, énekkel keverve. Amint hazaértünk, hulla és aranyeres volt a nagyreményű önkéntes urak fele. Amikor spártai állatszelídítés és kínzás után a harctérre kikerültem, Galícia, Drohobic tiszta felszabadulása volt életemnek.
No de azért volt humor is bennünk, és akadtak kedves események. Az egyik jegyzőcsalád néhány hadapródőrmestert (mind annak léptettek elő, még a csapatnál) hívott meg vacsorára, Nyárits nevű hadnaggyal. Ez egy tábornok elkényeztetett fia volt, aki a száraz fegyelmet igen sokszor túllépte. Büntetés járt volna a hadnagy úrnak sokszor, de nem mertek vele kikezdeni a nagy atyai rang miatt. Tehát itt is volt protekció. Megkezdődik a vacsora a jegyzőéknél. A sok szép porcelánedény és pohár csak úgy villogott a tisztaságtól kínjában. Mi sorsunkba részben beletörődve viccelődtünk, jókedvünket hamarosan még egy kis bor is emelte. Nyárits megfog egy poharat, elkezdi rágni – úgy, ahogy mondom. Amikor legalább felét elrágta, megfog egy porcelán tányért, s a mi nagy csudálkozásunkra abba is beleharap. Csak úgy nőtt a kíváncsiság: mi lesz itt? Egyszer csak a háziasszony elkiáltja magát: – De hadnagy úr, a szervízem, Uram Isten! Nyárits még egypárat falt a porcelánból, aztán letette a megrágott tányért. Éktelen röhögés. Végül a háziasszony megnyugodott, hogy csak egy tányérja esett a mutatvány áldozatául, mi pedig tovább mulattunk.
Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.
Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: – Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p…, gyűjjenek. – Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!
Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.
Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc.” Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.
– Hát a fronton.
– Igen.
Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.
– Emre, ne hányd a nyakamba a földet! – hallatszott földöntúli hangja.
A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása.
A muszkákkal minden este povedáltunk. Kiépítettünk egy előretolt állást a völgy felé, futóárokkal, ahol a legszívesebben töltöttem a napot vagy éjjelt. Volt egy harmonikánk, azt kínoztuk. János, a tisztiszolgám játszott rajta a legjobban. Róla meg kell emlékeznem bővebben, hiszen sok kellemes percet szerzett humora, jó kedélye és tehetsége által.
Mikor a fronti beosztást megkaptam, tisztiszolgát kellett választanom. Vagy húsz ember jelentkezett. Sorba álltak. Végigtekintek a soron, s megkezdem a kihallgatást. Lépjenek elő, akik több nyelvet beszélnek, kettőt-hármat stb., foglalkozás szerint. Jánosra akadok, ő magyar, román, német és orosz nyelven beszélt. Jánost ettől a naptól hol a bal-, hol pedig a jószerencse kötötte mellém. Még a kivonulások alatt bemutatta tudományát, a nyelveken kívül értett a főzéshez, beszerzéshez és sok minden egyébhez. Ő volt az, aki a föld fenekéből is előkerített mindent, amire szükségem volt. Fő mestersége egyensúlyozó, kardnyelő és bohóc volt s olyan mindenes a cirkusz körül. Az én konyhámon minden volt, mert János addig ment, amíg a ruténektől szerzett. A konyhánk hamarosan ismert és kedvelt lett. A fölvételen kívül a katonakosztot megjavítottuk.
Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?” – hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.
Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk. Egy lakás pincéjébe benézve több hullát láttam. Némelyiknek arca vagy lába bekötve. Sok időm nem maradt a szemlélődésre. Falvakon vonultunk át, akkor már az előőrsök jelentése szerint a muszka visszavonult a Stripa völgyébe. Délután egy nagy, mély völgyön haladtunk le, újból felfejlődve rajvonalba, három egymás mögötti láncba alakulva. Itt olyan ágyútüzet kaptunk, hogy szinte minden száz-kétszáz méterre esett egy gránát. Csak úgy bömbölt, füstölt minden. Gabonakeresztek között s ki amit kapott, annak a védelme alatt, mint a róka, húzódtunk előre. Géppuskásaimmal épp a falu szélén álltunk meg. Amint a kerítésen átlestünk,ötven-hatvan méterre lehettek a muszkák. Ott ültek a fedezék oldalán, amelyet ők már jó előre elkészítettek. Lepakoltunk. Beástuk magunkat. Semmi hang. A falu egyes helyein égni kezdett. A mellettem levő csűr is meggyulladt, s mi a megvizesített sátorlap alá lebújva védekeztünk a nagy meleg ellen. Az állatok megriadtak, felénk menekültek. Tyúkok, tehenek, lovak szaladtak szanaszéjjel, mert a falu alsó fele égett a legerősebben. Az árkunk mellett kapott golyót egy tehén.
Felfordult, majd ránk zuhant, miközben kirúgta életét. Egy anya két gyermekével húzott el mellettünk félőrülten. Szörnyű látvány volt. A csűr leégett, nem fáztunk mellette. A nagy zaj is csendesedett. A környék embereit összeszedve, még az éjszaka folyamán kiképeztük a rajvonalat azokból az elmaradozó legénységiekből, akik bokrok, kerítések mögött rejtőztek el.
Hírt kapok hátulról, hogy reggel támadás lesz, s jobbról nekem kell géppuskával a támadást fedeznem. János is jelentést küldött, hogy bejöhet-e, mert itt a csirkepaprikás s a rumfelvételezés. Ő ugyanis – ki tudja, miért – lemaradt valamelyik faluban. Azt izentem neki, lelövöm, ha szemem elé kerül. Be volt rezelve, nem merte behozni a vacsorát. A hírjárattal küldte be.
Hajnalban a jobbszárny támadott. Az a rész, ahol én álltam, kissé magasabban húzódott felfelé, úgy, hogy jól láthattuk az áttörési kísérletet. „Hurrá! Rajta! „-igazi állati hangok, nem emberiek. Támadásunk felért a muszkák rajvonaláig. A szemben lévő hegyoldalon az ellenfélnek három-négy sor erősítése érkezett bevetésre a tartalékból. Mi hallgattunk. Most elérkezett a géppuskák bevetésének az ideje is. Megszólalt a két géppuska: Tr-tr-tr-trrrrrr… Felfedett géppuskáinkat jobb oldalról egy orosz géppuska kezdte lőni, csak úgy porzott a hely körülöttünk. Látom, az egyik géppuskás tüzelőm ráesik a fegyverre, karja lelóg. Vége volt. Félreraktuk, s újból szólt a veszedelmes szerszám, amíg eldöntötte az ütközetet. A mieink áttörtek a fronton, az ágyúkat is mind elfogták. Nekem legalábbis arany járt volna, de majd később meglátjuk, miért nem kellett.
Most még visszamegyek a drohobici térségbe, s elmondom, hogyan lettem géppuskás parancsnok. A fedezékem kb. négy-öt méteres sárga agyagba volt ásva. Valóságos oszlopcsarnokot ástam ki, ülésekkel, figurákkal tarkítva. Egyszóval szobrászkodtam. Egy Atlasz-figura tartott egy oszlopot, ez volt az arrajáróknak és nézelődőknek a legérdekesebb. Hívnak fel az előretolt állásból. Nem tudhattam, mi a baj, a küldönc mondja, Csanády altábornagy s egy csomó tiszt van ott. „Imre, az áldóját! Vajon mi lesz véled?” Azelőtt való nap kaptam egy dorgálást a kilőtt töltények szanaszét hányódása miatt. Nagy lihegve megérkezem, jelentkezem.
– Zászlós úr, maga csinálja ezeket a szobrokat?
– Helyben vagyok, gondolom.
– Gipszbe tudná önteni?
– Igen.
A segédtiszthez fordul, Barabás századoshoz.
– Kérem, a zászlós urat egy szakasz géppuskával berendelem az ezredtörzs védelmére. A kiképzést azonnal kezdje meg.
Egy hét alatt géppuskás parancsnok lettem, dupla felvétellel, s főleg nagy járási szabadsággal, festő- és szobrászlehetőséggel. Igaz, amint a szobrot a maga tartásából kiszedtem, összement, de csináltam mást helyette. Mihelyt azonban a front megindult, illetve a támadás, az én sorsomba is változás állott be. Jánosról később csak annyit tudtam meg, hogy sokat emlegetett és búsult utánam. A tarnopoli csata során esett el egy ilyen esti diskurálás közben. Az oroszok nagy tömegekben adták meg magukat, én már csak azt láttam, amint menetoszlopba szedték őket egybe. Nem elragadó látvány a fegyvertelen, hiányos öltözetben levő katona. Szomorú látvány,amint megindulnak. Vajon merre, hova? Mindeniknek az arcára felírva a bizonytalanság. Lementem a völgy felé. Csúszós, vizenyős, halottakkal van tele a hely. A szanitécek szedik őket össze, jobban mondva vonszolják a sáros halottakat egy helyre. Gaáli százados megbíz:
– Eredj a fogolyoszloppal, és add át.
Sok éjjel, gyertya mellett szolgálatot teljesítve, volt alkalmam elgondolkozni sorsom felől, amelyet a háború meglehetősen félretolt. Német-osztrák kérdés, „Ferenc Jóska kiállott a kapuba, nagyot pökött a markába…” – s más, frontra készülő katonadalok. Figyeltem az öreg, nagy bajuszos katonáimat, amint éjjel ásták a sáncot. Jár a csákány, veri a földet, s ő alszik. Nincs szívem magához téríteni a kimerülés okozta álomból. Minek is ez az egész, amibe a kikerülhetetlen sors hozott? A festőakadémián két évet végzett zászlóssal kerültem össze a tartalékban, ahol elfilozofálgattunk egyről-másról. Ha csak tehettük, rajzoltunk, festettünk. Ha most otthon lehetnék! – De lehetett-e erre még csak gondolni is? Megérkeztünk a nagy segélyhelyre, ahol a beteg foglyokat leadtuk, a többit átvették. Szörnyen nézett ki ez az emberroncsokból álló, jajgató tömeg. Amerre a szem ellát, géz és vér volt minden.
– Neked mi bajod van, öregem? – kérdezi az orvos zászlós. (Volt bajom elég, de a legnagyobb az undor, ami elfogott.) – Menj hátra a gyengélkedőbe!
Másnap egy vonatszállítmánnyal a Kárpátokon keresztül az eperjesi kórházban kötöttem ki. Idegkimerüléssel kezeltek. Mi is volt az a kezelés? Hagyták, hogy pihenjek. Állandóan festettem. Egyik alkalommal a főorvos vizit közben megkérdezi, nem akarok-e a tátralomnici üdülőbe menni. Hat hónapig így voltam a Tátrában, ahol Szőnyi Istvánnal találkoztam, ő akkor festette a parancsnok leányát. Volt egy pár lomnici tájképe, azok nekem nagyon tetszettek. Szőnyi egy évet volt a képzőművészeti főiskolán. Nagybányán nyáron Ferenczynél korrigáltatott. Jóval többet tudott nálam, látszott munkáin, a rajz, a szín rendezettségén.
A Tátrából visszakerültem a pótszázadhoz. Innen kiküldtek krumplit rekvirálni Lemberg környékére.Ez igazi pihenés volt. Sokat olvastam, gyönyörű szép erdőket jártam a századnál levő orvvadászokkal: kétszázötven közül alig kilenc akadt, aki engedéllyel vagy anélkül vadászott. Szarvast, őzet, vaddisznót sokat lőttünk. Konyhánkat erősen feljavította a vadhús. De nem sokáig maradtam ebben a minőségemben. A parancsnokság behívott táviratilag Drohobicba. Nem tudtam elképzelni, mi baj lehet. Az állomástól felfelé vezető fagyos úton a találgatás úgy ugrált bennem, mint a kettős számot kereső nyerő. Viola ezredesnél jelentkeztem.
– No, öregem – szólít meg.(Mindjárt gondoltam, nincs nagy baj.) – Arról van szó, hogy Vilmos császár fiának neve napja lesz, vagy tudom is én, születésnapja. Vállalnád-e, megfestenéd-e a,,Tölteni,tölts! „vezényszót, mert a hercegnek ez a gyakorlat tetszett a tartalék gyakorlati bemutatóján, amelyet az ő tiszteletére rendeztek meg. Vállaltam, s egy hónap alatt megfestettem. Amikor kész volt, azt kérdezi Viola:
-No, mit óhajtasz munkád jutalmául?
– Hát engedjen haza.
Adott két hónapi szabadságot, ahonnan aztán megint a pótszázadhoz vonultam be…

[Forrás: Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.]

1. Gergely:
   2014. december 12. 10:33

   Na, ez aztán szomorú. A lelógó kar…