Mint önnön képeink szembeállítása, ahol lét a pusztulás, pusztulásban a lét, az állandó felülkerekedésben megpihenni végre. Van, hogy nem kell bizonyítás, nem kell küszködés, mert itt vagyunk! Becsülni, hinni, tenni érte érte többet. Nem mondva, – és odatett, csinált tettrekészség, nem ígéretek, nem vallás, nem politika, nem az amit hinni, vélni kell, ahogy tanítani ma, szégyenteljben mernek.
-elnyomásban születtünk, színekben, hangok nélkül, mi marad nekünk? Szeretni szabad-e, mit egymásban hinni akarunk?
Csodát művelsz, – és mint az írás, vagy a gondolatban vajúdó örök szó, gondolkodásra késztetsz, hinni tanítasz. Szeretni!
Amit ma beteg államformák, vallások sem tudnak, nem hisznek.
Nem tudok szóhoz jutni!
emberibben: Nagyon jó!

Bizony! … És HA egyszer az állatok méltó helyüket követelik majd ott ahol mi sem vagyunk, nem értük el alapon még, akkor nagy bajban vagyunk, leszünk!
Egyszer valaki azt írta: az embert és az állatot már nem is az emberi nyomor és a humor kézben/járása különbözteti meg, hanem az az, hogy egyik sem élhet úgy, hogy az állat/ember módjára, isteni méltósággal, nagy tisztelettel, szeretettel egymás mellett létezzen.
És akkor még alig tudunk valamit a növényekről! És még mindig nem vagyunk sehol…
Csak azt hisszük: hogy! Közben dehogy!
Felemelkedni kéne, de honnan hová?

Nézzük el Leventének a beindult lelkesedést: ő szavakkal próbált meg festeni…