– Aztán, amikor még jössz, fiam, hozz két égőt! – mondta búcsúzóul anyám. – Két hatvanast!
El szokta mondani, mire van szüksége, s én hét fordultával, mikor újra jövök, hozom. Többnyire élelmet kér, húst, vajat, gyümölcsöt, de, sajnos, igen gyakran gyógyszert is. Olykor a kezembe nyom néhány tízest, hogy legyen, amiből az igényelt dolgokat megvegyem. „A többi legyen a tied!” – teszi hozzá, amikor tiltakozom, hogy a vásárláshoz elég lenne a fele is. Ha háromnál hosszabb a felsorolás, jobb, ha leírom. Mindig hordok magamnál papírt, írószert. Számtalan összehajtogatott lappal tömöm a zsebem, rajtuk különböző fontos és még fontosabb feljegyzésekkel. Időnként leltárt tartok, kiselejtezem azokat, amelyekről bizonyosan tudom, hogy elavultak. Másokat gonddal visszarakom valamely zsebembe, aztán addig őrizgetem, amíg azt is elfelejtem, hogy mit és miért jegyeztem oda. Kevesebbet többnyire feljegyzés nélkül is sikerül megjegyeznem. Elsorolom magamban egyszer-kétszer, hogy nyomot hagyjon a kopó memóriában. Ezt a két izzót nem írom sehová. Csak nem feledek el két vacak villanykörtét! Nem is tudom, hogy miért hatvanast kért. Spórolni akar vele? Hiszen alig égeti. Egy kicsit este, lefekvés előtt, s egy kicsit kora reggel, amíg meggyújtja a tüzet. Nemigen olvas könyvet, újságot nappal sem, nemhogy este, lámpafénynél. Inkább a tévét nézi, azt meg sötétben is lehet. Pedig valamikor sokat olvasott.
Bátyámmal szatyorban, hátizsákban hordtuk haza a könyveket a falusi könyvtárból. Aztán anyámmal kiegészülve, rávetettük magunkat a könyvhalomra, elosztottuk háromfelé. Kapkodtuk el az ígéretesebbnek tűnő regényeket, hogy minél hamarább olvashassuk. Végül, Persze, mindenki mindent elolvasott, s lehetett menni az újabb szállítmányért, hogy elölről kezdjük az osztozkodást.
Amint cseperedett, öcsénk is beállt az olvasók táborába, s apámmal is megesett, hogy esténként nem ment el valamelyik szomszédba kártyázni, inkább az olvasást választotta. Akkoriban történt, hogy tanárunk, aki később közíróként, televíziós szerkesztőként vált ismertté, egy este valamiért hozzánk látogatott, s mikor betoppant az ebédlőként, nappaliként, hálószobaként, gyermekszobaként, de egyebek mellett olvasóteremként is működő konyhánkba, a száraz bükkfahasáboktól dúdoló kályha körül családunk mind az öt tagját kinyitott könyvvel a kezünkben találta.
Álmélkodva nézte a vaskos köteteket, kíváncsi volt rá, hogy mit olvasunk.
– Ilyet még nem láttam – mondta akkor álmélkodva. – Hogy kivétel nélkül mind az öten olvassanak?! Egyetlen szobában, egyszerre, méghozzá komoly könyveket!
Sok év telt el. Azóta az a kályha sem dúdol olyan szépen, s hűvös estéken sem tudja már a sokfelé ment családot maga köré gyűjteni. Egykori gyermekek azóta felnőttünk, családot alapítottunk, szétmentünk a világba, ki erre, ki arra. Ha olykor összejövünk még, akkor sem ülünk karéjban a kályha elé valami könyvvel, mindnyájunkban csillapodott az olvasási láz.
Az öregek korán fekszenek. Törődött testüket húzza az ágy. Apám igaz, hogy bújja a keresztrejtvényeket egész nap, s a napi újságot is átforgatja, de este már ő sem marad fenn sokáig. Akkor miért spórolnak mégis annyira? Legalább látnának a százas égővel, nem hunyorognának vaksin, s az sem fogyasztana sokat.
De mindez csak addig jár a fejemben, amíg ott vagyok, amíg a busz el nem visz abból a faluból, amely nekem jobbára csak emlék. A mostani falu már más, számomra ismeretlen, idegen. Pedig ugyanazon hegyek tövében fekszik, mint a régi, a kedves. Vizei ugyanúgy folynak, utcái sem másként kanyarognak. Helyenként ismerős is. Vannak részei, amelyek mit sem változtak. Egy-egy öreg ház, útra kihajló diófa biztosan még a régi. Megdobban a szívem, ha ilyenre bukkanok, köszönök is nekik, de ők csodálkozva néznek rám, nem ismernek fel. A nyughatatlan kölyköt, aki voltam, tán még megismernék, de kopasz fejbúbom, görnyedt alakom semmire sem emlékezteti őket. Pedig láthattak eleget. Ott nyüzsögtem körülöttük éveken át. Akkor nem is figyeltem rájuk, s lám, mégis tudok minden szögletet, minden vonalat, álmomban is gyakran bámulom őket.
Azt szoktam mondani, hogy sorra elszakad minden kötelék, amely a falummal összefűz, és én csupán két idős emberért járok még haza, akik a szüleim, minden másért elég kezd lenni az emlékezés. De ez nem igaz. Időnként látnom kell, leltároznom, mi maradt még, számba vennem minden apró cserepet, amiből még összerakhatom újra. Ezt csak az értheti, aki elment, az itt élő váltig furcsállja, minek nekem a sok régi vacak, s miért siratok omladozó falú épületeket, kidőlt kerítéseket, kivágott gyümölcsfákat, gyepük bokrait, pallóként átrakott rönköt a patakon, malomárok vizét a lajon, régen felhagyott ösvényeket a szomszédos kertekben.
Aki maradt, együtt él a változásokkal, minden fokozatosan elmúló dolog helyett újat kap, s nem szenved hiányuktól. Ő még örül is, hogy szebb, jobb jött a helyébe. Ám az eltávozott minden változással veszít. Minden változással idegenebb lesz számára a szülőhely, és fokozatosan átköltözik az emlékezet fogyatkozó birodalmába. Idővel nem marad más belőle, csak amit megőriz a kopó memória.
Nem telik el egy hét, s öcsém rám csörög. Azzal riaszt egy vasárnap este, hogy most kapta a hírt: anyánkat elvitték a kórházba.
A szomszédok hívták a mentőket, mert önkívületi állapotban találták. Nincs mese, futni kell. Csak tudná az ember, hová. A kórházba menjen-e előbb, vagy az egyedül maradt apához, aki nem tudja ellátni magát. Hol van rá most nagyobb szükség? A kórházban segíteni nem tudok, ott az orvosoké a döntés. Minden bizonnyal, ha van rá mód, inkább ők tudnak tenni szenvedése enyhítéséért, s ha kell, az élete megmentéséért. De odamenni és látni őt muszáj. Telefonon tudakozódom, hová vitték és mint van.
A sürgősségiek nem biztatnak semmi jóval. Rossz állapotban van, nagyon gyenge. Este már nem tudok odajutni, reggel megyek és megkeresem. A kórház folyosóján összefutok öcsémmel, aki korábban érkezett, és már megtalálta anyánkat. ~ Még alszik – fogja vissza a lendületem. ~ Hol van? – kérdem én.
Megmutatja a kórtermet, amelynek ajtaján látom az INTENZÍV feliratot. Órákkal vagyunk a látogatási idő előtt, tehát a tilosban járunk. Nem akarok feltűnést kelteni, igyekszem minél hamarább a kórterembe belépni. Öt-hat ágyat látok. Mindenikben beteg, nők, férfiak vegyesen. Szokatlannak találom ezt a keverést, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarja. Valamennyien idősek és olyan állapotban vannak, amikor másokra már nem figyelnek. Némelyek alszanak, mások nyitott szemmel fekszenek, de köszönésünkre egyik sem válaszol. Öcsém az ablak melletti ágyhoz kalauzol.
Egy megtört, roskatag anyóka fekszik ott, szemei csukva, arca halványan emlékeztet egy ismerős arcra, amit én legutóbb éppen egy hete láttam. Döbbenettel szemlélem, mi történt ezen az arcon egyetlen hét alatt. Bőre hamuszínű, szája egyetlen vonal. Nem látszik, hogy venné a levegőt, teljes mozdulatlanságban fekszik. De ami a leginkább megrettent, ott látom arcán ülni azt, akitől régóta félt, és akit mégis várt, mégis remélt. Már nem rejtőzködik a ráncok mélyén, a fényét vesztett szem zugában, fogatlanná vált száj sarkában, de szélesen terpeszkedve rátelepedett az egész arcra, s közeli győzelme tudatában zavartalanul szembenéz velem.
Ott talál a nővér az ágy mellett. Biztat, hogy nyugodtan ébresszük fel, hiszen már régóta alszik. Öcsém félhangosan megszólítja, miközben a vállát könnyedén megrázza. Erre kinyílnak a szemei. Első pillanatban nem tudja, hol van. Tekintete riadt, mint verandába betévedt kismadáré, vergődve keres magának utat, aztán ránk téved, amint egymás mellett fölébe hajlunk. Futnak a másodpercek, amíg megismer. Látszik, hogy messziről tért meg. Öröm villan a szürke arcba, az a pöffeszkedő valami hátrább húzódik rajta, a takarón pihenő karja mozdul, mi mindketten rátesszük tenyerünket a kézfejére. Ő a másik kezével leborítva, a mieinket összefogja. Nincs már erő ebben a kézfogásban, de olyan jólesik ez a mozdulat. Így hárman egyek vagyunk. Nem emlékszem, hogy valaha egyszerre ölelt volna minket magához.
Most végre megtette. Miközben ajkai vékony vonala megnyílik és aprókat rezdül, hangtalanul beszélni kezd. Tekintete nem kapcsolódik a mienkbe, maga elé néz, és kitartóan rebeg, rebeg valami fontosat. Valamit, amit feltétlen el kellett mondania nekünk, gyermekeinek. Olyat, amire sosem volt idő, megfelelő alkalom, mert mindig más dolgok tolakodtak közénk. Olyan az élet, hogy minden nap megtermi azokat a dolgokat, amik lefoglalják az embert. Igyekszik a kihívásoknak megfelelni. Az élettel szemben minden tartozást kiegyenlíteni. Kifelé fordul és törleszt. Csupán a hozzá legközelebb állóknak marad adósa. Ők majd megkapják később – gondolja. Anyám most rádöbbent, nincs hová halogatnia. Itt az alkalom, hogy megosszon valamit velünk. Valamit, amit csak így, a betegágyon lehet elmondani. Szavainak most van súlya.
Mondja, mondja megállás nélkül. Néhány perc után sikerül hangot kiadnia: egy nyöszörgésszerű vékony hang préselődik ki a folyamatosan mozgó ajkak közül, amelynek apró megszakításai utalnak arra, hogy ez nem a fájdalom hangja, hanem beszéd: szavakat, mondatokat mond. Hosszú idő után a nevemet vélem kihallani abból, amit erőtlen hangon mond. Aztán egyre több szót hámozok ki belőle. Most éppen búcsúzkodik. Gyermekeit, unokáit sorolja. Bizonygatja, hogy mindenikünket szeretett. Meghagyja, hogy apánkra legyen gondunk. Ezzel befejezi. Kezünket egy ideig nála tartjuk, ő sem húzza el a sajátját,de magába merül és lezár minden más kapcsolatot velünk. Ideje mennünk.
Apámat a konyhában ruhástól ledőlve találom. Kezében keresztrejtvény, kibutult hegyű ceruza. Bátyám látja el őt Magyarországról skandikkal és ceruzákkal. Egész nap elvan velük. Időnként elszundít, fejét a mellére ejti, aztán ha felébred, folytatja. Úgy látom, már egyiket sem tudja befejezni, de ez nem bátortalanítja el. Nincs meglepődve érkezésemen. Kinéz a rejtvényéből.
– Anyádat elvitte a mentő – mondja, s már a következő meghatározást nézi.
Elmondom neki, honnan jövök, hogy anyám most már jó kezekben van. Nehezen értekezünk, mert erősen nagyothall. Jobbára csak tőmondatokban próbálok néhány információt adni. Arról, amit anyám arcán láttam, mit mondhatnék neki? Ő még azt hiszi, hogy néhány nap után visszajön hozzá, és ott folytatják életüket, ahol a minap megváltozott.
Másnap újra jövök. Ételt hozok neki. Megmelegítem, tálalom, anyám egy életen át kiszolgálta. Konyhai dolgokban teljesen analfabéta maradt. Sose tudott egy tojást sem megrántani. Most, hogy ennyire megöregedett, kései minden tanítás. Inkább étlen marad, ha nincs, aki elébe tegyen egy tányér levest. Többre nem is tart igényt.
Hiába biztatom, megmakacsolja magát, nem hajlandó bár egy falatnyit a második fogásból lenyelni. Ott maradok vele éjszakára. Leszedem a szennyes ágyneműt – majd holnap elviszem kimosni -, új lepedőket terítek, tiszta huzatokkal öltöztetek párnákat, takarókat. Vackot készítek magamnak is. Anyám ágyában alszom, amelyet tőlünk örökölt meg. Itt aludtunk hárman egy ágyban – anyámnak akkor még a túlsó ágyban, apám oldalán volt a helye. Hogy is fértünk el benne? Rossz emlék nekem, hogy míg bátyám ki nem nőtte, s nagy kamaszként be nem vonult a szobába, én csak lábtól aludhattam. A középső gyermek sorsa teljesedett be rajtam, hiszen a nagynak a fekvőhely megválasztásában több joga volt, a kicsit pedig kímélni kellett. Hány év telt el már azóta, hogy utoljára benne aludtam? Számolgatom magamban, hogy harmincnál is több. Mióta saját lábamra álltam, ha itthon jártam, a szobában töltöttem az éjszakát. Most kicsinek találom. Fejem és lábam éri a két végét. Jobb, ha nem nyújtózom benne sokat, inkább összekuporodom. Sokáig nem jön álom a szememre.
Kuksolok a sötétben és forgolódom. Apám a másik ágyban nehezen lélegzik. Szortyogva veszi a levegőt, időnként flegma fojtogatja, azt próbálja görcsösen felköhögni.
Szeretnék már pihenni, félretenni mindent, ami a fejemben zakatol és kering, s átengedni magam a jótékony álom puha ölelésének. Próbálom kiiktatni tudatomból a hallottakat. Mindazt, amit az érzékszerveim közvetítenek felé. Nem akarok gondolni semmire.
Már-már sikerül, de hirtelen belém villan: elfelejtettem anyám korábbi megbízatásának eleget tenni. Két villanykörtét kért tőlem, s én elfelejtettem hozni. A rosszra fordult események kiverték a fejemből. Pedig akkor még dühös is voltam, hogy miért spórolnak rajta. Most szégyellem magam érte. Igazságtalan voltam és meggondolatlan. Tudtam róla, mégis nehezen fogtam fel, hogy itt két, alig pislákoló élet kihunyni készül, a végső sötétség közeleg. Nem könnyű ezzel szembesülni. Bár vágynak is rá, mégis rettegnek tőle. Félnek átadni magukat, elmerülni benne. Egy kis fény kellene még.
Semmi kétség, két hatvanas bőven elég lenne.

Forrás: Az eltérített felvonó. A Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája 2005-2010. Válogatta és összeállította Bölöni Domokos. Kedei Zoltán rajzaival. Szerkesztő: Bögözi Attila. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011