Keszthelyi Györgynek

Téli fáradt. Bár kertjében három tulipán. Különös tél, gondolja, gyerekkoromban szánkáztunk decemberben.
Na jó. Az apja. Hazament meghalni. Csak sejtette, nem tudta. Bele volt nyomva a génjeibe, hogy mennie kell, ha hívják. Hívják haza.
Már felnőtten talált rá apjára. Egy fényképre. A bizonyosságra, hogy megölték. Golyó nem volt, hát agyon…lapátolták, Ő még meg sem született.
Szegény diktatúra, van ilyen, a náciknak volt fegyverük.
Hívta haza a „haza”. Hagyta a feleségét, az anya hasában a fiát, várta – egy olyan helyrõl, diktatúrának sem utolsó – a gyilkos, a golyót helyettesítő lapát.
Ha eszük nem is.
Akkor most gyűlölje az apját? Kérdése az, lehet-e hidegen szemlélni, mindössze tudomásul venni a tényeket…Szembenéz az olvasóval: képes lennél kiállni az udvarra, bár tudva tudod, hogy jönnek a lapáttal, és addig vernek, míg az agyad szétloccsan. Míg már nem is mozdulsz?
Fáradt, már ezerszer végiggondolta. kertjében bimbózik három tulipán.